igen szapora népek mellé helyezett, vagy csupán nálánál szaporább népek
mellé helyezett nem szapora népet, lassankint s folyton-folyvást
elárasztják ezek. A Németország és Itália közt levő Franciaország
évenkint egy békés csatát veszít Itáliával és kettőt Németországgal
szemben. Azon gyermekek, akiket nem szűlt Franciaország azon gyermekek
által helyettesíttetnek, akiket Németország és Itália szültek s akiket a
náluk levő sűrű népesség miatt, a nálunk levő elhagyott és üres helyekre
– hozzánk küldenek. Róma görög várossá vált, mondá Juvenal; én sokkal
kevesebb túlzással mondtam: Franciaország városi népe németté és olasszá
vált. Tegyük hozzá a kozmopolita zsidó népet, amely sehol sem érzi magát
jobban, mint Franciaországban és amely nagyon szapora, bőségesen
népesíti be városi területeinket. Igaz – és ezt lényegesnek tartom
kijelenteni, – hogy a francia értelmi olvasztótégely annyira erős,
annyira égő és annyira hatalmas, hogy a német- olasz- és zsidó ifjakat
igen gyorsan franciákká változtatja, akik osztoznak a vérbeli franciák
majdnem egész jellemében és akik alig különböztethetők meg a régi
rétegektől. A németek, olaszok és mindenekfelett a zsidók nagyon
produktiv franciák, fellévén ruházva a franciák erényeivel és hibáival.
De ez csak félig megnyugtató, mert ha ezen idegenek fiai az értelem, sőt
még a szív szempontjából is igen elfogadható franciák, nem lehet, hogy a
hazafiság szempontjából erős franciák legyenek. Jó hazafiak
_elfogadtatik_ – fogják mondani. – Tudom; de azt is tudom, hogy igen
ritkán. Az idegenek fiai közt van a hazafiatlanok törzskara és
mindenekfelett az idegenek közt találjuk a haza eszméje iránt a legtöbb
_közömböst_. Ebből folyólag – miként Petit Éduard sajátságos
nyelvezetével mondja – _a paucinatalitás (kevésszületés)_ járúl
legtöbbel a hazafiság meggyöngüléséhez.
Mindenesetre megjegyzendő, hogy a hazafiság hanyatlása nálunk pontosan
összeesik, a tisztán francia születések csökkenésével. A némelyek előtt
annyira gyűlöletes patriotizmus leverésére legalkalmasabb eszköz a
gyermektelenség. Midőn egy néptanító atyává lesz, fogadok, hogy ezt
mondják neki a többiek: «Gyermekeket nemzesz; nem tartozol közénk». Ha
ezt nem mondják neki, ez azért van, mert nem értenek hozzá.
Azt mondom: a franciák a felelősségtől való félelem miatt nem nemzenek
gyermeket és rosszúl nevelik ivadékaikat; – vizsgálat alá vetem ezen
második állítást.
Semmi sem ijeszti meg jobban a francia embert, mint az, hogy maga
nevelje gyermekét. Nem neveli, de elrontja gyermekeit. Előszor is, ha
leányról van szó, azt sohasem neveli a francia atya, mindig anyjára
hagyja a nevelést; ez mindig súlyos hiba. Sietek kijelenteni, hogy
gyermekei életszükségleteinek nagyon szent gondja által a családon kívűl
igen elfoglalt atya nem szentelhet sok időt leányai nevelésére, sőt még
fiai nevelésére sem. – De mégis neki kell és pedig nagy tekintéllyel
általános irányt adni. – Majdnem azt mondanám, a leányok nevelése, azok
bizonyos életkoráig, körülbelül tizennégy éves korukig mindenekfelett
reátartozik. Az anya az asszonyi jótulajdonságok egész tömegével bír,
amelyeket észrevétlenül közöl leányával és mi sem jobb annál; de az
asszonyi fogyatkozások egy tömegével is bír, amelyeket a férfiúi, az
atyai befolyással kell ellensúlyozni. Ezen fogyatkozá sokat, amelyeket
az anya nem képes leküzdeni leányánál, sőt amit ő nem is képes leányának
nyújtani szükséges, hogy mindig az apa jelölje meg leányának, azon
bizonyosságban, hogy az anya ezt nem tette s ezen kijelentésre
támaszkodva, hogy az anya nem is akarta azokat ellensúlyozni; de végre
is szükséges, hogy mindig az atya jelezze és elítélje azokat.
Közbevetve legyen mondva, leküzdvén ezeket leányánál azon erélyes
állítással, hogy anyjának nincsenek ilyen hibái, egy csapással, egy
kissé az anyánál is gyógyítja azokat. A rendetlenségből, a
nemtörődömségből, a tunyaságból, az örökös halogatásból, («van még elég
idő») a pontatlanságból, az unalmas fecsegésből, de hagyjuk mindezeket,
hogyan akarnád, hogy ennyi tökéletlenségből egy francia anya kigyógyítsa
leányát?
Példájával? Tréfálsz. Szavaival? Ez inkább lehetséges; de tudod, hogy ha
az ember hibáit kissé kijavítja ez azért történik, mert azokat jó
tulajdonságainak tekinti és azzal tölti el életét, hogy ezeknek örül.
