Ott üldögéltünk a Santa Maria della Salute aljában s gondolásunk
énekelve ringatta csolnakát. Venezia, mint a tenger délibábja, úszott
előttünk a holdfényes vizen. A Canale-grande már mélyen aludt büszke
palotái között. A szerenádok elhangzottak, csak egy-egy elkésett gondola
siklott el zajtalanul a lagunák néma világába.
Szemközt a Desdemona palotáján kinyíltak a holdfényben az erkélyek
porphyrrózsái, amarra túl a Piazzetta előtt, akár egy nádaserdő,
emelkedett ki a vízből a gondolatartó póznák sokasága s fenn a magasban
a Campanile angyala, mintha repülni akart volna, aranyszárnyait
lebegtetni látszott az éji világban. A Torre dell’ Orologio érczóriásai
komoran kongatták a múló időt.
A hold korongja megkerülte a San Giorgio harangtornyát s fénye libegve
terült el a Giudecca szunnyadó vizén. A kicsiny csillagok is lejöttek
fürödni a zsongó habokban. Ragyogva bukdácsoltak a vízben, aztán ölre
kapták őket a hullámok s szakadatlanul futkostak velük fel-le a Santa
Maria márványlépcsőin, mintha oda akarták volna vetni csillagkincsüket a
fehér koralltemplom lábai elé.
Valaki mellettem a vízbe dobta czigarettáját… egy pillanatra kioltott
egy csillagot. Feltekintettem: megint csak Gruzinszky zavarta a
hangulatomat!
Micsoda bolondos játéka a sorsnak, hogy úton-útfélen találkoznunk kell
ezzel a különös emberrel és pedig már négy vagy öt napja. Csak annyit
tudtunk róla, hogy valami lengyel festő. Egy szállodában laktunk s a
képtárban véletlenül megismerkedtünk vele. Bemutatkozott. Azóta aztán
ott volt mindenütt, a hová csak néztem.
Sovány, kissé hajlott alakja, keskeny, beretvált arca váratlanul bukkant
fel itt is, ott is a szűk utczák fordulóinál, elénkbe toppant a
templomok homályából, az akadémia szobrai mögül, vagy a Doge-palota
valamelyik rejtett ablakmélyedéséből.
Mohó, szinte tolakodó kiváncsisággal leste ilyenkor, mit bámulunk,
melyik műremek ragad el bennünket. Bevárta, hogy elteljünk a
gyönyörködéssel – s akkor félvállról odavetett gúnyolódással
hervasztotta el lelkesedésünket. Emlékezem, szavai megannyi
ostorcsapásként hatottak rám.
A Palazzo Ducaleban kicsinylő mosolylyal nézett a mennyezetre:
– Pusztulás itt minden! Nem látja, hogy sápad, vénül a Veronese
világhódító Veneziája?… Hm! maholnap barna éjszakába tünnek a Tintoretto
paradicsomi szentjei is…
Az akadémiában mögém lopódzott:
– Veszi észre, mint halnak meg perczről-perczre a vásznon Tiziano
szinei?… Huh, megindul a freskók alatt a vakolat… Ehol ni a bájos
Carpacciok, mivé lett a kis szőke szent Ursula!… Csak a hírét nézik ezek
az ostoba angolok!… És a Bellini madonnái? Rájuk sem ismerek, de azért
csak csodálja meg aranyporos levegőjüket, holnapra összedűlhet a San
Zaccaria, meg az az öreg Frari…
Kegyetlenül tudott ilyenkor nevetni:
– Pusztulás itt minden! Megeszi a mocsár Veneziát!
Sohasem fogom elfelejteni az arczát, mikor egyszer fanyar vígsággal
mutatott fel a gondolából a Palazzo Pisani megrepedezett homlokzatára:
– Nos ugy-e, még a maga nagy illuziói is elférnek ezekben a
repedésekben?
… A mennyire jól illik a Dogek városához a szomorúság, olyan
visszataszító hatású volt ebben a keretben a Gruzinszky czinikus
keserűsége.
Most is gúnyosan mosolygott s halkan fütyörészni kezdett. Kisvártatra
felém fordult:
– Mit bámulja olyan fáradhatatlanul ezt a romhalmazt?
