abban, hogy a demokratikus eszme kísérlete nem viszi egyenes irányban
célhoz és a legrövidebb úton előre.
Ime azért érvelünk _in abstractio_ ezen kérdésben, először mert a
demokrácia új lévén, kevésbbé tehetünk másként, azután olyan néppel
lévén dolgunk, amely maga is elméletileg és az elmélet után cselekszik,
eléggé helyes módszer lesz, hogy elméletileg okoskodjunk afelett, hogy
mi lesz belőle.
Ezen eltérés foglalata: Franciaország a tiszta demokrácia kísérlete,
amely minden erejével a tiszta demokrácia megvalósítására törekszik.
Eltértem tárgyamtól? nem hiszem. Franciaország az a demokrácia, amely az
abszolut demokrácia felé törekszik, ezért szervezkedik önként, majdnem
automatikus módon az abszolut demokrácia elve szerint; ezen elv pedig
először az abszolut egyenlőség, azután meg hogy ne legyen felelősség
sehol és hogy senkise legyen felelős. Az atheneieknek a demokrácia
időszakában nem volt kormányuk; a polgárok tömege által kormányoztattak,
amely mint minden tömeg, senkinek sem volt felelős, hacsak a történet
előtt nem, amely egyébiránt őket jó szemmel nézte.
De hogyan kell elnyomni a felelősséget? Megosztani és olymódon
szétszórni azt, hogy mindenütt észrevehetetlen legyen és ne mondhassa
senki sem: «Is fecit» (ez tette). Határozottan ezt tette a mi
alkotmányunk, sőt még inkább tették ezt politikai erkölcseink.
Franciaországban a parlament kormányoz. Nem az állítólagos «államfő»,
kimutattuk. A miniszterek, akik örökösen a parlament akaratának vannak
alávetve, amidőn a parlament határozatai szerint kormányoznak és
adminisztrálnak, nem egyebek, mint végrehajtó ágensek, mint a parlament
ügynökei. Minden kormányzati ténykedés a két kamarát illeti. Tehát a
parlamenti tagok felelőtlenek, minthogy 900-an vannak. Közülük mindenik,
midőn határozatot hoz, fedve érzi magát a többiek által és azon jogos
érzületet táplálja, hogy igen rossz tulajdonság volna, ha emiatt őt
támadnák. Aki uralkodik, aki egyedül uralkodik, az egy zűrzavaros tömeg,
amely nem ad egyetlen támpontot sem arra, hogy kinek panaszkodjunk,
midőn arról van szó, hogy panaszolkodjunk, igényt támasszunk vagy
nyugtalankodjunk. Montesquienek a hatalmak elkülönítésére vonatkozó nagy
elmélete, a felelősség elmélete. Felelős az államfő és miniszterei, ha
kormányoznak; felelős a bíró, feltéve hogy a felelősséget nem háríthatja
a kormányra, amely rendeleteket ad neki. Felelős a törvényhozó, feltéve,
hogy nem megszámlálhatatlan, másrészről pedig, hogy a törvényhozó nem
azon zűrzavaros hatalom, amely törvényt is hoz, kormányoz is,
adminiszrál is, sőt még az igazságszolgáltatás felett is mérlegelést
gyakorol, látszólag annyi felelősséget vesz magára, hogy valósággal
többé semmi felelőssége sincs.
