Későre járhatott már az idő, mert mindenki mondott már valami rosszat az
asszonyokról. A zaj közepette egyedül Csánky Tamás, a nagyhirü, de kissé
elvénült gavallér szívta hallgatagon szivarját s szinte csodálkozva
eszmélt föl gondolataiból, mikor a társaság mind követelőbben
hangoztatta, hogy most ő rajta a sor:
– Mesélj már te is valamit, öreg!…
Egy huszártiszt átszólt hozzá a dohányzó füstbevesző tulsó szegletéből:
– Csak azt mondd meg, szőke-e vagy barna… Engem csak a barnák
érdekelnek!
A huszár egymaga nevetett ízetlenségén s kaczaja, akár a sarkantyúja
pengése, üresen hangzott el a levegőben. A háziúr kedveskedve feszengett
székén és udvariasságból mosolygott. Egy sárgaarczu emberke: Nicotin
báró pedig a hivatásos dohányzók majomszerü ügyességével röpítette át a
szobán a kandalló torkába tizedik szivarjának a végét.
Egy perczre feszülten figyeltek valamennyien.
– Nos barátaim, – kezdte az őszülő gavallér vontatottan, – én, bár
szégyenlem bevallani, nem igen beszélhetek a szerelemről, mert hát engem
nem szerettek olyan hévvel, mint benneteket… Hogy is mondjam… engem nem
szeretett igazán soha senki.
A komolyság fölengedett, néhányan mosolyogtak, a huszár és egy fiatal
képviselő merészen nevetett az üres cognacos üvegek árnyékában.
A képviselő azután felállt és átment a szomszédos szobába ferblizni
egynehány gavallérral, a kik elunták a várakozást, a huszár pedig
elaludt.
Csánky Tamás jóformán magára maradt a háziúrral és Nicotin báróval a kis
dohányzó szegletében és mivel már nem biztatta senki sem, egyszerre
megoldódott a nyelve:
– Ha akarjátok, bebizonyítom, hogy igazat mondtam, – dünnyögte a
bajuszába és azután, bár homályosan érezte, hogy a cognac és pezsgő
hatása alatt most olyas valamit fog elmondani, a mit holnap megbán, hogy
elbeszélt, még is nekifogott:
– Fiatal gyerek voltam akkor s szüleim a szünidőre egy bajor városkába
küldtek német szóra. Hát bizony eleinte nagyon boldogtalannak éreztem
magamat. A söröző diákok között elfogott a honvágy és csak akkor
nyugodtam meg, mikor egy véletlen eset folytán belekerültem abba a kis
külföldi koloniába, a melyik egy csodaszép franczia asszony körül
csoportosult. Azt hiszem, az egész kolonia szerelmes volt ebbe az
asszonyba. Elképzelhetitek, hogy három nap alatt belebolondultam én is.
Így történt, hogy mikor őszszel haza kerültem, az öregem legnagyobb
csudálkozására, nem németül, hanem francziául beszéltem.
Nagy füstfelhőt fújt maga elé s egy pillanatig hallgatott.
– Első szerelmem volt az az aranyhaju szép asszony és bizonyosan azért
emlékezem rá olyan világosan, annyi sok más kaland után is. Mert hát
rájöttem én arra, hogy csak addig hiszszük mindig újra legutóbbi
szerelmünkről, hogy az a valódi, a míg sodor az élet előre, de ha
egyszer leszámoltunk vele, akkor tündérmesévé lesz emlékünkben az első
szerelem… Az öreg emberek is inkább emlékeznek az anyjuk meséire, mint
azokra a regényekre, a melyeket később elolvastak…
Nicotin báró szeméből kiesett a monokli, azután halkan súgta a háziúr
fülébe:
– Soh’sem láttam az öreget ennyire berugva.
– Ha jól hallottam, az előbb azt kérdezte valamelyikőtök, hogy hol
találkoztam a szép asszonynyal… Nos, hát mindenütt. Reggel már ott
lestem az ablaka alatt, délután pedig, mint a váltóláz, pontosan
beállítottam hozzá. Rendesen a villája mögötti kis kert gesztenyefái
alatt ült. Meleg ifju arcza olyan benyomást tett rám, mintha
aranyhajának a fénye játszadoznék rajta… És azok a feledhetetlen nagy
szemek! Órákig elnéztem volna mozdulatlanul, csak akkor fordítottam
félre vérpirosra vált arczomat, ha véletlenül rám pillantott… Jóformán
sohasem beszéltem vele, ha szólt is hozzám, úgy tettem, mintha nem
hallanám, tudja Isten, olyankor semmi se jutott eszembe. Lehet, hogy ez
bosszantotta, mert igen gyakran hazakergetett. Szinte hallom a hangját,
a mint kegyetlenül a szemembe mondta:
– Kicsikém, ha tudná, hogy milyen unalmas… Maga még nagyon ostoba!