Ekkor már igazán elvesztettem türelmemet. Boszusan feleltem:
– Elég legyen Gruzinszky úr!… Ugyan minek mérgezi meg a hangulataimat?
Nem keserűséget jöttem ide keresni, hanem lelkesedést.
Egy pillanatig meglepetten nézett rám. Gondolkozni látszott. Aztán
lehajtotta a fejét és szomorúan sóhajtott fel. Abban a perczben
csakugyan azt hittem, nem is ő, hanem valaki más ül mellettem, – annyira
megváltozott. Kék szemében elapadt az örökös gúny és mintha eddig csak
lárvának viselte volna azt magán, most, hogy lehullott róla,
rokonszenves lett emberien szenvedő arcza.
– Igaza van, – mondotta halkan, – nem volt jogom hozzá! Bocsásson meg!
*
– Bocsásson meg!… És mégis!…
Arcza ismét kemény és kellemetlen lett, de aztán, mialatt szeme
elkalandozott a holdfényes tengeren, lassan megnyugodtak a vonásai:
– Nem, nem hibáztam nagyon, mert maguk csak a fonnyadó rózsákat, az
enyészetet nézik, én pedig láttam virágjában, az igazi, az egyetlen
Veneziát… Fiatalon jöttem ide valakivel, a kit nagyon szerettem.
Olyan szomorúan mondta ezt! Azt hiszem, ekkor bocsátottam meg
Gruzinszkynak, megbocsátottam, mert sajnálni kezdtem őt.
Az áprilisi szellő fellebbent az Adriáról. A kis társaság odább húzódott
a lépcsőn, védettebb helyre bujt. Mi ketten ülve maradtunk. Gruzinszky
hozzám hajolt és mohó sietséggel kezdett beszélni, úgy, mint a hogy csak
az olyan ember beszél, a ki soká hallgatott.
– Igen, ide jöttünk megünnepelni a szerelmünket… Rövid történet: egy
farsangos éjjel… egy rózsa… egy levél s egy gyöngyfüzér…
Bolondnak tart? pedig most már nem vagyok az, csak akkor voltam őrült
mikor hozzákötöttem a sorsomat… De nem panaszkodom, minden boldogságot
meg kell váltani. Minden csóknak, minden ölelésnek egy sóhaj az ára s
higyje meg, az a szerencsés ember, a ki előre fizet; én a csókok után
fizettem s… fizetek egész életemen át.
… Oh milyen szép is volt az az asszony! Északról hoztam ide. Venezia
volt az igazi hazája! Itt nyílt ki teljes pompájában. Illett hozzá annak
a hajdani márványvárosnak a ragyogása. Aranyosabb lett a haja, melegebb
az a feledhetetlen nagy szeme, könnyebb a járása. Festő vagyok, tudom
mire képes a művészet: nála szebbet nem teremtett soha. Hiszi-e, hogy
még a kis gyufaárus-fiúk is megfordultak utána a Piazzettán?… Ejh, még a
boldogság is megállt előtte, elfeledkezett odébb menni.
Gruzinszky egy pillanatra elhallgatott. Gyorsabban szívta be a levegőt,
aztán ismét beszélni kezdett:
– Szerettem őt s ha olykor lustán hevert ott mellettem a gondolában,
elragadtatásomban csak néztem és nem volt szavam. Ő mosolygott s talán
szeretett is ilyenkor, – nem tudom, soha sem mondta. Különben helyette
is eleget mondtam én. Őszintén szólva, nem ismertem a lelkét, még akkor
sem tudtam, hol járnak a gondolatai, mikor a karjaimban tartottam! Csak
gyanakodtam, folyton gyanakodtam… Eleinte pusztán a gondolatai szöktek
el előlem. A farsangi éjszakán aztán a mosolya is hűtlen lett hozzám…
másoknak is adott belőle…
– Az a farsangos éjjel? Mit mondjak önnek róla?… Soha sem látta a
carnevált Veneziában? … Ezeregyéjszakai káprázat az. Tarka volt a
Canale-grande. Virágos gondolák felett picziny lampionok szines ezrei
úsztak a vizen. Gittárszó hallatszott még a hullámok játékában is. A
Márkus-templom körül égett valamennyi lámpa, Carneval herczeg pajkos
menete vonult fel a Prokuráziák alatt. Lisztes képű Pierrók, kaczér
Colombineek furakodtak át a tömegen, a Szt. Márkus galambjainak nem volt
helyük a téren. Szerelemről suttogtak ott Európa minden nyelvén azon az
éjszakán.