Azt vethetik ellen, – de az ellenvetés nem lesz jogos – hogy ime egy
igen szép példája a felelősség-szomjnak, midőn a törvényhozó-testület,
amely _mindent_ maga végez, törvényhozó, végrehajtó, adminisztratív és
bírói hatalom és amely – hogy úgy mondjuk – az összes lehető
revindikációkat egyedül magához ragadja. De azt mondom, hogy az
ellenvetés hibás, minthogy aki mindent magára vállal, az kiválólag,
kifejezetten és világosan semmit sem vállal magára. Franciaország úgy
érzi, hogy képviselői és szenátorai kormányozzák, adminisztrálják, sőt
még ítélkeznek is felette; de azonfelül, hogy ezek egy tömeget képeznek,
amely felosztja és szétosztja a felelősséget, ez egyúttal végrehajtó,
adminisztráló és bírói hatalom is, amelyet a parlament kormányoz,
adminisztrál és ítél meg, anélkül hogy meglehetne különböztetni, hogy a
tekintélynek vagy a parlament befolyásának mily mennyiségét árasztja,
viszi be vagy veszi el ezen hatalmak mindegyikétől. Ebből következik,
hogy a kormányzat, az adminisztráció és a jogszolgáltatás hatalmára
nézve, a parlament rejtett hatalom és hogy Franciaország úgy érzi, hogy
őt egy rejtett és észrevehetetlen hatalom kormányozza, adminisztrálja és
ítélkezik felette.
És ezenfelül, minthogy a parlament, mint rejtett hatalom, mindenbe
beleártja magát, midőn mint törvényhozó hatalom működik, elmenekül a
felelősség elől annyiban, hogy nem látható a maga területén, még azon
pillanatban sem, midőn működik, minthogy szüntelenül mások felett áll.
Azzal, hogy a parlament mindenütt jelen van, teljesen fedi magát még
akkor is, midőn saját ügyével foglalkozik annyiban, hogy eltereli azon
figyelmet, amely az ő ügyére és reá volna fordítható. Törvényeket
hoznak: oly sok dolgot mívelnek, hogy azokat mint törvényhozók
egyáltalában nem figyelik meg pontosan. Törvényeket hoznak: ez annyira
másodrendű része azon hivatásnak, amivel magukat felruházzák, hogy nem
egész pontosan erre irányul a közfigyelem, amely különben a többi
dolgokra nézve, amit cselekszenek, nem lehet csak bizonytalan és kétes.
A parlamenti kormánynak, midőn az egy fajtája a szinkretizmusnak, midőn
különböző kerekei nincsenek tisztán elhatárolva és elkülönítve, az a
nagy hibája, hogy a törvényes revindikáció elveszti egyenes irányát,
tévútra jut, nem tudja mihez tartsa magát, következőleg tudatában van
tehetetlenségének és azzal végzi, hogy a közönbösség és lemondás egy
fajához tér vissza. Mesterséges sötétségben kormányoztatunk, amely
nagyon ügyesen úgy formáltatott, hogy sem a kormányzottak nem tudják mit
kezdjenek, sem a kormányzók pontosan azt, amit tesznek. Tapogatódzva
kormányzunk és kormányoztatunk…
Mindez szónoklás!
Ám lássunk egy egészen új példát. Champagne határigazítása ügyében a
kormány határozatot hozott – jót vagy rosszat – az nem kérdés. Ezen
határozat Champagneben felkelést idézvén elő, elhatározza a szenátus
interpelláció folytán, hogy határigazítást kellett volna megejteni és
ezzel a ténnyel elítéli a kabinetet. A kabinet csak egy dolgot tehetett:
hogy visszalépjen. Egyáltalában nem lép vissza, hanem visszahelyezi a
kérdést az államtanács (Conseil d’État) kezeibe, egy fehér lapon levő
törvényjavaslat által (par un project de loi en blanc), vagyis
törvényhozatallal ruházza fel az államtanácsot. A képviselőkamara a maga
rendjén erős tiltakozással a szenátusra nézve, tárgyalja az ügyet és
bizalmat szavaz a kormánynak. Milyen bizalmat? Nem a kormánynak kellett
bizalmat szavazni ezen ügyben, minthogy azt kibocsátotta kezeiből, hanem
az államtanácsnak és a kamara napirendjének ennek kellett volna lennie.
