Még a kalapját se tette le, úgy a hogy volt, hosszú utazó kabátjában,
fáradtan vetette bele magát egy karosszékbe. Az inas behordta utána az
angolos bőröndöket – azután egyedül maradt. Férje a mellékszobában
nyakszirtre tólt kalappal, fontoskodva rendezte az útközben összegyült
szinházi, vasúti és egyéb belépti jegyeket, majd apró dobozokból
nagyobbakba rakta át a szivarvégeket.
Az asszony megvető mosolylyal fordította félre a fejét. Tekintete az
asztalra tévedt… Felhalmozódva hevert ott több napi postája. Egykedvüen
nézte át a leveleket, aztán felbontatlanul dobta őket vissza az
asztalra. Egy boríték valahogyan az ölében maradt. Lepillantott az
írásra s unatkozva sóhajtott fel: – Hát még mindég ír!… Szegény bolond,
hogy szerethet!
Finom újjai géplesen játszottak a levélborítékkal, sötét szeme pedig
merengve nézett a nyitott ablak felé. Mintha valami emléket keresne a
beözönlő tavaszi napfényben.
Csakugyan egy érzés emlékét kereste ő a tavaszi napsugárban, egy érzést,
ami valamelyik elmult májusban úgy megdobogtatta a szivét.
Két év előtt a tél folyamán történt, hogy egy napon végkép megunta a
férjét, sőt – az udvarlóit is. Tavaszszal azután könnyelmü közönyét
érthetetlen nyugtalanság váltotta fel. Nem bírt egy helyben megmaradni.
Mintha kergették volna, egész nap az utczákat járta, látogatásokat tett,
de mindenünnen sietve távozott… Lázasan keresett valamit, hogy mit, azt
maga sem tudta addig a napig, amelyen végre megtalálta.
Hirtelen, váratlanul jött az egész. Egyszer beszélt Szendrey Lászlóval
és belészeretett. Megszerette, mert nem udvarolt neki, már pedig ez elég
ok egy unatkozó szép asszonynál arra, hogy különbnek tartson egy embert
az udvarlóinál s elképzelje, hogy szerelmes belé.
Mikor pedig barátnőitől azt hallotta Szendreyről, hogy nincs szive, –
leküzdhetetlen vágy fogta el, hogy megtudja, igaz-e.
Még jobban kezdte szeretni őt s úgy gondolta, össze kell törnie ezt az
embert, hogy meglássa a szivét.
Rövid idő mulva rájött arra, hogy Szendrey Lászlónak van szive, hallotta
a dobogását s nagy mesterkedéssel a kezébe is kerítette… Ekkor ezt is
összetörte, mint a kiváncsi gyermekek a bábujukat – látni akarta, mi van
benne. Mikor aztán úgy találta, hogy az a szegény szív telesdedtele van
az ő képével, akkor rájött arra, hogy ez a gavallérja sem különb a
többinél…
Kiábrándult belőle, megunta a játékot, de ekkor már elmulasztotta azt a
pillanatot, mikor visszavonulhatott volna. Szendrey tulságosan szerette
őt. Minden szeszélyét eltűrte, csakhogy a közelében maradhasson. Nem
tudott tőle szabadulni; mint hűséges kutya, nyomában volt mindenütt. Nem
ellenkezett vele s hogy kedvében járjon, úgy beleélte magát csapongó
asszonyos gondolatvilágába, úgy hozzásímult az ízléséhez, hogy még
nézeteltérésről sem lehetett szó közöttük. Pedig Tilda a kimerülésig
törte a fejét azon, hogy mivel boszanthatná meg.
– Úgy gondolja, édesem? – mormogta ilyenkor László úr mosolyogva, – nos
jó, valószinüleg igaza van.
– Nem valószinüleg! – kiáltá Tilda ingerülten.
– Bizonyára – sóhajtotta a férfi megadóan.
Így történt azután, hogy az az asszony, aki rettegett az egyedülléttől,
rövid idő mulva már úgy érezte magát Szendrey társaságában, mintha
egyedül lenne… «Rettenetes állapot, mikor az emberrel nem ellenkeznek!…»
Egyetlen egyszer esett meg, hogy mikor már több órán át szakadatlanul
kínozta Lászlót, ez türelmetlenül toppantott lábával.
Tilda hátra vetette fejét és elmosolyodott. Végre valahára egy férfias
mozdulat – gondolta s közelebb húzódott gavallérjához. De az most
csökönyösen hallgatott, ő is hallgatott tehát s utóbb, mert nem tudta
kis száját sokáig zárva tartani, ásítozni kezdett.
Szendrey felpillantott:
– Úgy látom, unja magát?
– Rosszul látja – szólt az asszony egykedvüen – nem magamat, hanem magát
unom! – Ekkor olyasvalami történt, amit Tilda éppen nem várt… László úr
megfogta két kezével az ő törékeny vállát, kétségbeesetten, dühösen
megrázta, aztán hátrataszította a kereveten és – elrohant.
Az asszony dobogó szívvel nézett utána, ebben a perczben újból nagyon
szerette őt. Tetszett neki, hogy meg tudott haragudni… Kedve kerekedett,
hogy utána fusson. Ujjongva ugrott fel helyéről, de az ajtónál megállt s
örömében összecsapta gyűrűs két kezét.
