Mindenki ismerte az öreg Maestrot, a Rialto-híd tájékán. Évek óta látták
tétlenül üldögélni egy félig kész vázlat előtt, ott a San Jacoppo
templom árnyékában, a kicsiny márványhídon. Rendszerint a reggeli
órákban került elő valamelyik szűk sikátorból s ballagott el nagy lustán
megszokott helyére. Felállította rozoga festőállványát, rátámasztotta a
vázlatot, kezébe vette ecseteit, palettáját, aztán leült a kőpárkányra s
kalapját, miként a koldusok, letette maga mellé a földre.
A templom-ajtóban, mintha mi sem változott volna a piazzetta környékén,
zavartalanul csörgette kulcsait a sekrestyés, az asszonyok közönyösen
teregették ablakaikban a kimosott rongyokat s az aranyműves tovább
ásítozott boltozott kapuja alatt. Egyikük sem vette észre a Maestrót,
senki se köszöntötte jöttekor, mert hiszen olyan természetesnek találták
megjelenését, mint a minő természetes volt az ő szemükben, hogy
déltájban besüssön a nap a szűk utczákba s alkonyatkor a lagunák néma
vize felett kigyúljanak a piczi zöld lámpák a gondolák csúcsán.
Csak akkor, ha a Rialton túlról vetődött néhány naplopó suhancz vagy
utczai gyerkőcz a San Jacoppo vidékére, hangzott fel olykor az
elkoptatott régi csúfolódás:
– Még most sem készült el a képed?
– Maestro!… Maestro Tintoretto!… Még mindég ezt a képet mázolod?
Az öreg piktor arcza haragosan torzult el kusza, ősz sörénye alatt.
Öklével megfenyegette a gúnyolódókat, de aztán ismét csak elmerült
szokásos egykedvűségébe. Üres szemmel bámult a vázlatra. Nézte az
odavetett szinfoltokat, melyek a piazzetta egyik árnyas zugát s az ódon
házak falai között, omladozó hídak alatt, a tengerbe vesző lagunát
sejttették.
Ott a képen, az opálos vizen barna folt látszott… talán egy gondola. A
házak ablakai között vörös és sárga firkantások sorakoztak egymás mellé…
talán a száradó rongyok… errébb egy sötét fal felett sűrű füstre
emlékeztető mázolás, – talán a szomszédos kert fái. Csupa talán, csupa
bizonytalanság volt az a kép, melyre egy kis jóakarattal rá lehetett
ugyan fogni, hogy a San Jacoppo környékét ábrázolja, de a mi éppen olyan
jogon ábrázolhatta volna Venezia akármelyik más festői zugát is.
Hogy hol és mikor készült a vázlat, azt senki sem tudta, még Marietta,
az öreg csipkeverő asszony sem, a ki pedig az aranyműves boltja feletti
csúcsíves ablakból évtizedek óta figyelte, mi történik a piazzettán.
Hajdanában, a míg meg nem únták, estende a kút körül különböző
vélemények hangzottak el Maestro multjáról.
A marcatobeli halkereskedő és a sekrestyés megegyezett abban, hogy
bolond az öreg s csakis a San Servilioból – az őrültek házából –
kerülhetett ide. A templomi koldusok ellenben, a kik irigyelték tőle még
a mocsárszagú levegőt is, azt a hírt terjesztették, hogy mielőtt festő
lett, zsebmetszéssel és útonállással foglalkozott.
Salvo, a félszemü gyümölcsárús, a ki az aranyművessel és Signor
Santinival, a gondolatulajdonossal, az előkelő osztályt képviselte a
düledező szegletházban, egyszerű rágalomnak minősítette ezt az állítást.
– Bolond beszéd – dörmögte boszusan – én tudom, amit tudok. A Maestro
mindenkor tiszteletreméltó, tevékeny életet élt! – És e kevély
kijelentés után vagy ezredszer elmondta, hogy az öreg piktor jó
családból származik, mert az ő nagybátyjával rokonságban van, hogy
hajdanában gyufát, utóbb ujságot árult a Márcus-téren, aztán gondoliére
és vezető volt és végül sekrestyés lett a Santa Maria Formosa
templomában. Mikor onnan valami jelentéktelen ballépés miatt
elkergették, beállt inasnak egy világhírű festőhöz, a kinek nevét
azonban elfeledte a bölcs Salvo.
Ebből az időből származhatott az a nevezetes vázlat, melylyel hosszú
hűtlenség után egy szép napon visszakerült Carlo Gavagnini szülőföldjére
– a napsütötte ódon piazzettára, ahol Maestronak – Maestro Tintorettonak
nevezték el őt.
Évek teltek el azóta. Az öreg festő és vázlata már réges-régen részévé
lett a piazzettának, hozzátartozott, akár a lagunákra kikönyöklő
czímeres erkélyek, az ütött-kopott campanile, vagy az az eperfa mely
áthajolt a megbarnult kőfalon s unalmában a saját képének köszöngetett
le a zavaros habokba.