Miután a kamara meghallgatta a kormányt, amelynek nincs véleménye, nem
lévén magának a kormánynak sem, mivel rábízta ezt az államtanácsra,
melyet arra kért, hogy legyen véleménye: napirendre tér.» Annyi
bizonyos, hogy ezen ügyben, e pillanatban, midőn e sorokat írom, nem
kormányoz minket a kormány, amelynek nincs véleménye, nem kormányoz a
kamara, amelynek nincs véleménye, nem a szenátus, amelynek megvan a maga
véleménye, de amit nem vesznek számba; kormányoztatunk az államtanács
által, amelynek nincs a kormányzásra megbízatása s amely nem egyéb, mint
tanácsadó gyűlés és ez főképpen alkotmányellenes helyzet.
De mi van ezen alkotmányellenes helyzet mélyén? A felelősségtől való
irtózás, amely felelősséget – a szenátus kivételével – mindenki elvet
magától. A kormány kiengedte a kezéből és nincs többé akarata és nem is
akarja, hogy legyen többé; a kamara bizalmát fejezvén ki a kormány
akarata és véleménye hiányában, vélemény és akarat nélkül lármázva
igazolja magát és mindenki – kivéve a szenátust – kitér a felelősség
elől, átengedvén azt egy törvényhozó és adminisztráló tanácsnak, amely
nem bír felelősséggel.
Mindezen uraknak úgy látszik az az ideáljuk, hogy az határozzon, akitől
senki sem kérhet számot. A felelősség előli kitérés szenvedélye ebben
kulminál. Nemde idegenszerű, midőn egy más felelőtlen kormány, minthogy
nem egyéb, mint a parlament végrehajtó ágense, kitér a felelősség
árnyéka elől, lerázván magáról és átadván a határozás gondját egy olyan
gyűlésnek, amely nem része a kormánynak és midőn egy már tagjai számánál
fogva felelőtlen kamara eltávolítja magától a felelősség árnyékát s
átengedi azt egy olyan kormánynak, amely azt egy harmadiknak engedi át,
rábízván azt egy oly kormányra, amely azt egy harmadik csoportra bízza?
Annyira megosztani a felelősséget, hogy ne maradjon belőle semmi
megfogható: ez a rendszer, amint látjuk.
Ha a kormány felelőtlen, nem kevésbé azok a kormány ágensei is, sőt
talán még inkább. Tudjuk jól miben áll Nagybritanniában és az Amerikai
Egyesült-Államokban az egyéni szabadság, milyen a biztosítéka és hogy mi
tartja fenn. Ami fenntartja, az, hogy te egyes ember beperelheted a
hivatalnokot, még hivatalos munkakörében is, ha megbánt. Az angol-szász
törvényhozó megértette, hogy jogigényt támaszthat a hatalom ágense ellen
(joga van a bíróságot segítségül hívni) éppen úgy, mint egy vele egyenlő
ellen, sőt nagyon valószínű, hogy _inkább_ fog engem molesztálni és
elnyomni egy hivatala által hatalmas ember, mint egy velem egyenlő.
Tehát Angolországban és Amerikában pert lehet indítani egy hivatalnok
ellen, még hivatala gyakorlása közben is, ha azt gondolod, hogy
igazságtalanságot követett el ellened.
Franciaországban ez nem lehet abban az értelemben, mintha igazság
szerint lehetne, de ha valaki mégis teszi, a bepanaszolt hivatalnok
illetékességi kifogást (Déclinatoire d’incompétence) emel, ami az ügyet
az illetékességi törvényszékhez (Le tribunal des conflits) utalja, amely
többségében államhivatalnokokból lévén összealkotva, nem adhat az egyes
embernek igazat a hivatalnokkal szemben. Az, hogy az egyes embernek joga
legyen pert támasztani egy hivatalnok ellen hivatalos eljárására
vonatkozólag, Franciaországban tényleg nem létezik.
