A mult nyárnak egy forró délutánján utaztunk vissza Ravennából Riminibe.
Az állomás piszkos és füstös volt, az egyetlen fakino egy padon hevert s
rendületlen nyugalommal kergette a legyeket, mert hát rajtunk kívül, a
merre a szem ellátott, nem volt más útas. A sok hajsza után jól esett ez
a gondolat: legalább magunkra maradhatunk a vasúti szakaszban.
Kényelmesen végighevertem az űléseken s azután csak úgy, mint a fakino,
megpróbáltam tovahajtani az ablakon át beözönlő legyeket.
A vonatvezető már harmadszor kiáltotta hosszan elnyujtva a «pronti»-t,
mikor valaki hevesen felrántotta az ajtót. Egy csomó dobozt s egy kis
bőröndöt löktek föl, azután beszállt mind e holmik tulajdonosa is és
helyet foglalt a szakasz tulsó szegletében.
Felültem s bosszúsan pillantottam oda. Útitársunk fiatal férfi volt.
Figyelmesebben megnéztem s csak ekkor ötlött szemembe elsoványodott
nyaka, mely körül szomorúan tátongott bő gallérja s a két mély barázda,
mely sötét bajusza mentén lefutott szája mellett. Tekintetében halálos
kimerültség volt és azért mégis látszott rajta a fiatalság, látszott,
hogy nem az évek, hanem valami nagy szenvedés viselte meg úgy az arczát.
De mit is érdekel engem ez az ember, a ki tán már a jövő állomáson
kiszáll s a kit soha sem látok többé ebben az életben!… Átpillantottam a
mocsaras táj felett, Ravenna sötét pineaerdeje felé és az ernyős fák
reszkető körvonalaikkal eszembe juttatták azokat a finom kis tájképeket,
melyeket a legyezők falapocskáira pingálnak a czopfos piktorok, ott
messze túl a tengereken. Egy darabig csak néztem ki az ablakon, azután,
magam sem tudom miért, – újból visszatekintettem útitársunkra, a kivel
akarva, nem akarva, kénytelenek vagyunk megosztani sorsunkat a szük
szakaszban s a kinek e perczben ugyanaz a czélja, a mi a mienk.
Tulajdonképpen semmi érdekes sem volt ezen az emberen, egyedül puha
kalapja alól kilátszó sötét haja és feltűnően sápadt arcza mutatott
szokatlan ellentétet. Hegyesre nyírott szakálla eltakarta nyakkendőjét s
olyan ügyetlenül állt keskeny arczához, mintha nemrég növesztette volna.
Csak most vettem észre, hogy az idegen a fullasztó meleg daczára,
köpenyébe burkolódzva ül s balkezével görcsösen összefogja vállára
vetett felöltője szárnyait.
A meleg igazán tűrhetetlen volt s mikor kiértünk az állomásról és a
levegő kissé mozgásba jött, lassan valami ellenszenves, nehéz
orvosságszag terjedt el a szakaszban. Önkénytelenül lebocsátottam az
egyetlen csukva feledett ablakot.
Az idegen összerezzent a zajra, majd előre nyujtotta sovány nyakát,
szinte szimatolni látszott a levegőben, azután kedvetlenül huzódott az
ülés szegletébe, még közelebb az ablakhoz… Szegény ember, őt is
kínozhatta a fullasztó hőség, homlokát ellepte a veríték, nyugtalanul
fészkelődött helyén s szabad bal kezével zsebeiben kutatott. «De hát
minek is űl abban a meleg kabátban» – gondoltam éppen abban a perczben,
mikor végre kirántotta zsebkendőjét. E heves mozdulattól lecsúszott
válláról a felöltő. Utána kapott s mialatt lehajolt érte, tekintetével
hirtelen elfogta pillantásomat… A légvonat újból arczomba csapta a nehéz
orvosságszagot, ő pedig szinte szégyenlősen szorította kezét jobb
vállához, melyről árván fityegett le egy üres kabátújj…
Most már átláttam sápadtságának okát. Megértettem, hogy a betegség vonta
fiatal ajkai köré a mély barázdákat, megértettem, miért lett olyan
kedvetlen az elébb, mikor leeresztettem az ablakot. Mélyen sajnáltam,
hogy megbántottam ezzel, de akkor még nem sejtettem, hogy ő hozta
magával azt a kellemetlen szagot a ravennai kórházból, a hol, ki tudja,
tán most vesztette el a félkarját. Nem akartam zavarni a tekintetemmel
és azért még is mindig újra visszatévedt rá a szemem s valami
érthetetlen érdeklődéssel kisértem figyelemmel bal kezének fonák
mozdúlatait, – világos, hogy nem tudott még vele bánni. És mennyire
reszketett az a szegény ügyetlen kéz, milyen idegesen forgatta a mellény
gombjait és játszott az óralánczczal, melyet időről-időre olyan
görcsösen kapott marokra, mintha ki akarta volna rántani.