– Megszégyenülve, dühösen rohantam haza, de nem tudtam mihez fogni. Fél
éjszakán át csavarogtam az utczákon, jól kisírtam magamat az ablakai
alatt és másnap már úgy éreztem, mintha én bántottam volna meg őt s hogy
kiengeszteljem, egy virágbokrétát vittem neki az ebédem árából. Odaadni
persze nem mertem, csak úgy véletlenül ejtettem le mellé a padra s aztán
a háta mögűl lestem, mit szól majd hozzá.
De ne higyjétek, hogy mindig szívtelenül bánt velem. Néha kedvesen is
mosolygott és ha jó hangulatban volt, egy délután többször is
megkérdezte, hogy hány éves vagyok. Visszafojtott lélekzettel hazudtam
egy pár esztendőt a tizenhéthez. Erre azonban ő már nem figyelt, mert
vagy a félőrült angol piktort ugratta, vagy az orosz zenezsenire
hallgatott, kinek műveit csak azért bírtuk elviselni, mert szerencsére
Offenbachtól vette őket kölcsön. Őszintén szólva, nem igen szerettem az
ő barátait, egytől-egyig búskomor földönfutók, furcsa rajongók,
félreismert lánglelkek voltak, de talán mind között Harry Gordont, a
szép fiatal amerikait gyűlöltem leginkább. És csodálatos, ezt a
hatalmaskodó, hiú embert a többiek sem szerették, csak azért nem mertünk
vele nyiltan szembeszállni, mert királynőnk pártfogolta őt…
Féltünk a szép asszony kiszámíthatatlan szeszélyeitől és nem hiába!
Voltak napjai, mikor nem tűrt meg maga mellett senkit sem s valószinüleg
ilyen hangulatban volt akkor is, mikor egy este, minden előzmény vagy
elfogadható ok nélkül szépen kiadta mindnyájunknak az utat, mint a hogy
ő mondta: föloszlatta az udvartartását:
– Hát mit bámulnak? Unom magukat, egyedül akarok lenni. Jó éjszakát! –
és ezzel ott hagyott bennünket a faképnél… Az udvarlók elképedve
bámultak utána, én majd hogy sírva nem fakadtam. Az orosz dühösen
dörögte:
– Ha nem lenne asszony, megölném.
– Én is, – sejpítette az angol piktor, miközben a zeneköltő karjába
kapaszkodott.
– Menjünk innét, urak, – szólt gúnyosan Harry Gordon s tettetett
egykedvűséggel indult a kiskert kijárója felé. Lassan ballagtam utánuk,
de a kapunál tovább nem vitt a lábam. Visszaosontam hát és észrevétlenül
elbujtam a jázminbokrok közé, szemben a nyaraló verandájával… Itt
faragtam azután az első és utolsó siralmas versemet… Nagyon soká
ülhettem ott a bokrok tövében, a hold is feljött már az égre s én fázni
kezdtem. Fölszedelőzködtem hát s halkan lopództam kifelé az alvó
kertből. Egyszerre megálltam: előttem az út fehér porondján két árnyék
tűnt fel a tiszta holdfényben. A veranda lépcsőjéről vetődtek oda s
mintha csak két felleg lett volna, melyeket a szellő hajtott össze,
reszketve közeledtek egymáshoz s vesztek bele egymásba egy hosszu
ölelésben.
Az egyik az ő árnyéka volt, de kié a másik?… Tehetetlen vad gyűlölet
fogott el s kétségbeesetten tapostam bele az árnyakba. A minő bolond
voltam, tán így akartam eltiporni őket. Nyilván némi zajt üthettem, mert
az árnyak hirtelenül eltüntek… Hogy értem haza, mai napig sem tudom,
csak arra emlékszem, lázadó boldogtalanságomban becsületszóra fogadtam
meg önmagamnak: nem látom őt többé soha viszont.