Mi az emberáradatban jártunk. Ő víg volt nagyon, mosolyogva tekintgetett
jobbra-balra s nem figyelt reám, mikor szólítottam. Egyszerre…
– Nos?
– Valahogyan elszakadtunk egymástól: elvesztettem a tolongásban…
Nyugtalanság fogott el. A mit azelőtt szépnek találtam, utálat lett
nekem az a farsang. A szerenádosok hamisan kezdtek énekelni… Fullasztó
volt a lég. Féktelen sietséggel kerestem mindenütt, – persze hiába, –
végre is haza futottam.
Még nem volt otthon. A kapu alatt vártam reá. Rövid idő múlva lihegve
érkezett meg.
– Hol jártál? kiáltottam türelmetlenül.
– Kerestelek! – mondotta erőltetett egykedvűséggel.
Aztán, mialatt felhaladtunk a kis palota lépcsőjén, úgy tett, mintha
nagyon haragudnék.
Oh én őrült! hogy engesztelgettem, milyen alázatosan csókolgattam azt a
kedves kicsiny kezet, a melyet nem tudok elfeledni… Azok a kezek!
Gruzinszky maga is észrevette, hogy milyen izgatott hangon beszél.
Czigarettára gyujtott, de alig szippantott egyet-kettőt, türelmetlenül
eldobta.
– Nos, hát kibékültünk. Ő adta a nagylelkűt, én pedig… ha végig
simította a homlokomat, mindent elfeledtem…
Másnap hamvazószerda volt. Marion a templomba ment. Minek? Látja, milyen
bolond az ember, akkor nem jutott eszembe, hogy soha sem jár templomba.
Én otthon maradtam, valami sürgős megrendelésem volt. Kint festegettem
az erkélyen. Délfelé járt az idő, mikor haza tért. Arcza ki volt pirulva
és most, ha visszagondolok, emlékezem, milyen lázas sietséggel, milyen
szokatlan részletességgel számolt el minden lépésről, a mit tett. Ha egy
asszony ilyenkor sokat beszél, azért teszi, mert el akar valamit
hallgatni. Feltűnően engedékeny és kedves volt hozzám. Akkor nem
töprengtem ezen. Megcsókoltuk egymást és dolgoztam tovább. Ő a
mellékszobában dúdolgatott. Egyszerre hangokat hallottam, azt hittem,
hogy a szolgának parancsol valamit. Mikor feleszméltem munkámból, csend
volt. Kis vártatva ugyanaz a férfihang ütötte meg a fülemet. Úgy
emlékezem, ekkor rögtön felugrottam és bementem a szobába. Egy
ismeretlen úr állt előttem. Bemutatkozott. Valami orosz herczeg volt.
– Bocsásson meg uram, hogy zavarom, – mondotta vontatott hangon – de
megakartam tekinteni ezt a kis palotát, miután eladó!
– Ah úgy, – dörmögtem én tüntető hidegséggel s dühösen mértem végig az
idegent. Csinos ember volt, olyan, mint a minők az orosz gárdatisztek.
Hatalmas karcsú alak, finom kezek, nőiesen lágy vonások, hegyesre
nyírott szakál… az a typus a melyik a legtöbb asszonynak tetszik.
Kimérten, de leereszkedő udvariassággal viselkedett. Sokat beszélt
utazásairól, a művészetről, mondott néhány burkolt bókot Marionnak s
végül megvette egyik tájképemet. Mikor kifizette az árát, Marion
elpirult. Talán szégyelte, hogy csak egy szegény festőt szeret.
Miután magunkra maradtunk, szótlanokká lettünk mind a ketten. Ő
durczásan fordította félre a fejét valahányszor rá néztem, – kerülte a
tekintetemet. Egész nap rossz kedvünk volt, csak estefelé lettünk
vígabbak: akkor vettem neki azt a rózsát.