A vonat megállt egy perczre. Útitársunk izgatottan ugrott fel s kissé
elrekedt hangon kiáltott a vonatvezetőre: – «Mikor érünk már
Cesenaticóba? – A környékbeli tájszólással beszélt és hogy annál jobban
megértse a választ, hevesen kihajlott, az ablakon.
– Jaj Istenem!… hát soh’ sem lesz vége, – sóhajtotta s lemondóan ült
vissza helyére. Egy ideig lebámult a földre, majd kihúzta óráját s nagy
kínnal előre igazította az állomás órája szerint… Futó mosolyt véltem
ekkor látni ajkán, de utóbb újból elkomolyodott és kis időközökkel
sóhajtozni kezdett. Néhányszor türelmetlenül csettentett nyelvével, egy
szemrehányó pillantást vetett az állomásfőnökre, azután mintegy
kétségbeesve tehetetlensége felett, nekivetette hátát az ülés
támlájának, mintha tólni akarta volna a vonatot, hogy menjen már előre…
Végre elindultunk, de ő még ekkor sem nyugodott meg, sőt ha jól láttam,
izgatottsága perczről-perczre nőtt. Újjai elkeseredetten doboltak
térdén, lábait pedig fáradhatatlanul rakta egymás elé, talán így űlve is
menni, futni akart szegény, megelőzni a vonatot, a mellettünk
tovalebbenő szellőt, a perczeket.
Minden állomáson kihúzta óráját s hol előre, hol hátra igazította;
minden állomáson megkérdezte, hogy mennyi idő múlva leszünk ott, a hová
ő megy, sőt utóbb már vitatkozni is kezdett a vonatvezetővel a perczek
felett. Ekkor láttam, hogy könyvnélkül tudja az útvonal menetrendjét. És
ő mégis mindig újra kérdezősködött, hallani akarta másoktól, hány percz,
hány pillanat választja el attól a helytől, a hová, ha repülni tudna,
úgy hiszem, régen elszállt volna…
Vajjon kihez vitte első útja a korházból? Az édes anyjához… a
feleségéhez, vagy a kedveséhez? Ki tudja, kinek a képe lebegett előtte
és milyen gondolatok marczangolták szegény, fáradt agyát. Szemében
olykor mélységes aggodalom tükröződött. Talán félt a viszontlátástól és
attól, hogy mit szólnak majd ehhez a csonka karhoz, a mely esetleg
mindent megváltoztathat… Azután mintegy biztatni látszott önmagát, állát
kabátjába mélyesztette s lassan reménykedő mosoly kelt az ajkán. Kezével
elfedte homlokát, de azért láttam: a szája alig észrevehetően mozgott,
mintha leczkét mondott volna fel. Lehet, hogy édes, hizelkedő szavakat
ismételgetett, kedves leczkét, a melyet ott a kórházban, hosszú
betegsége alatt bizonynyal sokszor felmondott magának. Mert hosszú ideig
fekhetett ez az ember betegágyán, olyan borzasztóan sápadt volt az arcza
s olyan erőtlenül hanyatlott hátra a feje, mintha nem bírta volna
egyenesen tartani… Soha ilyen halálos izgalmat emberi arczon nem láttam.