Akkor, amikor azt hiszik, hogy ez a jog oly jól fennállhatna, anélkül,
hogy a hivatalnok sokkal felelősebb volna, anélkül, hogy több felelősség
terhelné! Attól a pillanattól fogva, midőn a bíróság annyira függ a
kormánytól – tudjuk miért – hogy nem engedi meg azt magának, hogy az
egyes emberrel szemben ne adhasson igazat a kormánynak, sem azt, hogy
bármily módon ellenezze a kormány óhajtásait, szükséges volna-e hát,
hogy elvonják tőle az egyesek által megtámadott hivatalnokok feletti
jogszolgáltatást, mert nagyon valószínű, hogy sohasem gyakorolná azt,
sem az egyesek javára, sem a hivatalnokok hátrányára? Hát nem; nem
elegendő, hogy a bíróság a hatalom ágensének tekintse magát, hogy
ezáltal a hatalom többi ágenseinek felelőtlenségét vélje biztosítottnak;
ezenfelül még szükséges, hogy ezen felelőtlenség érintetlen legyen s
hogy ezen ágensek részére a kifogások és privilégiumok rendszere
létezzék. Az a hivatalnok csalhatatlansága biztosítékainak és
védelmeinek sokszorozása. Mily boldog a francia hivatalnok, mily
kényelmesen érezheti magát!
A valóságban egyáltalában nem oly boldog s nincs is mindenben annyira
kényére-kedvére hagyva, mint ezt az ember gondolhatná. Rettenetesen
korlátozott és rettenetesen felelős. De azok korlátozzák, akik által nem
volna szabad korlátozva lennie és azoknak felelős, akikkel szemben
épenséggel s egyáltalában nem kellene annak lennie. Először is számot
kell adnia kormányának, ami egészen törvényes és megtámadhatatlan;
azután számot kell adnia, ami sokkal kényesebb azon rejtett kormánynak,
amelyről beszéltünk. Kérülete parlamenti tagjai, szenátorai és
képviselőinek, szenátorai és képviselői ellenfeleinek érdekében kell
adminisztrálnia. A rejtett kormány nem kér és nem követel tőle
parancsolólag egyebet, mint ezt. Már erre hivatkoztam más helyen,
amelyre nem akarok itt kiterjeszkedni.
Ebből következik, hogy a polgártársai irányában felelőtlen hivatalnok –
nem esik választás alá – a jogszolgáltatás viszonyában is felelőtlen –
nem tartozik számot adni – felelős a quasi – felelőtleneknek, a
parlamenti tagoknak, akik maguk is olyan emberek, akik azon
szolgálatokra nézve, amelyeket tőlük követelhettek, _teljesen_
felelőtlenek.
Tényleg kinek fog beszámolni a parlamenti tag a törvényhozás
befejezésével? Pártjának. Mit fog tőle pártja kérdezni? Számon kérheti
tőle, miként szavazott, milyen törvényeket hozott. De soha sem kérheti
számon tőle, vajjon a département hivatalnokaira befolyást,
megfélemlítést vagy meg nem engedett nyomást gyakorolt-e. Ellenkezőleg,
ha ezirányban valamit szemére vet képviselőjének, ez csupán az lenne,
hogy nem fejtett ki elég erélyt arra, hogy a hivatalnokokat a párt
érdekében működtesse.
Tehát a hatalom azon hivatalnoka, aki felelőtlen a jogszolgáltatásnak,
felelős a quasi felelőtleneknek, akik arra nézve, amit velük
végeztetnek, mindenképen felelőtlenek.
Amiből következik, hogy a hivatalnokot nem azon felelősség terheli, ami
hasznos volna, de az ami romlásra vezet; nem felelős azon értelemben,
amelyet a közjó megkivánhat, de szigorúan felelős a társadalmi
igazságtalanság értelmében, amelytől függ.
Ilyen ez a kormány a gyakorlatban, amely elvileg és látszólag a jog-,
igazság- és méltányosságra van alapítva és azon mód miatt, amellyel az
igazságra, a jogszolgáltatásra és a közjóra nézve oly károsan van
megmásítva. Végeredményben egy nem személyes kormányt alapítottak meg,
ami felelőtlenné vált és a világon ennél veszélyesebbet nem ismerek.
