Ki tudja hányadszor mentek már el egymás mellett abban a keskeny
utczában, mikor egy tavaszi napon Iklódy Dénes észrevette az asszonyt…
Szél fújdogált a Duna felől s a szellő fuvallata kirajzolta a csipkés
fodrok alatt a hajlékony alakot. Dénes megfordult utána. Ő pedig
valahogyan megérezte, hogy nézik, mert meggyorsította lépteit.
Mentében aggodalmasan hajtotta hátra a nyakát.
Hallgatózott. Mikor meggyőződött arról, hogy követik, menekülve csapott
le egy zajosabb utczába. Pillanat mulva eltünt a tömegben… Ezután ha
találkoztak, messziről kikerülte Iklódyt. Átment az utcza tulsó oldalára
s mintha neheztelt volna, piros napernyője mögé bújt.
Valamelyik estén aztán véletlenül megint összeért az útjuk. Egy lámpa
alatt, majd hogy egymásba nem ütődtek. Az asszony csak akkor látta meg
Dénest, mikor a szemébe nézett. Ő hátra lépett, hogy utat engedjen neki
s közben kiváncsían tekintett rá… Szép volt, szebb mint a minőnek
elképzelte. Szinte boszankodott, hogy olyan hamar tova tűnt. Utána akart
menni most is, de aztán eszébe jutott multkori kudarcza, pillanatig
habozott s mire megfordult, már nem volt sehol.
A legközelebbi találkozáskor nem került át a túlsó oldalra a szép
asszony. Nyugodtan jött feléje. Mikor melléje ért, reáemelte nagy
ibolyaszín szemét, mintha meg akart volna valamit köszönni. A férfi
megértette és ő is felelt a tekintetével…
Ettől fogva gyakrabban találkoztak s mind a kettőjüknek némi kis
gyönyörűségük telt benne. Egy időben egy úton jártak, más-más czél felé.
Csak a tekintetük pihent egy pillanatig, ők maguk sohasem álltak meg s
azért lassanként mégis valami néma bizalmasság fejlődött ki közöttük.
Már megértették egymás apró örömeit, bánatát s megosztoztak benne, már
voltak közös gondolataik. Eleinte csak egy-egy félénk köszöntés volt a
Dénes szemében… Az asszony elfogadta… Aztán egy-egy bátortalan kérdés
vagy bók… Az asszony megtűrte, szótlanul talán felelt is rá. Hízelgett
neki, hogy tetszik. De azért, ha az Iklódy pillantása kissé merészebb
lett, olyan idegenül tudott ránézni, mintha sohase látta volna. Így
tartotta fenn kettőjük között azt a válaszfalat, a mit a férfi nem mert
átlépni.
Közben pedig telt az idő s Iklódy hiába kereste az alkalmat, hogy
bemutattassa magát neki, hiába kérdezősködött felőle, azután sem tudott
meg többet, mint a mennyit az első napokban a kaszinóban hallott. Ez
pedig mindössze is kevés volt, csak annyi, hogy az a szép asszony, a kit
olyan szivesen elnézett, annak a különcz Cserneky Jenőnek a felesége, a
ki híres arról, hogy majd megőrül a féltékenységtől. Eddig valami
félreeső vidéki kastélyban rejtegette a feleségét, most sem engedi meg,
hogy fogadjon s nem ereszti sehová, csak az édes anyjához, a kihez azon
az úton jár, a melyiken oly gyakran elmentek egymás mellett. Már-már
lemondott a reménységről, hogy valaha is beszéljen azzal az aranyhajú
asszonynyal, a ki a napnak egy perczében érdekelte őt, sőt talán tudatán
kívül vonzotta is, mikor véletlenül még is találkoztak.
Iklódy Dénes egy öreg nagynénjéhez ment el látogatóba, a kinél temérdek
sóhajtozás után, minden évben elüldögélt egy-egy félórát. Már a kapu
alatt ásítozni kezdett. Ásítva ment végig az előszobán is s csak
félfüllel hallgatta az inas motyogását valami vendégről, a ki már vár
odabent, mert a méltóságos báróné éppen öltözködik, – azután belépett.