A rózsa!… Még másnap is feltűzte fehér ruhájának csipkefodrai közé… Ott
álltam mellette az erkélyen. Soha sem volt olyan szép, mint abban a
perczben. Kecsesen dűlt a párkányra, fiatal meleg teste alatt, tán még a
márvány kék erecskéi is megéledtek. Rajongó zavarral néztem őt, szemem
szomjasan csüggött finom nyakán, rejtélyes kis arczának vonalain. Ah
őrület! Arany haja meggyujtotta körülöttem egész Veneziát… Nem, nem
merek visszagondolni rá… hagyjuk ezt…
A festő összeszorította ajkait.
– Hát igen, most már emlékezem… Ott álltunk egymás mellett. A
Canale-granden lassan közeledett felénk egy gondola. Marion levette
kebléről a virágot s hanyagul játszadozott vele. Kicsiny szalagos
legyezője e pillanatban lecsúszott karjáról, – a földre hullott.
Lehajoltam érte és – mikor feltekintettem, a rózsa nem volt többé
kezében.
– Hová tetted a rózsát?
– Én,… én?… Leesett.
Féltékenyen hajoltam át a könyöklőn. A gondola akkor tünt el az egyik
laguna hajlásában. Be sem várva mentegetőzését eszem nélkül rohantam le
a lépcsőn… Beleugrottam az első gondolába, a mi az utamba akadt.
Rákiáltottam a Marinaiora:
– Siess, evezz utána! Hamar!… Ott van!…
… Végre utólértük a csolnakot. Az orosz hevert benne közönyös arczczal.
Úgy tett, mintha nem ismerne, elnézett a fejem felett. Tomboltam
dühömben, szét tudtam volna tépni azt az embert, de hallgatnom kellett,
mert a virágot nem láttam nála. Elrejtette.
Esteledett, mire haza értem. Marion ismét az erkélyen állt s az alkonyi
fényben, jól láttam, egy levelet olvasott. Meghallhatta az ajtónyílását,
mert hihetetlen gyorsasággal összetépte a levelet s mikor melléugrottam,
már nem volt a kezében. Ledobta azt is, mint a rózsát.
– Marion! Marion! – kiáltottam vak haragomban – megcsalsz… nem szeretsz!
– Szédültem, tántorogtam, magam sem tudom, mit mondtam még, mit tettem.
Csak arra emlékezem, hogy megmarkoltam törékeny vállát, nyakáról
letéptem a ruhát és rázni kezdtem, mint egy őrült. Magamhoz szorítottam,
hogy a lélegzete is elállt, aztán félrelódítottam. Remegve, görnyedten
tapadt a falhoz, én pedig lerogytam a földre és sírni kezdtem, mint egy
asszony.
Alattomos gyülölettel nézett rám egy ideig, olykor megvillant a szeme.
Utóbb kiegyenesedett s hátra simította arczába csüggő haját. Lassan
közeledett felém, hol magasra tartotta fejét, hol meg, mint egy macska
kecsesen hajolt előre… Most már sejtem, hogy ezekben a változó
mozdulatokban nyilatkoztak meg számító tervei. Még ekkor nem tudta, hogy
mit tegyen. Aztán egyszerre határozott. Szeliden, engesztelően
mosolygott rám s letérdelt mellém a földre. Simogatta, czirógatta a
fejemet, csitított akár egy gyereket, végül mikor már egészen a
hatalmába kerített, oda kinálta az ajkait…
– Jó volt?… Kell még? – suttogta csábítóan s mielőtt felelhettem volna
még egyszer – ezerszer megcsókolt. Lehet, hogy soha sem szeretett, de
békítni, csókolni úgy tudott, mint senki e világon.
Részegen néztem a szemébe, hiába megint csak én voltam a vesztes.
Gruzinszky eltakarta az arczát.
– Oh, miért nem tudok szabadulni ezektől az emlékektől… Úgy égetnek még
most is… Bolondokat mondok, össze kell szednem az eszemet. Rövid leszek.
– Igen, hát a gyöngyfüzér! – a festő keserűen felkaczagott, a kis
társaság meglepetten figyelt egy pillanatra, aztán tovább beszélgettek.