A Maestronak nem voltak nagy igényei, hát eltengődött valahogyan.
Telelni rendesen egyik kórházba ment, azokban a hónapokban pedig, mikor
hemzseg a temérdek utazó Veneziában, gondtalanul éldegélt csekély
keresményéből. Bársonykabátja, művészkalapja, – úgy számitott, – eltart,
a meddig ő, gyümölcsre, halra, meg a vasárnapi kenyérre telt abból, a
mit az üzlet hozott. Az üzlet! Az volt a Maestro életének legfontosabb
mozzanata… Ha idegenek vetődtek a tájra, hogy megnézzék a Rialto sziget
legrégibb templomát, megálltak egy perczre az öreg piktor háta mögött. Ő
ekkor szorgoskodva kezdte kevergetni palettáján a festékeket. Homlokát
beárnyalta kezével, aztán vállára hajtotta fejét s összehúzott szemmel
pillantott a vízre. Megesett néha, hogy az érdeklődők hosszasabban is
időztek a vázlat előtt, ilyenkor a hatás kedvéért még egy-két merész
vonalat is rajzolt ecsetjével – a levegőbe. Közbe-közbe lopva sandított
le lábánál heverő kalapjára, melybe ő már reggel belehelyezett néhány
rézpénzt. Igy sejttette a kiváncsiakkal, hogy a művész nem veszi rossz
néven az adakozást! Az inglésik többnyire észrevették a szerény czélzást
s mielőtt odébb mentek volna, néhány soldot dobtak a festékfoltos
fövegbe.
Mihelyt az idegenek eltüntek az utcza fordulójánál, megkönnyebbülten
sóhajtott fel a Maestro. Nem szinészkedett tovább, őszinte lustasággal
görnyedt össze s pihente mindaddig a munka fáradalmait, míg új áldozatok
nem közeledtek. Már messziről megismerte a pénzes inglésik lépteinek
zaját, – mert a maga szakmájában nagy lélekbúvár volt, – s azután
csekély változatossággal megismételte az előadást.
Igy éldegélt az öreg festő hosszú idők óta. A vezetők, gondolások
szentesítették különös kereseti módját, mert hát Veneziában azt tartják,
hogy mindenki úgy éljen, a hogy tud; a gyerekek pedig néhány
centesimiért utczahosszat kiabálták az idegenek fülébe:
– Itt fest a Maestro… – il famoso Maestro Tintoretto!…
Egy verőfényes tavaszi napon, mint rendesen, ott ült a vén piktor
megszokott helyén. Az üzlet nem igen virágzott. Reggel óta csak egy
templomjáró vén kisasszony s szöges czipőkben, hegymászó bottal a
kezében, valami Tirólból leszabadult német turista tévedt a környékre.
Délfelé járt már az idő, mikor egyszerre éktelen zenebona hallatszott a
szomszédos sikátorból. A Maestro prédaszimattal emelte fel fejét, aztán
hirtelen munkához látott.
A következő pillanatban egy hórihorgas angol bukkant fel a szemhatáron.
Utjában egész raj szurtos gyerkőcz kisérte. Mindannyi vezetni akarta,
mindannyi kiabált:
– Erre, erre signor Conte!
– Itt a templom… itt ül a Maestro… il Tintoretto… Apró kezek nyúltak
felé:
– Un soldo! Un soldo!…
Az angol nehány rézpénzt dobott a gyerekek közé. Pokoli dulakodás
támadt. A sok kölyök egymásnak esett. Gomolyagban hemperegtek a
kövezeten. Az idegen hidegvérrel lépkedett el felettük. Mikor a hídra
ért, hirtelen megállt a Maestro vászna előtt.
Kikotorta zsebéből szemüvegét s mintha legalább is egy új Tintorettot
fedezett volna fel, fejét jobbra-balra billegetve, szakértő arczczal
vizsgálta a vázlatot:
Utóbb még szóba is eredt az öreg piktorral. Hamisitatlan angol
kiejtéssel beszélt olaszul s közbe úgy mozgott a szája, mintha legalább
is fát akart volna vágni a fogaival. Szerette saját magát hallani s
tetszett neki, hogy a Maestro megértette a mit mondott.
– Érdekes dolog! Mennyiért adná el ezt a képet?
Tintoretto mester, aki már készült szerepének játszására, meghökkent.
Ilyesmit sohasem kivántak tőle. Zavarodottan dadogta:
– Örülök, Signor, hogy felismerte a vázlat becsét, – de fájdalom, nem
tudok megválni tőle… Látja, ilyen ostobák vagyunk mi igazi művészek!
– Verissimo, – nyögte ki némi gondolkozás után az angol.