A gyógyszerek kétfélék lehetnek, alkotmányosak és erkölcsiek.
Az alkotmányos gyógyszereknél természetesen azonnal a monarchiára
gondolnék. Eléggé természetes a monarchiára gondolni, minthogy a
demokrácia a despotia felé lévén útban, nem személyes, a monarchia pedig
lényegileg személyes lévén, képes megalapozni a szabadság biztosítékát.
Azt hiszem, ez tévedés. Mindig ezt mondják: csak egy király képes az
összes pártok fölött lenni és egyedül ő képes, aki az összes pártok
fölött van, gondot viselni a közjóra, sőt mindenki szabadságára is, mert
határozottan nem akarja, hogy egyik párt túlszárnyalja a többit, ennek
folytán, hogy elnyomja a többit és önmagát is, amiből következik, hogy a
fejedelem és a polgárok szabadsága közt szolidaritás van.
Ez nem rossz okoskodás és öröm kifejteni és összefoglalni azon emberek
véleményét, akik ily helyesen okoskodnak. De ha az eseményeket
vizsgáljuk és emlékezetünkbe idézzük történetünket, honnan van az, hogy
egy abszolutnak mondott király alatt épen annyi a hatalomért vetélkedő
párt, mint a köztársaságban? Ez a tény nem vitatható el. Minden király
alatt pártok, vagyis érdekkörök vannak, amelyeknek vezérei, alvezérei,
klientelája, díjazottjai vannak, s mivel mindenikük előnyt húz a többiek
hibáiból és vetélkedik a királyi kegyért, majd megnyervén azt, részint a
többiek hibái, részint saját áskálódásai folytán, ha a sor rákerül, épen
úgy követik egymást a hatalomban, miként most ami pártjaink vagy
párttöredékeink, amiből következik, hogy nincs több eredmény mai napság
az ügyek körül, mint a régi uralom idejében, nemkülönben, hogy nem volt
több eredmény a régi uralom idején az ügyek körül, mint mai napság van.
Szakadatlanúl azt hangoztatják Renannak _Réforme intellektuelle et
morale-ja (Értelmi és erkölcsi reformja)_ után, hogy egy nagy
államférfiúi tulajdonságokkal bíró ember mai napság sohasem lehet
miniszterré azon okból, minthogy sem képviselővé, sem szenátorrá nem
lehet s hogy sokkal könnyebb volt Turgot-nak{15} miniszterré lenni
1774-ben, minthogy azzá legyen mai napság; mert napjainkban az ő
szerénysége, szögletessége, szónoki képességének hiánya, megakadályozták
volna őt abban az első lépéstől kezdve, sőt már az első lépés előtt,
«míg ahhoz, hogy ezt 1774-ben elérje, elegendő volt, hogy megértse és
értékelje őt Viry abbé, De Maurepas-né{16} által nagyon meghallgatott
bölcsészpap». Mi sem helyesebb ennél, de elfelejtik hozzátenni, hogy bár
Turgot igen könnyen elérte a miniszterséget, még könnyebben eltávozott
onnan, és hogy csak két évig maradt a hatalmon anélkül, hogy valaha
fölemelkedjék újra, mivel ledöntötte az intrika.
Akik a királyság érdemeit magasztalják, mindig egy intelligens és igen
erélyes királyt tételeznek fel, aki megtudja választani minisztereit s
megtudja tartani azokat, felette áll mindig a pártoknak, amennyire csak
képes, vagyis abszolut módon. Ez nem egészen feltételezés, minthogy
megtörtént; ilyenek voltak XIII. Lajos, aki felett talán uralkodtak, de
aki annyi határozottságot tanusított arra nézve, hogy mindig azon ember
uralkodjék felette, akinek genialitása van, hogy őt királyaink közt a
legintelligensebbnek és a legenergikusabbnak gondolom; ilyen volt XIV.