A szobába csak gyéren tolult be az alkonyati fény az ablakok nehéz
függönyei között. Dénes egy pillanatig jóformán semmit sem látott,
megállt hát. Mikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, lassan kezdtek
körülötte körvonalozódni a nehézkes, ó-divatú bútorok, az ernyős
olajlámpák, a virágkosarak s végül az ablakmélyedés kicsiny barlangja
előtt megpillantott a beszürődő fényben egy nyulánk női alakot is.
– Ez lesz a látogató, – gondolta magában, de a következő perczben már
izgatottan tett néhány lépést előre. Az asszony megfordult a zajra,
aztán összerezzent. Örvendő ámulattal ismertek egymásra. Zavarban voltak
mind a ketten s Iklódynak csak jó idő multán jutott eszébe, hogy
megcsókolja az elejbe nyújtott kis kezet.
Valami hétköznapi ostobaságot mormogott:
– Milyen szerencsés véletlen!…
Az asszony szótlanul nézett rá, majd hirtelen tartózkodással vonta
vissza a kezét. Dénes is elhallgatott s egyszerre elfelejtette azt a sok
mindent, a mit mondani akart… Az első percz öröme után teljesen
idegenekké lettek ők egymásnak. Ebben a magányban, ebben a homályos
csendben, itt az elzárt négy fal között, idegenebbek voltak, mint kint
az utczán. Pillanatnyi kiábrándulás vett erőt rajtuk, csak úgy, mintha
egy kép, a mely tetszett a szemünknek s a melyet megszoktunk keretben
látni fenn a falon, leszállna és másként beszélne, vagy a mi még
visszásabb, másként hallgatna, mint a hogy elképzeltük.
Oly gyorsan történt mindez, hogy nem volt még idejük összeszedni a
gondolataikat, mikor már nyílt az ajtó s Iklódy nagynénje belépett.
Valóságos szóáradattal üdvözölte vendégeit.
– Kedveseim… édes Évám, egy örökkévalóság, hogy nem láttalak!… Hogy
vagytok?… Ismeritek egymást?
Bemutatta Dénest a fiatal asszonynak s leültette őket maga mellé…
Egyikőjök sem figyelt a szavára. Szórakozottan feleltek kérdéseire s
közben egymás tekintetét keresték a homályban. Mikor az inas
meggyujtotta a lámpát s a vörhenyes fény beözönlötte körülöttük a
szobát, a világosságban a zajos beszéd közepette, mint akár az utczán
megtalálták egymás tekintetét s ezzel egyszerre rátaláltak egymásra is.
Képzeletük, mely a maga módja szerint, a futólagos találkozások
időközében kiegészítette volt azt a keveset, amit egymásból ismertek,
most megalkudott a valósággal, aztán meghátrált előtte.
– Megfoghatatlan, – gondolta Iklódy mialatt közelebb húzódott Évához, –
kinn az utczán azt hittem, ösmerem, az elébb idegenebb volt az idegennél
és most… mintha több lenne egy szép asszonynál, a ki tetszik az
embernek. Maga sem tudta, milyen melegen nézett a szemébe:
– Emlékezik… emlékezik… És az asszony mindenre emlékezett… Odakinn
csengettek, de ők már csak az egymás hangját hallották, ők csak
beszéltek lázasan, ösztönszerű sietséggel, mintha pótolni akartak volna
valamit, a mit elmulasztottak. Hogy mit, nem sejtették még akkor… csak
abban a pillanatban érezték át, mikor az ajtóban megjelent a Cserneky
Jenő kelletlen arcza. Mind a ketten egyszerre értették meg, hogy az a
valami, a mit visszahozhatatlanul elvesztegettek, az egyetlen, az első
egyedüllét volt, a mi számukra korán jött el, akkor, mikor még nem
tudták, hogy szeretik egymást…
*
Iklódy Dénes másnap, jóval a megszokott idő előtt, már ott sétált az
utczában. Türelmetlenül várta Évát, aztán egyszerre aggódva gondolt a
Cserneky Jenő tegnapi elutasító viselkedésére s az asszony kétségbeesett
pillantására, mikor megadó mozdulattal követte rosszkedvű férjét… Vajjon
mit jelentett mindez?… De Dénes nem sokáig tépelődött a kellemetlen
emlékek felett, elűzte őket magától s kedvesebb gondolatokat vett elő.
