A két barátnő már vagy egy félórája búcsúzott egymástól a küszöbön.
Tamásy ez alatt végigpróbált valamennyi ülőhelyet Lilla asszony bájos
kis boudoirjában. Közbe-közbe pedig jóakaró indiskréczióval nézegette
meg az iróasztalon a fényképeket s húzgálta ki a könyvjelzőket a
sárgafedelű regényekből.
Az előszobából üde női hangok hallatszottak be hozzá. Amazok odakinn
olyan zavartalanul nevettek, beszéltek, mintha ő a világon se lenne.
Egyszerre érdeklődve pillantott fel. Tisztán hallotta Lilla anyáskodó
szavát. Menyasszony barátnőjét oktatta:
– Édes kicsikém, még egy utolsó tanácsot búcsúzóul… Ha meg akarod őrizni
a vőlegényed szerelmét, az istenért, valahogy le ne szokjál apró
hibáidról…
Fojtott suttogás hangzott… Csapódott az ajtó s Lilla visszatért a
szobába.
– Ugy-e nem haragszik, hogy egyedül hagytam? – mondotta, mialatt
kedveskedve fordult öreg barátjához. Szerette őt, mint a hogy általában
szerették ezt a kedves embert a nőtársaságban, mert minden asszonynak
arról tudott beszélni, a ki azt az asszonyt véletlenül legjobban
érdekelte.
– Nos, nem válaszol? – kezecskéjét Tamásy felé nyújtotta. De ő, mintha
meg se hallotta volna szavát, fennhangon kezdte szőni gondolatait:
– Hiába, érthetetlen lény az asszony, se logikája, se emberismerete, se…
– Rólam szól ez a meleghangú személyleirás? – kérdezte Lilla s kaczagva
vetette magát a karosszékbe.
– Magáról és minden asszonyról! – pattant fel a férfi boszusan. – Mondja
csak, mire való volt az, hogy egy menyasszonynak olyan tótágast álló
tanácsokat adjon az esküvője előestéjén.
– Én?… Ugyan miféle tanácsokról beszél?
Tamásy diadalmasan tekintett a szép asszony szemébe:
– Látja, már is elfelejtette, de az a fiatal leány bezzeg jól megjegyzi
magának, hogy nem szabad leszoknia a hibáiról!
– Ah úgy, hát meghallotta? – Az asszony örökké mosolygó arcza hirtelen
elkomolyodott: – Ne vádoljon, – tapasztalásból beszéltem.
– Tapasztalásból? – Tamásy figyelmesen tekintett rá.
– Igen, – mondotta Lilla s elgondolkozva nézett bele az alkonyat
homályába. – Régi emlékeket bolygatunk,… hogy is mondjam… egy
barátnőmről van szó, vele történt az, a mit el akarok beszélni… Ne
csináljon olyan okos arczot, nem ismerhette őt. Pedig, azt hiszem,
megszerette volna, mert, – hasonlított hozzám… Víg volt, csak úgy mint
én, s a mit szóval nem tudott elmondani, azt a szemével mondta el, –
ezért is hiresztelték róla világgá, hogy kaczér.
A férfi finom mosolylyal pödörgette bajuszát s Lilla most, hogy a
növekvő sötétség eltakarta arczát, bátrabban kezdett beszélni:
– Barátnőm – tudja mit, nevezzük el őt Clarissenak, – szép asszony volt,
talán a legszebb az egész társaságban. Sokan bolondultak utána s ő oly
jól tudta a bolondokat kezelni, hogy azok sohasem gyógyúltak meg
egészen. Ha a bálterembe, kaszinóba vagy akárhová is betette a lábát,
egyszeribe csődület támadt körülötte. Ő aztán nyugodtan tűrte, hogy
imádják és ha közbe-közbe művészi öntudatlansággal végignézett hódolóin,
tekintete mindég azt kérdezte, hogy vajjon miért bámulják annyira.
Persze ezer hizelgő szó mondta el erre a kérdésre a feleletet. Clarisse
természetesen csak ezt akarta hallani… Mert hát édes barátom, mi
asszonyok olyanok vagyunk, mint a remekművek, – mentül több ember csudál
meg bennünket, annál szebbekké leszünk… a világ szemében.
– Milyen sokan bámulhatták meg magát! – dörmögte Tamásy udvariasan.