Lajos legalább uralkodása azon első felében, amidőn Colbert-et és
Louvois-t összes ellenségeik ellen, sőt egymás ellen is megvédelmezte. A
nagyon intelligens, nagyon erélyes és az összes pártok felett álló
királyról való elmélet tehát nem puszta feltételezés, de mégis egy
kivételen alapúl, kivételre pedig nem szabad elméletet építeni.
Az az igazság, hogy semmi sem lévén ritkább, mint egy intelligens és
erős akaratú király, fennáll a pártok harca és a pártok utódlása a
hatalomban, következésképpen éppen annyi bizonytalanság van egy király
alatt, mint a köztársaságban.
Tegyük hozzá, amit már néhányszor mondtam, de hát az elméleti
politikusnak az a kötelessége, hogy ismételjen, hogy ami Franciaországot
illeti, nyolcvan év óta állván fel ott a köztársaság, – az a politikus
első erénye, hogy t. i. a jelentős tények és meggyökösödött hagyományok
tiszteletével fogadja el a köztársaságot és egyedül azzal kísérelje meg
elérni a legnagyobb előnyt. Azt mondom, hogy a köztársaság
Franciaországban 1830 óta áll fenn, mert akkor, amidőn egy nemzetnél
három monarchia versenyez a hatalomért, akkor a nemzet, a köztársaság,
mint a szükségképeni megoldás felé törekszik és már alapjában véve, sőt
tényleg ott is van, mivel egy olyan monarchia által kormányoztatik,
amely nincs általánosságban elismerve, – ami a monarchiának lényege is –
hanem egy olyan monarchia által, amelyet általánosságban támadnak,
amiből folyik, hogy egy párt által egy időre van kormányozva, ami pedig
a köztársaság lényege.
Tehát alaposan – mélységesen igaz, hogy Francziaország nyolcvan esztendő
óta köztársaság, hogy ez egy jelentős tény s hogy abba, hogy azt el kell
viselni, hosszú idó óta megnyugodtak és hogy egészen hagyományszerű
1911-ben köztársaságinak lenni.
Az absolut monarchia (vagy a consultativ formájú parlamentáris
monarchia, amilyen a régi uralom monarchiája volt) mellőztetvén, a
szigorúan parlamentáris monarchiához, vagyis azon monarchiához kellene-e
menekülni, ahol a király uralkodik, de nem kormányoz és ahol egy
többséggel bíró párt kormányoz, hoz törvényt, adminisztrál és
biráskodik? Minthogy ezen monarchia és a köztársaság közt – bármily
erőfeszítést tegyek is – nem látok semmiféle különbséget sem, hacsak azt
nem, ami abban áll, hogy a monarchiában civillista van, – azon
óhajtásból, hogy egyáltalában ne vesztegessem el a saját időmet és az
olvasóét sem, nem szólok egy szót sem a parlamentáris monarchiáról.
Tanácsos tehát, hogy Franciaország maradjon meg a köztársaság mellett,
véleményem szerint megmérhetetlen végső szerencsétlensége az volna, ha
erőit, a vitatott, keresztezett, akadályozott és igen valószínűleg
kérészéletű monarchia helyreállítási kísérletével merítené ki, s amely,
ha nem volna ephemer-életű, a harcokat, felfordulásokat, belső
egyenetlenségeket és az erők elvesztegetését még inkább
meghosszabbítaná.
Legyünk tehát köztársaságiak; de aki azt mondja, hogy köztársasági, nem
azt mondja, hogy demokrata, s egyáltalán nem azt, hogy korlátozott és
felületes demokrata, hogy Renan kifejezéseivel éljünk. Egy életképes
köztársaság megalkotásáról van szó, vagyis olyan köztársaságról, amely
mint az összes fennállott köztársaságok, demokratikus alappal bírjon és
arisztokratikus elemet is foglaljon magában.
Arisztokratikus elem van a nemzetben, mindig van; csupán talán az
intézmények játéka, paradoxona vagy iróniája okozza, hogy mivel megvan a
nemzetben, igen gondosan el van távolítva mindenütt a kormányzó hatalom
köréből, és határozottan ez történik nálunk.