Terveket szőtt… közben pedig szórakozottan nézte a kirakatokat, a
nélkül, hogy valamit is látott volna belőlük s szítta a czigarettáját, a
mi már rég kialudt. Egy barátja elmenőben rákiáltott:
– Min mosolyogsz Dénes? – Ő nem hallotta meg. Évára gondolt és arra,
hogy milyen nagyra is nőtt szivében az este óta az az idegen érzés.
Századszor nézte meg az óráját: – Hol marad ilyen sokáig?… Ma későbben
jön, mint máskor… Egy virágárus leány előtt megállt s egy csokor ibolyát
vett. Örömet szerzett neki az a gondolat, hogy Évának veszi, igen, oda
fogja adni és beszélni fog vele… most már nagyon is jól tudta, hogy mit
akart neki mondani.
Mikor felemelte a fejét, akkor fordult be a túlsó szögleten Éva. Iklódy
arcán megrándult valamennyi izom, sietni kezdett, de a következő
pillanatban már vége volt az örömének. Az asszony nem volt egyedül… vele
jött a férje, a ki már a távolból is fürkészve szegezte rá a szemét.
Dénes kétségbeesetten szorította össze markában az ibolyacsokrot. Éva
megértette, hogy neki hozza. Elpirult s úgy nézett rá mintha a
tekintetével akarná átvenni a virágot s olyan mozdulattal igazította meg
keblén a csipkefodrot, mintha fel is tűzte volna. Egymás szemében
felejtették a pillantásukat és közös emlékeikből egyszerre titkok
lettek. Iklódy köszönt s mind a kettőjüknek az az érzésük volt, mikéntha
mentükben megakasztotta volna valami a léptüket. De nem állhattak meg,
Évát tova vonta magával a férje…
A következő napon új reménységgel várakozott Iklódy Dénes. Hiába… Éva
nem jött többé egyedül, Cserneky jobban őrizte, mint valaha… Dénes
tehetetlen dühében összeharapta az ajkát. Az asszony engesztelően nézett
rá s keze most is oda tévedt a keblére, a csipkefodrok közé, mintha azt
mutatta volna, ott… ott, még mindig viseli a virágai emlékét…
Iklódy bátorságot merített Éva vonzalmából. Megpróbálkozott egy
látogatással. Nem fogadták, aztán még egyszer és még többször is elment
Csernekyékhez, de mindannyiszor hiába. A nagynénjéhez is minduntalan
felszaladt, az utczán is leste az asszonyt, hasztalan, hasztalan, soha
többé nem láthatta egyedül…
Eleinte reménykedve néztek egymásra, aztán panaszosan, aztán
kétségbeesetten s végül egy napon Éva nem jött többé. Iklódy Dénes
hamarosan megtudta, hova tünt. A férje visszavitte abba a falusi
kastélyba, a hová nem vezetett olyan út, a melyiken ők találkozhattak
volna.