Annyi fájdalom, kétségbeesés, annyi öröm és reménység tükröződött
szemében; az ellentétes érzések egész serege gyötörte vonásait. Olykor
eltorzult az arcza, azután hirtelen felderült, ilyenkor nem bírt magán
uralkodni s mosolyogni kezdett…
Már túlhaladtunk az utolsó állomáson is, ösmertem ezt az utat: a
következő Cesenatico lesz. Néhány percz és szegény útitársunk, a kivel
egy óra hosszat megosztottam aggodalmait, czélt ért. Már úgy is csak az
izgalom tartotta benne a lelket. Ha egy pillanatra erőt vett rajta a
várakozás kimerültsége, valósággal élettelenné vált az arcza,
fénytelenné a szeme… Még egyszer utoljára kihúzta az óráját, egy darabig
merően nézett rá, azután valami lázas tevékenység fogta el, ide-oda
kapkodott, egymásra rakta a dobozokat, lerántotta fejéről a kalapját s
hátrasimította szép sötét haját, majd a bajuszát is kipederte egy kissé,
a mi olyan szomorú nyalkaságot adott elgyötört, sápadt arczának. Végül
gondosan felvetette jobb vállára a kabátját, nyilván, hogy eltakarja
vele hiányzó karját s kezébe vette bőröndjét. Igy várt azután állva
mindaddig, míg a vonat beérkezett.
Ránéztem. A vér fejébe szökött, ajkai remegtek s mialatt titkolódzva
mosolyogni kezdett, kissé hátrahajlott, talán hogy keressék egy piczikét
azok, a kik ott az állomáson várnak reá, vagy lehet, hogy nem bízott
magában.
Csak egy pillanatig vesztegelt így, majd tántorogva ment az ajtóhoz. De
itt sem merte mindjárt felvetni a szemét: ez a lábbadozó, beteg ember
félt a nagy örömtől, még elodázta egy kicsit, még készülődött rá… Végre
is azonban erőt vett magán és kipillantott.
Éreztem, hogy gyorsabban ver a szivem; reám is átragadt az az
izgatottság, melylyel tele volt körültem a levegő. Előre hajoltam s
keresve néztem végig a perronon. Alig hittem a szememnek, újból meg
újból végig kutattam tekintetemmel a néptelen indóháznak minden
befogható zugát… Hiába! nem volt ott senki, egy árva lélek sem várt erre
a mi szegény útitársunkra!
Szinte féltem rá visszapillantani. Mi mehetett végbe ezalatt a
lelkében?… Arcza halálsápadt volt, levegő után kapkodott s nehezen
vonszolta le magát a kocsi lépcsőin. Gondolkozás nélkül ugrottam fel s a
mennyire tőlem tellett, segítettem neki, azután lehordtuk utána a
bőröndjeit is. De ő mindezt észre sem vette, csak állt, mintha
odaszegezték volna és tehetetlenül bámult maga elé. Szemében az a
fájdalmas kifejezés tükröződött, a mit eddig csak a halálra sebesített
állatok tekintetében láttam,… összefacsarodott tőle a szivem.
Egyszerre azonban magához tért. Egy mentő gondolata támadhatott, mert
futásnak eredt. Egyenesen az állomásfőnökhöz rohant és hevesen kérdezett
tőle valamit. Amaz megrázta fejét s kissé megrántva vállát, otthagyta őt
a faképnél.
Szerencsétlen útitársunk egy darabig kétségbeesetten nézett ide-oda,
azután visszaszaladt hozzánk, szó nélkül felkapta holmiját s szinte
futva indult át az állomás kis kertjén a tulsó oldalon várakozó
kocsikhoz. Itt is kérdezősködött, rohant egyiktől a másikhoz, mintha még
mindig reménykedett volna, hogy itt van, csak elbújt valahol az, a kihez
ő jött…
Szomorúan néztem utána. Vajjon kit keresett ilyen szívszakadva ez a
szegény csalódott ember?… Az édes anyját? – Oh nem, az itt várta volna
őt bizonynyal reggel óta; – a feleségét? – az is eljött volna már azóta,
hacsak kötelességből is… nem, csak a kedvese lehetett az, a ki ilyen
hűtlenül maradt távol tőle.
Mikor a vonat tovarobogott velünk, a fák lombjai között láttam még
egyszer utoljára a mi útitársunkat. Ott láttam állni a városba vezető
hosszú fasor elején, a mely véges-végig vigasztalanul néptelen volt.
Sehol egy kocsi, sehol egy ember… Ő egymagában állt a fák alatt s kis
bőröndje és a dobozok, melyeket olyan kínosan hordozott magával, lábai
előtt hevertek. Fáradt szemét beárnyékolta kezével, nézett, nézett a
messze út felé és még mindig reménykedett, hogy eljön az, a ki nem várta
őt.