– Pedig rossz idők járnak manapság a művészekre. Azelőtt herczegek,
grófok pártfogolták…
Az angol egykedvüen bólintott. A Maestro vérszemet kapott:
– Ha Dogék uralkodnának Venezia fölött, ki tudja, tán udvari festőjük
lehetnék… így pedig… szégyenlem kimondani,… olykor éheznem kell.
Fenn a campanilében delet harangoztak. A Maestro sóvárogva nézett a
szomszéd utcza kis osteriája felé, honnan olajba sült calamaretti illata
hatolt ki hozzá.
Az idegen néhány perczig csodálkozva bámult a «Dogek udvari festőjére».
Aztán gondolt egyet s abbeli örömében, hogy talált valahára egy olyan
olaszt, a ki megérti őt, ha olaszul beszél, megbocsátotta az ártatlan
dicsekvést és meghívta a piktort, hogy jöjjön vele az osteriába.
A Maestro nem kérette magát sokáig. Kiszedte a pénzt kalapjából s fejébe
csapta fövegét. Az állványt s a vázlatot a helyén hagyta és a San
Jacoppo két legtisztesebb koldusának a gondjaira bízta… Egy pillanat
múlva megelégedetten lépett be új pártfogójával a kis vendéglő kapuján.
Hosszan elbeszélgettek odabent. Az angol gazdagon etette-itatta a
festőt, tömte, hogy ne juthasson szóhoz s ő annál zavartalanabbul
gyakorolhassa olasz nyelvtudományát. Nem vették észre, hogy mulik az
idő.
Kint a piazzettán mind melegebben sütött a nap. A koldusok megunták a
várakozást és elaludtak a lépcsőkön.
A gyerkőczök ott a templom körül még mindig verekedtek, a távolból
barcoiuolok elnyújtott kiáltása hangzott. A tenger felől zajtalanul
közeledett a lagunán egy gondola. Kikötött a híd alatt. Barna arczú
fiatal ember és egy csinos fiatal leány szállt ki a partra.
A férfi zsebéből vázlatkönyv kandikált elő, kezében festékes dobozt
vitt. Karjával átölelte a leány derekát s hízelgő franczia nyelvén
suttogott mindegyre a fülébe.
Boldogok és vidámak voltak. Minduntalan elnevették magukat… Mikor a
hídra értek, a franczia festő megállt s kaczagva mutatott a Maestro
árván hagyott vázlatára:
– Nézd Suzon, ennek a képnek a mestere megszaladt a műve elől!
Az utczagyerekek észrevették az idegeneket s lélekszakadva rohantak
feléjük:
– Ott a templom Eccellenza! – ordítoztak szolgálatkészen. De a festő nem
figyelt szavukra, őt most csak a vázlat érdekelte:
– Ki mázolta ezt a képet?
A gyerekek elnevették magukat:
– Hát a Maestro… il famoso Tintoretto!…
– Tintoretto? – a franczia nem értette a dolgot.
– Persze, hogy ő, – vihogta az egyik fiú, – azt mondják, száz éve festi,
nem is készül el vele soha!
Ezt még kevésbbé értette a fiatal művész, de mert jó kedve volt, jót
akart tenni. Mosolyogva fordult a leányhoz:
– Tudod mit, nagyszerű gondolatom támadt: befejezem ezt a képet.
Leült a vázlat elé. Kiszedte festékeit a dobozból és munkához látott. A
gyerekek szájtátva bámulták minden mozdulatát. Az új iskola széles
modorában dolgozott. Körme hegyével tagolta a vonásokat, újjával
tompította az éles szineket…
Festés közben olykor kedvese szemébe tekintett, aztán áthajolt a híd
könyöklőjén s lepillantott az aranyfényű habokba. És mintha csak a leány
szeméből vagy a laguna felszinéről lopta volna el a visszatükröződő
képet, olyan híven, ragyogóan éledt meg keze alatt a kis világ… Végül
még egy-két széles vonás s a piazzetta ódon költészete felett kisütött a
nap a vásznon.
Egy perczig kedvtelve nézte bájos alkotását, aztán, mintha megunta volna
a tréfát, kézen fogta a leányt és nevetgélve tovament.
– Jön a Maestro! – hangzott fel a téren.
A koldusok ébredezni kezdtek s a csipkeverő Marietta kihajolt ablakából.
Az öreg piktor kissé mámorosan jött lefelé az utczán. Mindenki hallotta,
hogy dalolt, mikor a hídra lépett. A festőállvány előtt, mintha villám
érte volna, gyökeret vert a lába. Elképedve meredt a vászonra… aztán
megértett mindent. Összecsapta a két kezét, reszkető fejéhez kapott és
keserves sírásba tört ki:
– Végem van… végem van! Miből fogok élni ezentúl!… O Dio, elvették a
művészetemet!…