– Hát ez hiányzott a mi szerelmünkből!… A czivakodás!…
És nem tévedett. Olyan asszony volt ő, aki gyülölte a folytonosságot s a
ki ép ezért a szerelemnek csakis a kezdetét szerette. Mivel pedig mindég
újra nem lehet elkezdeni, a veszekedéssel akarta volna megszakítani az
egyhanguságot, hogy így a kibékülés után az az illuziója legyen, mintha
új szerelmet kezdene.
De alig volt ideje arra, hogy elgondolja, mennyire szereti Lászlót,
milyen jó lenne, ha visszajönne, mikor izgatott csengetést hallott,
azután egy csomó virággal kezében, mint egy bűnbánó iskolás fiú jött
feléje az a nagy darab bajuszos ember.
Milyen meghatóan nevetséges volt ebben a perczben.
Tilda el is nevette volna magát, ha nem sajnálja, hogy ilyen gyorsan
vége lett az ő fellobbanásának:
– Oh, miért is jött olyan hamar vissza!… De a férfi se nem látott, se
nem hallott s egyre csak azt suttogta:
– Bocsáss meg, bocsáss meg!
Aztán karjaiba kapta a lenge szép asszonyt és oly erővel szorította
magához, mintha nem akarná többé elereszteni.
Tilda egyik tükörben félszemmel látta szőke fejét a férfi vállán s ez
olyan festői kép volt, hogy nehány perczig nyugodtan tűrte az ölelését,
de aztán a ruhája jutott eszébe.
Kibontakozott Szendrey karjaiból.
– Tilda, édes kis angyalom!… Soha sem fogok én mást szeretni tudni! –
Meghatottan nézett egy ideig az asszony szemébe, majd lehúzott újjáról
egy finom piczi gyűrűt és ünnepélyesen mondotta:
– Szegény anyámtól kaptam, a halálos ágyán adta ide és azt mondta, hogy
annak az asszonynak adjam, a kit szeretni fogok… Ő persze azt hitte,
csakis a feleségem lehet az…
Tilda kissé elpirult és türelmetlenül intett.
– Kedves, gonosz gyerek, ne félj, hisz megigértem! Nem kérlek többé,
hogy elhagyd érettem a férjedet…
Az asszony megnyugodva nyújtotta oda a kezét s mialatt a férfi újjára
vonta a gyűrűt, tekintete hirtelen bejárta a fényes szobák hosszú sorát.
László kedvéért megválni ettől… őrültség – gondolta abban a perczben,
mikor az a másik olyan nagyon szerette őt.
… Ez a nap volt az utolsó napja Szendrey boldogságának. Tilda ugyan
viselte újján még egy ideig a kis gyűrűt, de most, hogy a férfi némi
jogot formált hozzá, nem bírta többé elviselni őt. Kerülte, bujkált
előle s ép úgy unta, mint a férjét. Néhány hónappal ezelőtt végleg
szakított vele. Kiadta cselédeinek a rendeletet, hogy «ha Szendrey úr
keres, nem vagyok itthon!»
Az ablakfüggöny mögül nap-nap után látta, mint kóborol a háza előtt,
délután hallotta a csengetését, reggel pedig halomszámra érkeztek a
levelei. El sem olvasta őket, felbontatlanul dobta valamennyit a tűzbe.
Úgy is tudta, mi van bennük… Hadd könyörögjön, a míg meg nem unja.
De másként történt, Tilda előbb megunta az ostromot s hogy békessége
legyen, végre is jobb híjján elment a férjével Monte-Carlóba.
Most hogy visszajöttek, ime az első dolog, ami szeme elé kerül, a László
úr levele.
– Hát még mindég nem fáradt bele!
Mialatt gondolatai az elmult napok emlékei között tévelyegtek, keze
akaratának ellenére, lassanként feltépte az ölében heverő borítékot.
– Ez aztán hűség – mormogta elbizakodottan s hálából ezért a kellemes
érzésért, némi sajnálattal akart Szendrey Lászlóra gondolni.
– Ő jó volt hozzám – kis vártatra haragosan ütött az asztalra – bár ne
lett volna olyan borzasztóan jó, tán mégsem untam volna meg olyan hamar…
Szegény ördög, mennyit kínoztam… igaz, hogy azért szeretett… Különben
bánom is én, hogy mit érez más, csak már én tudnék valakit szeretni…
Pedig azt hittem, ő lesz az igazi! – Elgondolkozott. – Hányszor is
hittem már ezt?
Számlálgatni kezdte az újjain, aztán felnevetett.
– Ejh! mégis csak ez szeret engem legjobban a világon! – s egy hirtelen,
szinte önkénytelen mozdulattal szétbontotta a papirlapot. Kényelmesen
belebujt a karosszékbe s mint mikor az ember valami mulatságos dologra
készül és már előre nevet, vígan kezdte olvasni a levelet:
«Nagyságos asszonyom!»… Hát ez mi? Egyszerre elkomolyodott s ámulva
hajolt az írás fölé. Röviden csak ennyi volt a papiroson:
«Azt a kérést, amit annyiszor elmondtam leveleimben, még egyszer,
utolszor megismétlem, adja vissza a gyűrűt. Be kell váltanom szegény
anyámnak tett igéretemet, annak akarom odaadni, a kit illet, a ki a
feleségem lesz.