– Az a gyöngyfüzér, – mormogta a lengyel fájdalmasan, – szerelmünk első
napjaiban ott látta meg Marion a Márkus-tér valamelyik boltjában,
Vágyakozott utána soká, de nekem nem volt elég pénzem hozzá. – Nagy
jelenetünk után, a mint ott térdelt mellettem, egyszerre szemembe
ötlött, hogy összetépett ruhája alatt meglátszik a nyakán kezem
szorítása. Borzasztóan elszégyeltem magamat. Könyörögtem neki, bocsásson
meg… Aztán eszembe jutott valami:
– Marion, kedvesem, holnap betakarjuk az én durvaságomat. Akarod? Reggel
elhozom a gyöngyfüzért, milyen jól fog illeni a te királyi nyakadra!
Bólintott s különösen kezdett nevetni.
Másnap még aludt, mikor felkészültem. Óvatosan csókoltam meg a haját…
Később mikor felidéztem emlékezetemben ezt a perczet, eszembe jutott,
hogy mosolygott álmában. Sietve indultam a Márkus-térre. Korán jöttem,
még várnom kellett, csak egy óra múlva nyitották ki a boltokat. Gyerekes
boldogsággal vittem haza az ékszert. Előre örültem az örömének. Halkan
nyitottam be a szobába… Nem volt ott. Kimentem az erkélyre. Még egyszer
megnéztem a gyöngyöket. Aztán vártam; ismét keresni kezdtem. Az idő
mult, Marion nem jött. Végre is elvesztettem a türelmemet. Lefutottam a
portáshoz. Senki sem látta elmenni. Kerestem össze-vissza, törtem,
zúztam, a mi a kezembe akadt… azt hittem, eszemet vesztem. Őrjöngve
rohantam vissza a szobába… ekkor megtaláltam a levelét. Az ő írása!
Reszkettem egész testemben. Csak ennyi állt a papiroson:
«Köszönöm a gyöngyöket, de nem várhatom be őket. Add oda majd annak, a
kit utánam szeretni fogsz.»
Nem tudnám elmondani, mit éreztem akkor. Abban a perczben meghalt bennem
valami…
Irgalmas Isten! mennyit kerestem őt, bejártam Veneziának minden zugát.
És mentől több helyen kutattam hiába, annál üresebb lett nekem ez a
város… elhagyott pusztaságot láttam mindenütt. Menekültem innen, csak
azt a gyöngyfüzért vittem magammal, most is őrzöm még… nem adtam oda
soha senkinek.
*
A festő két kezébe temette homlokát. Hosszasan hallgattunk. Mikor ismét
felvetette tekintetét, a holdfényben könnyesnek láttam a szemét, de
arczára már visszaerőltette a sivár kifejezést:
– Sok idő mult el azóta, – dörmögte vontatottan, – gyakran eljöttem
Veneziába, most vagyok itt utólszor, hiába kerestem a tündérvárost, nem
találtam meg többé. Nyugodtan nézem, nem fáj a szivem, mert hiszen
egészen más valami lett azóta belőle. A lagunák szennyesek, a kihalt
paloták falai megrepedeztek, a képek elhalványultak és tudja-e, hogy a
hajdani szivárványhíd, – a Rialtó méltó helyévé lett annak a
csőcseléknek, a melyik manapság rajta tanyáz. Mesés gyorsasággal
pusztult el ez a város! A mi megmaradt belőle, nem Venezia többé… csak
az enyészete.
Tétován nézett reám, aztán habozva folytatta:
– Érthetetlen miért csudálják ezt a pusztulást… Vagy hát én tévednék?
Csak énnekem szürke az ég, tompák a szinek, romok a paloták? Oh mondja,
miért van ez így, miért nem láthatom Veneziát olyannak, a minő hajdan
volt… miért nem láthatom olyannak többé soha?…
– Soha! – ismételtem önkénytelenül Gruzinszky utolsó szavát. Aztán
odafordultam hozzá:
– Örökké szép marad ez a város, de az igazi Veneziát csak annak a
szemében láthatjuk meg, a kit szeretünk…