Első perczben nem értette meg a dolgot, pedig ugyancsak világos volt.
– Mit… mit akar? – mormogta fehér fogai között. Egy ideig zavarodottan
bámult maga elé, aztán lassan elöntötte a vér az arczát. Felugrott a
karosszékből:
– Ez már mégis hallatlan!… Mást mer szeretni a nyomorult!… No
megálljon!… Hol is az a gyűrű… hová is tettem?
Gondolkozva állt meg egy pillanatra, utóbb a szekrény felé indult:
– Persze, mielőtt elutaztam… igen, akkor húztam le az újjamról.
Az egyik fiókban, mindenféle lommá alacsonyult emlék között akadt rá
Szendrey gyűrűjére. Szórakozottan forgatta újjai között, majd
méltatlankodva kiáltott fel:
– Mégis csak sok! Ezt nem vártam volna tőle! – Felpillantott s kissé
félrehúzta a száját:
– Első eset, hogy olyat tesz, a mit nem vártam… Tetszik nekem!… Igazán,
megölelném, ha itt volna… Miért is nincs itt?
Szép szeme, mintha a napfény arany hímpora lepte volna el, veszedelmesen
kezdett csillogni. Sebesen végig ment nehányszor a szobán, végül megállt
a karosszék előtt, mely hajdan László úr helye volt és mindenféle
gorombaságot mormogott. Markában ezalatt haragosan szorongatta a gyűrűt.
Sehogy sem fért a fejébe, hogy ő utána még valaki mást lehessen
szeretni. Elviselhetetlen volt előtte ez a gondolat s menten hivatni is
akarta Szendreyt, hogy számon kérje tőle új szerelmét.
– Ez lesz a legokosabb! – de mikor a csengőre tette a kezét, egyszerre
elszomorodott:
– Nem fog eljönni, az a másik nem ereszti. Mit tegyek, mit tegyek?
Egy percig tehetetlenül állt a szoba közepén:
– Soha ilyet – suttogta töprengve – megbolondultam vagy mi, de hisz én…
én… Érthetetlen, hogy is nem jutott előbb eszembe.
Szomorúan bámult le maga elé a földre, aztán megcsóválta fejét és lassan
felhúzta újjára a gyűrűt. Nagyot sóhajott, majd kezét a háta mögé
rejtette s mintha valakivel vitatkoznék, beszélni kezdett:
– Nem adom, nem adom, mert az enyém és nem adom, mert nem adom! Punktum!
De hát ha érte jön és egyszerűen elveszi?… Érte jön?… Hm!… Igaz ez lenne
a legokosabb? Csak jöjjön ide, ha van bátorsága, nézzen a szemembe!
Menten leült íróasztalához és megírta a levelet.
«Egy feltétel alatt visszaadom a gyűrűt, jöjjön el érte.»
Azután felöltözködött László kedvencz ruhájába és sétálni küldte a
férjét. Izgatottan várakozott. Minden kocsizörejre az ablakhoz futott s
egyik czigarettát a másik után szívta el. A muló perczek növelték
nyugtalanságát, szíve úgy dobogott, mint soha életében…
Mikor pedig besötétedett és Szendrey csak nem jött, úgy érezte, nem
tudna többé megválni a gyűrűtől és komolyan kijelentette önmaga előtt,
hogy – szerelmes!
Egész éjjel nem hunyta le a szemét s már korán reggel talpon volt.
Alaposan összeszidta a komornáját, az öltöző asztaláról pedig siettében
leverte az illatszeres üvegeket. Reggeli után megint sétálni küldte a
férjét, hadd soványodjék…
Dél felé járt az idő, mikor végre csengetést hallott. Minden vére a
fejébe szökött, kis kezeit remegve kulcsolta szivére s nyakát előre
nyujtva figyelt egy perczig. Megismerte László lépteinek zaját:
– Ő az, – susogta elhaló hangon, – ő az!… Eljött, ó hogy szeretem!…
Mikor azonban az ajtó megnyilt, már kényelmesen hevert a kereveten s egy
találomra felkapott könyvből olvasni látszott. Mesés közönynyel emelte
fel a tekintetét.
Ott állt előtte Szendrey László. Arcza keskenyebb, halványabb volt, mint
régen. Szigorúan pillantott reá. Ez kihozta az asszonyt sodrából.
Elfojtott hangon tagolta a szavakat:
– Szendrey… Isten hozta! –
– Nagyságos asszonyom…
– László… hát így találkozunk? – Kissé félrefordította a fejét s csábító
bájjal hajolt előre, aztán számítóan hátrált meg… Szótlanul álltak ott
egy helyben.
Szendrey szeme égni kezdett, karjai kínos zavarban fonódtak össze
mellén, mikéntha el akarta volna takarni a szívét, arcza lassan-lassan
biborvörösre vált.
Tilda egy pillanatig még farkasszemet nézett vele, aztán hirtelen
elhatározással, mintha már megnyerte volna a játszmát, kecsesen
nyujtotta oda László úrnak a kezét.
– A gyűrűt akarta… itt van…
És a férfi mohón kapott a keskeny kis kéz után. Összeszorította a fogait
s kezdte lehúzni a gyűrűt. De az érintés megremegtette őt, a tulajdon
keze sem akart neki engedelmeskedni, a vére emlékeztette az emlékekre,
mik az asszonyhoz kötötték. Összerázkodott, ajka kinyilt aztán…
egyszerre csak odatapadt a gyűrű mellé.
– Nem lehet lehúzni, – tördelte kétségbeesetten.
– Soha többé! – suttogta az asszony diadalmasan.