Az arisztokratikus elem a nemzetben mindaz, amely birt életképességgel,
a cohesió erejével és a felelősség érzetével, hogy csoportosúljon,
társúljon, összefogódzék, szervezkedjék, hogy élővé, vagyis kollektiv
személlyé váljék. Ilyen arisztokratikus elem: az ügyvédek osztálya;
arisztokratikus elem (vagy az lehetne más szervezettel és szellemmel) a
bíróság; aristokratikus elem az orvosok osztálya; arisztokratikus elem a
hadsereg, akarom mondani a katonatisztek testülete; arisztokratikus elem
a kereskedelmi kamarák; arisztokratikus elem a városok, legalább a
nagyvárosok, amelyek igazi kollectiv személyek, – lévén multjuk,
hagyományaik, önszeretetük és bírván felelősséggel a jelennel, – az
ősökkel és az utódokkal szemben; arisztokratikus elem (és ezt jól
tudják) a munkás-szindikátusok.
Csak példákat sorolok fel.
Mindaz, ami a nemzetben nem tisztán személyszerű, ez mind
arisztokratikus elem.
Ezen elemek azok, amelyek Franciaországban el vannak távolítva a
közhatalmaktól. Különös részlet: az 1875-iki alkotmányban, pártos
elfogúltságból, a szenátus választásánál, _a városok_ majdnem ki vannak
zárva, holott mint nagy erkölcsi személyeknek határozottan sokkal
jelentékenyebb képviselettel kellene bírniok, mint a falvaknak és az
1875-iki alkotmány szerzője e pontra nézve mélységesen demokratikus
művet alkotott.
Ezek azon arisztokrata elemek, amelyeknek szerintem választásos
képviselet által és kizárólag kell alkotniok a felsőházat. A felsőház
mindazok képviselete lenne, amelyek a nemzetben cohesióval
kollektiv-életképességgel és kollektiv-felelősségérzettel bírnak. Ez a
felsőház gyakorolná egyedűl a törvényhozás hivatását, minthogy –
véleményem szerint – egyedűl ő van erre minősítve.
Mellette az általános szavazatból eredő kamara, amely teljesen szükséges
azért, hogy a kormány megismerje a nép véleményének mibenlétét,
_vétó-joggal_ bírna a főrendiház által hozott törvényekre nézve, mert a
nép teljesen képtelen lévén tudni azt, hogy mit akar, de nagyon képes
lévén megismerni azt, amitől szenved és amit nem akar, ennek folytán
olyan emberek által kell képviseltetnie, akik nem hoznak törvényeket, de
akiknek joguk van visszautasítani azon törvényeket, amelyeket
egyáltalában nem akarnak.
Végül a köztársasági elnöknek, akit, mint az Egyesült-Államokban, a
nemzet választana mint konstituált nemzet és pedig nem közvetlen,
általános szavazattal, de két fokozatú általános szavazattal, például:
akár a conseils généraux, akár és inkább a conseils regionaux,
provinciaux által, ennek az elnöknek elég tekintélye lenne ahhoz, hogy
bírjon olyan véleménnyel, amellyel számot vetnek, nem lenne a parlament
egyszerű szolgája, nem lenne egyszerű számfeletti magisztrátus, egyszerű
tiszteletbeli magisztrátus állása elhagyása előtt, sőt akkor is, amidőn
azt elfoglalva tartja; nem lenne megválasztása pillanatától kezdve
egyszerű jövendőbeli volt elnök, aminő és semmi több a mai uralomban;
ámde üzenetei által, amelyeket merne megírni, a második tárgyalást
elrendelő joga által, amelyet merne gyakorolni, még a szenátusra
vonatkozó feloszlatási joga által is, amelyet merne felhasználni, bírna
azon túlsúllyal, amelynek az államfő általi gyakorlására szükség van
avégből, hogy a kormányzati felelősség valahol koncentráltassék.