– Ohó! – dörmögte félálomban a huszár, – miféle becsületszó… katonai
vagy csak amolyan?…
– Bolond dolog ilyesmit elmondani, – folytatta zavartalanul Csánky
Tamás, – de a legbolondabb még csak ezután jön… Bevallom, hogy az igazi
szerelemben nincs se büszkeség, se önérzet, – harmadnap újból ott voltam
nála s csak még őrültebben szerettem! Ezután is hűségesen eljártam
hozzá. És ő jól bánt velem, egészen megváltozott. Arcza keskenyebb,
halványabb lett, szemei megnőttek s mintha egyszerre észre vette volna,
hogy szeretem, mintha csak most tanultam volna meg a nyelvemen beszélni.
Közelebb jöttünk egymáshoz. Mindenről mertem előtte szólani, csak arról
az estéről, a két árnyékról hallgattam gyáván, pedig ezerszer föltettem
magamban, hogy megkérdem tőle, ki volt a másik.
Egy napon aztán megtudtam mindent!… A szokottnál korábban mentem el
hozzá, de nem találtam őt sem a kertben, sem a verandán. Fölszaladtam
hát a lépcsőn s bejelentés nélkül indultam neki a szobáknak. A kis
szalonban hirtelen megálltam: heves beszéd hallatszott ki a szomszéd
boudoirból.
– Ne hagyj el, édes szerelmem! – Ez volt az első mondat, a mit
izgatottságomban megértettem… Elszorult tőle a szivem. Azután egy
türelmetlen férfihang felelt, szemrehányóan sorolva föl, hogy már két év
óta jár a nyomában, szinte durván vetette a szemére, miért nem gondolta
meg előbb akkor, mikor ő még nem fáradt bele a hajszába… Most már haza
kell mennie… menyasszonya is van otthon, az apja akarja stb…
– A gazember! – sugtam önmagamnak, – fölismertem a hangját. Harry Gordon
volt! Éreztem, hogy mennem kellene, de nem bírtam elmozdulni a
helyemről. Kihallgattam az egész búcsukomédiát, a mit az amerikai
eljátszott s a miben olyan szomorú szerep jutott az én szegény
királynőmnek. Istenem, hogy könyörgött neki, hogy marasztotta, kérte,
szeresse ezután is.
Mind hiába, Harry Gordon menni akart, mi sem kötötte ahhoz az
asszonyhoz, a kit nem szeretett többé… Cak annyi időm maradt, hogy egy
ablakmélyedésbe rejtőzzem, a férfi már ott állt a küszöbön, ő pedig
megalázva futott utána s kétségbeesetten szorította karjaiba. E perczben
jól láttam a Harry arczát: igazán visszataszító volt, a mint lopva
fölpillantott a faliórára s azután sietősen bontakozott ki abból az
ölelésből, a miért én akár az életemet adtam volna oda.
– Mennem kell, mennem kell! – S mialatt még egyszer megcsókolta a
szegény roskadozó asszonyt, hamis pátoszszal súgta: – Mindig szeretni
foglak… Isten veled, édes angyalom!
Csak nagysokára mertem kimozdulni rejtekemből. A szomszéd szobában
mélységes csend volt s mikor beléptem, ott találtam őt az ablak előtt.
Szinte megkövesülten bámult maga elé… Leültem az egyik szék szélére s
kalapomat forgatva kezemben, azon tünődtem, hogy hát mit is mondjak…
Valahol a lakásban ekkor becsaptak egy ajtót s ő a zajra kissé fölemelte
fejét, szemünk találkozott:
– Elment! – dünnyögtem én rekedten. Mintha csak jóval később hallotta
volna meg, a mit mondtam, pár percz multán tompán ismételte szavamat:
– Elment…
Nos és ezzel a szóval kötöttük meg barátságunkat. Nevető szeme csak egy
bolond gyereket látott bennem, könnyező szem kellett ahhoz, hogy hű
barátjára ismerjen… A végzetes nap után órák és órákhosszant ültünk
együtt a gesztenyefák alatt, vagy barangoltunk a hegyek között, mindig
Harry Gordonról beszélve. Mennyit tudott mesélni róla s hányszor
mondatta el velem azt az estét, mikor a két ölelkező árnyékot megláttam
a kert útján – szegény asszony, ezt szerette legjobban hallani. Mialatt
beszéltem, fénytelen szeme égni kezdett s kedves kis kezét a karomba
fűzte… Így élte tovább emlékezetében én velem szomorú szerelmét.