– Ugy hiszem az ötvenes években kurizáltak így az urak, – nevetett
Lilla. – Na de most hallgasson ide és kérem ne zavarjon… Hol is hagytam
el?… Igen, hát barátnőm egy napon hódolói között megpillantotta annak az
idénynek a legdivatosabb gavallérját.
– A többit már sejtem, – kiáltotta Tamásy jókedvűen, – Clarisse asszony
természetesen beleszeretett!
– Téved, vagy, legalább is elhamarkodott a kijelentése. A gavallér
bolondult meg először. Clarisse ügyesen vitte a dolgot; a legmelegebb
tekintetét lopta bele a szemébe, a leghódítóbb mosolyát és a legszebb
ruháit szedte magára, ha lovagjával találkozott. Az ő híres mosolya, víg
nevetése, diadalmas, ringó járása s a libbenő selyem fodrok között
előbukkanó kicsiny lábai, – megtették a maguk hatását. A tél kellemesen
szállt el a fejük felett.
A férfit eleinte gyönyörködtette Clarisse délibábos lelke. – Lilla
önelégülten vetette föl a fejét: – Ezt szépen mondtam, bár lehet, hogy
valami regényben már olvastam ilyesfélét… Sebaj, a fődolog az, hogy
barátnőm gavallérja az első időben határozottan büszke volt rá, hogy
kívüle még olyan sokan bomlanak a szép asszonyért. Hanem aztán
tavaszszal, úgy emlékszem a lóversenyek alatt történt, hogy egy napon
elmult ez a furcsa büszkesége. Megharagudott, mert valaki hangosan
észrevette Clarisse kicsiny lábait.
– Érdekessé kezd lenni a dolog…
– Na látja!… Hát kedves barátom az az ember neveletlenül dühbe jött ezen
a csekélységen. Ettől a percztől fogva megváltozott és gyilkos szemmel
nézett mindenkire, a ki szépnek találta Clarisset. Vége volt a flirtnek,
a víg udvarlóból a szó legteljesebb értelmében, kellemetlen testőr lett.
Nyomon követte barátnőmet mindenüvé. Komor képeket vágott, ha másokkal
mulatni látta. – Ő maga azért nem múlattatta többé. Társaságban
szótlanul ácsorgott körülte, de ha egy perczre magukra maradtak, akkor
megható őszinteséggel árulta el növekvő szenvedélyét. És Clarissenak
tetszett annyira a csinos gavallér, hogy szivesen meghallgassa, mikor
arról beszélt neki, mennyire szereti őt. Mosolyogva tűrte
féltékenykedéseit, sőt örökös panaszait is.
El sem képzeli, milyen hízelkedve kérlelte olyankor:
– Clarisse, tegyen már egyszer valamit a kedvemre!
– Nos? – kérdezte barátnőm.
– Szokjék le bizonyos apró hibákról! – volt a rendes felelet.
– Például?
– Ne nézzen olyan melegen arra a sok léha ficzkóra!
– Hát aztán?
– Az isten szerelmére, ne vesse hátra a fejét, mikor nevet, – olyan
rosszul esik az nekem. Meg, tudja, a multkor véletlenül maga után
mentem, mikor sétált…
Clarisse felkaczagott, a gavallér pedig dühbe jött:
– Hiába nevet, egyáltalában nem tartom illőnek, hogy olyan különösen
emelgeti a szoknyáját az utczán. Szerettem volna pofon ütni azt a
frátert, a ki azt mondta a háta mögött: «ejnye beh csinos lába van!»
– Hát baj az?
– Még sokkal nagyobb baj az, hogy a legfeltünőbb kalapokat a maga fején
látom… És kérem, ne járjon olyan képtelen színű ruhákban… Meg az az
örökös czigarettázás… az a rettenetes füstölés!
– Szóval azt kivánja, hogy mindezekről leszokjam?
– Oh Clarisse, kétszeresen szeretném akkor!
Ilyen beszélgetések folytak le közöttük minduntalan. Heteken, hónapokon
át vitatták barátnőm hibáit. De ő abban az időben még okos volt, nem
hallgatott a könyörgésre s úgy élt, a mint neki tetszett…
– A gavallérja meg kereket oldott, – dörmögte Tamásy.
– Sőt ellenkezőleg, Clarisse mind erősebben magához lánczolta őt… Bolond
asszony, játszott a tűzzel és, mert mulattatta a veszedelmes játék, nem
vette észre, hogy közbe már megégette az újjait.