Vége volt hát mindennek… Első időben halomszámra írta neki a leveleket,
aztán valamennyit összetépte – úgy se jutna el csak egy is a szegény
fogoly-asszony kezébe… Most, hogy nem láthatta többé azt a finom keskeny
arczot, azokat a nagy ibolyaszínű szemeket, a lenge alakot, a mely
mindég elment a boldogság mellett, szerelme napról-napra fokózódott s
először életében igazán szenvedett. Nem mert többé annak az utczának
tájékára se menni, a melyikben azelőtt minden nap találkoztak. Félt
azoktól az emlékektől, a mik hiába kértek volna új emlékeket… Tudta,
hogy nincs semmi reménysége, hát felejteni akart… Társaságba kezdett
járni újból. Eleinte szenvedést okozott neki a mulatozás, aztán unalmat,
végül mégis elterelte gondolatait szomorú szenvedélyéről. És lassankint
már azzal a fájdalmas megnyugvással emlékezett vissza a tűnő
pillanatokra, a mivel az olyan emberek emlékeznek vissza kedves
halottaikra, a kik nem hisznek a feltámadásban.
A tél derekán Párisba utazott s mikor másfél év mulva hazatért
kóborlásából, új érzéseket, új emlékeket hozott magával – Évát pedig
elfeledte.
*
Egy tavaszi napon Iklódy Dénes a kaszinó felé menet ugyanazon az utczán
haladt végig, a melyikben az Éva kis regénye lejátszódott. Mennyire
szerette hajdan ezt az utczát, aztán mennyire félt tőle s most – észre
se vette, hogy hol jár… Elgondolkozva fújta maga elé czigarettája
füstjét s míg szeme gépiesen követett egy tova menő női alakot, ő
jóformán tudomást sem vett róla. Nézte, de nem látta meg… valaki más
járt a fejében… Egy keresztutczából, amonnan a Duna felől egyszerre
eléje csapott a tavaszi szellő s fuvallata kirajzolta az asszony
ruhájának csipkés fodrai közt lenge alakját.
Dénes kiegyenesedett, – lehetséges-e? A következő pillanatban már futva
követte őt. Felismerte a mozdulatait, nyakának finom hajtását, testének
kecses vonalait. Ugyan az volt, a ki régen, csak talán a járása lett
nyugodtabb, olyan, mint a minő azoké, akik azért nem sietnek, mert nincs
miért sietniök… Nem változott és Dénes mégis meglassította a lépteit s
közben csodálkozva észlelte önmagán, hogy közönyösen nézi Évát, a kinek,
most két éve, a puszta gondolatától gyorsabban vert a szive.
Egy kis templom előtt vitt el ekkor az asszony útja. Megállt, hogy
alamizsnát adjon egy koldusnak, aztán szórakozottan lépett be a templom
ajtaján. Dénes maga sem igen tudta, hogy miért, – utána ment.
Ott benn a homályos csendben, egy rég elmondott mise emlékeként,
tömjénfüst kerengett a légben. Üres volt a templom, az oltár előtti
padban Éva ült egyedül, de nem imádkozott, inkább talán csak pihent.
Arany haján tévetegen szállt el az örökmécs világa… Iklódy hozzáment,
aztán leült melléje. Az asszony feltekintett, egy pillanatig meglepetten
nézett Dénesre, majd elmosolyodott s azzal a mozdulattal nyujtotta
feléje a kezét, a melyikkel olyan barátot üdvözlünk, a kivel heteket,
hónapokat töltöttünk el egykor, a ki nagyon megkínozott, de a kinek
megbocsátottunk, mert már minden elmúlt. Aztán az oltárra mutatva,
csendet intett.
És Iklódy belenyugodott ebbe a csak látszólagosan rákényszerített
csendbe. Hiába, nem volt neki semmi mondani valója. Az a szerelem, a
melyik magára hagyatva nőtt nagyra s apadt el, a melyik némaságra volt
kárhoztatva, elfelejtett, vagy talán nem is tudott soha beszélni.
Mélyen hallgattak mind a ketten… Aztán egyszerre léptek hallatszottak a
hátuk mögött. A sekrestyés kulcsai csörrentek. Menni kellett. Éva
felállt… vége volt hát ennek a második, ennek az utolsó egyedüllétnek
is, a mi számukra későn jött el… akkor, mikor már tudták, hogy nem
szeretik egymást…