Néha voltak rossz napjai is, ilyenkor sokat sírt. Eleinte nem tudtam,
hogy mit mondjak neki, de egyszer véletlenül ugyanazokkal a szavakkal
próbáltam vigasztalni, melyekkel önmagamat biztattam boldogtalan
óráimban és – csodálatosan megnyugodott. Ezután nem bírt nélkülem
ellenni. Már korán reggel hivatott s csak későn éjjel eresztett el
magától. Én meg boldog voltam, hogy vele lehettem, ott ülhettem a lábai
előtt. Ha pedig megsimogatott, mint egy kis cziczát, nem cseréltem volna
egy királylyal sem.
A későbbi években csakugyan képtelen lettem volna ilyen önzetlen
szerepre, de egy tizenhétéves fiu nagyjából még épp olyan odaadóan,
félénken szeret, mint egy leány. Az az életmód, a mit mi férfiak
folytatunk, higyjétek meg, hozzájárul ahhoz, hogy szerelmünk annyira
más, mint az asszonyok szerelme, mert emlékezem, ifjuságomnak ez
ártatlan, tiszta szenvedélye még nem követelt semmit sem és mindennel
megalkudott.
… Csánky Tamásnak kialudt a szivarja, tüzet kért, azután még halkabban
folytatta:
– Be boldog voltam is én akkor, kár, hogy olyan hamar vége lett. A
szünidő lejárt s én napról-napra halasztottam a hazautazást. Azt
sürgönyöztem az apámnak, hogy beteg vagyok, – ő meg azzal válaszolt, ha
nem jövök, hát értem jön. Ez volt halálos itéletem. Rohantam az én szép
szőke asszonyomhoz, azután együtt sirdogáltunk… Néhány órával a vonat
indulása előtt elmentem még egyszer hozzá búcsuzni…
Ti is búcsuztatok bizonynyal sokszor életetekben, tudjátok, hogy mi az!
A míg ott voltam nála, jóformán semmit sem tudtam beszélni, csak néztem
rá és csókoltam a kezét… Végre is ő figyelmeztetett, hogy mennem kell.
Ebben a perczben úgy éreztem magamat, mint az olyan ember, a kit szíven
lőttek, de nem fáj semmije, nem is tudja mi történt vele, csak egy
lökést érzett a mellében és mégis sejti, hogy meg fog halni… Olyan
gyenge lettem, mintha a múló perczekkel egy láthatatlan sebemből elfolyt
volna a vérem; alig bírtam fölállani. Szótlanul csókoltam meg a kezét,
mert féltem, hogy hangosan fölsírok, ha beszélni kezdek, ő homlokon
csókolt, azután indultam kifelé.
De alig értem az ajtóig, elfogott a zokogás és a következő pillanatban
eszemet vesztve rohantam vissza hozzá, oda borultam elébe a földre és
arczomat az ölébe temettem. Vigasztalóan simogatta a fejemet és olyan
kedvesen beszélt hozzám:
– Szegény gyerek… hisz régen tudtam… No ne sirjon kicsikém, idővel majd
ez is elmulik!
Végre két keze közzé fogta arczomat és maga felé emelte. Ekkor láttam,
milyen végtelenül szomoru a szeme… Homályosan éreztem e perczben, hogy
kellene valamit mondanom, valamit búcsuzóul és szinte önkénytelenül
kiáltottam:
– Mindig szeretni foglak… Isten veled édes angyalom!
Az utolsó szavakat talán már nem is én mondtam: ezek voltak a Harry
Gordon búcsuszavai.
– Harry? – sikoltotta az asszony szívszakadva, azután a karjába kapott s
kétségbeesett szenvedélylyel megcsókolt… Bennem búcsuzott el másodszor
örökre a szerelmétől… De csak pillanatig tartott őrült önfeledtsége,
észretért és eltaszított magától:
– Kicsikém, Isten vele!…
Tudtam, hogy nem látom őt többé viszont, támolyogva mentem ki az ajtón,
szédültem a csókjától…
… Nos barátaim, az a csók, a mit akkor kaptam, egy másiknak szólt, –
annak az eltévedt csóknak a párját kerestem azután egész életemen át s
nem találtam meg soha, ezért tudom hát, hogy engem senki sem szeretett
igazán.