Egy napon aztán dűlőre került a dolog. Magukban voltak és a gavallér
egyszerre csak, hogy, hogyan nem, ott térdelt Clarisse lábainál.
Barátnőm persze menekülni próbált előle, de aztán…
– Inkább megcsókolta őt, – hahotázott Tamásy.
– Nem,… csak visszaadta a csókját.
– Finom megkülönböztetés!
– Ne gúnyolódjék, – mondotta Lilla szomorúan – nagy pillanat az, mert
hiszen az első csóknál dűl el, hogy milyen szerep jut az embernek a
szerelmi duóban… Clarisse szerepe az engedelmeskedés lett. Az a csók
végzetessé vált reá nézve. Elvesztette a játszmát és önmagát: szeretni
kezdett…
Szenvedélye napról-napra komolyabb lett. Billent a mérleg, ő lett a
gyöngébb s a férfi befolyása egyre nagyobbodott. Hogy kedvében járjon,
szinte észrevétlenül simult az izléséhez, az egyéniségéhez.
Megesett, hogy mikor ő belépett a szobába, Clarisse, mint egy iskolás
gyerek, félredobta a czigarettáját. Vagy olykor, ha víg nevetés közben
hátravetette a fejét s szeme véletlenül barátjára tévedt, – elfulladt a
kaczagás az ajkán. Egyszer pedig, a mikor sétára indultak, Clarisse
visszafordult, hogy sötétebb ruhát vegyen magára…
Rövid idő mulva már nem az volt többé, a ki régen. Elvesztette
eredetiségét, leszokott a hibáiról – megadta magát. Végre is olyanná
lett, mint a minőnek a férfi látni akarta. De az elismerésre hiába várt,
mert mint a hogy ő átalakult, úgy alakult át fokozatosan barátja is.
Mióta örökös panaszai, féltékenykedései tárgytalanokká váltak, azóta
elmaradtak a kicsiny veszekedések is, melyek után olyan jó volt a
kibékülés. A szenvedélyes jelenetek is megritkultak s nem tervezgetett
többé a jövőről sem – mert hiszen az a jövő jelenné lett. Nem igyekezett
kedvessé tenni a Clarisseal töltött perczeket, mert most már nem volt
kimérve az idő, csak tőle függött, hogy meddig nyujtsa az együttlétet.
Szerelmük egyhangúvá lett, de Clarisset annyira elfoglalta a saját
érzése, hogy a változásból mitsem vett észre. Csak akkor riadt fel,
mikor egy napon barátja kétségbeejtő józansággal tólta el magától
dédelgető kezét:
– Maguk asszonyok rettenetesen egyformák…
Lassankint megfoghatatlan ingerültség vett erőt rajta. Clarisse nem
tudta okát adni, – később persze rájött, hogy unatkozott!
– Nem csodálom, – mondotta a meggyőződés hangján Tamásy.
– Lám még maga is így beszél. A férfiak megunják, ha állandóan szeretjük
őket… Szegény Clarisse, ő pedig mindent megtett volna, hogy magához
lánczolja azt a csunya embert, de hiába! Mióta senki sem fordult meg
utána az utczán s nem bámulták többé lábacskáit, barátja sem csókolgatta
őket alázatos rajongással. Mióta Clarisse senkire se emelte a
tekintetét, ő sem nézett többé kutatóan a szemébe s mióta nem mosolygott
a hódolókra, ő sem mosolygott rá. Mikor aztán a társaságban
elfelejtették Clarisset s nem beszéltek többé róla, mikor régi udvarlói
megszüntek őt szeretni s eltünedeztek mellőle, – akkor ő is kiábrándult
abból az asszonyból, a kit szerelme árnyékává, visszhangjává tett és
lassan-lassan elmaradt tőle…
Lilla elhallgatott.
– És aztán?
– Nincs több aztán, vége van a mesémnek! S most már úgy-e tudjuk mind a
ketten, hogy mikor maguk férfiak megszeretnek bennünket, akkor
megszeretik apró bűneinket is. Ha aztán a kedvükért leszokunk a
hibáinkról, elvész valami belőlünk, valami, a mit öntudatlanul ép úgy
szerettek, mint akár a jó tulajdonságainkat… Na de elég ebből ennyi,
adjon valahára egy czigarettát!
Tamásy gonoszkodva nézett az asszonyra:
– Hát megint rákapott a czigarettára?
Lilla felsóhajtott:
– Igen, már vagy egy esztendeje!