Tehát bizonyos életkorig igen fontos, hogy az atya kétségtelenül
egyenesen és a szükséges tapintattal (diszkrécióval) ámde igen
szorgalmasan vegyen részt leányai nevelésében. Royer-Collardnak{8} annyi
tekintélye volt a házában, mint a politikai gyűlésekben, ami egy
államférfiúnál a világon a legritkább dolog. A Royer-Collard
kisasszonyokkal nagyon keményen bánt, többek között ezt mondá nekik:
«nem lesztek kisasszonyok, ebben erősen meg foglak akadályozni
benneteket». Nem tudom, hogy megakadályozta-e ebben őket, de tudom azt,
hogy jól ismerte a családatya kötelességeit leányaival szemben.
A francia családatyák legnagyobb része, leányaira nézve megelégszik
avval, ha lelkinemességben, bájban és kellemben növekedni látja őket és
nem törődik mással. Egy oly kényes munka felelőssége, mint a leányok
nevelése, előtte súlyosnak látszanék. Chrysale-ok ők. Megjegyeztétek,
hogy Chrysale egyáltalában nem nevelte leányait? _Mind a két_ leányát
anyjuk képezte ki. Philaminte-nak közvetlen befolyása volt Armande-ra,
akiből tudákosnő lett. Ellenkező befolyása volt Henriette-re, aki atyja
vérmérsékletével bírván, ellentétbe jutott anyjával, de egy kissé élénk,
kissé agresziv igen túlhajtott a reakcióban egész odáig, hogy beszédében
egy kissé pórias, egy kissé szobaleányos. «Ennek a fiatal leánynak
hiányzik a himpora» mondta Lemaître Gyula.{9} Vagy ha úgy tetszik
Philaminte képezte Armande-ot és Henriette Armande ellentéteül, sok
szellem mellett egy kevés trivialítást tanúsított. Ez a szegény Chrysale
még nővérére is kevés befolyással birt, aki alárendelte magát
Philaminte-nak, mint kíváló személynek, akire büszke volt és boldog,
hogy sógornőjévé lett, miként fivére, majdnem pórias polgár, – ő is
majdnem pórias polgárnő létére egyszerűen Philaminttá lett, aki csak
regényeket olvas és akinek tudós női szerepe mindenek felett abban áll,
hogy a helyesírás tudásával büszkélkedjék; kis-városi tudós nő. Annyi
bizonyos, hogy fivérének nem volt rá befolyása, sőt még azt sem
mondhatta: «legalább az én jó kis nővérem megmaradt nekem».
Nálunk sok családatya hasonlít hozzá. Számos francia családfő olyan,
mint Chrysale.
Van a leányok nevelésének egy rendkívűl komoly része, ahol a felelősség
ezen félelmét egész a nevetségig erőszakolják s ami egyszersmind a
legnagyobb kárt okozza a világon. Tulajdonképpen az anyák azok, akiket
ezen gond terhel, az atyákra pedig abból semmi sem hárul. A férfi és nő
közötti viszonylatoknak az ifjú leány előtti leleplezéséről beszélek. A
francia családok legnagyobb részében azt tartják, hogy ezen
felvilágosításnak soha sem szabad megtörténnie, vagy csak a házassági
nász előtt két vagy három órával. Semmi sem veszélyesebb ennél. Vagy
tájékozatlan marad az ifjú leány, ami sokkal gyakrabban megesik, miként
azt hinnénk, vagy megtanulja a dolgokat ifjú barátnéitől. Az első
esetben súlyos veszélyeknek van kitéve, a második esetben zürzavaros,
homályos és illetlen tudása van és olyan ami őt megzavarja. Az élet
misztériumait tisztán, szűziesen, komolyan, méltósággal kell neki
megtanítani, mint tényleg a legméltóságosabb, legkomolyabb és
legszűziesebb dolgot; úgyde az anyák kivonják magukat azon felelősség
alól, amelyet annak megtanításával vélnek magukra vállalni. A
gyöngédségtől fosztani meg leányuk lelkét, előttük rossz cselekedetnek
látszik. Tehát jobban szeretik, hogy mások tegyék? Bizonyára nem, de
végnélkül halasztgatják mindaddig, amig csak azt nem mondhatják – bár
szeretik az ellenkezőjét hinni – hogy megtörtént. Itt egy igen
jellegzetes hiánya van előttünk a bátorságnak, ami egyidejűleg súlyos
esztelenség is. A fiatal leányt röviden, világosan fel kell világosítani
a szerelem realitásáról még mint leányt. Annak, hogy a veszélyeket
kikerülhetőkké tegyük, egyedüli eszköze azoknak feltárása és hogy a
kiváncsiság elbetegesedését meggátoljuk kielégítjük azt egészséges
módon.
Ime a felelősségre nézve mily számos és különböző _iszony_ van a francia
családokban. Ennél az igen bátor népnél hiányzik a polgári-, nemkülönben
a családi bátorság. Ez a családi bátorság – keletkezésére nézve – az
első minden bátorság közt. Ez azon bátorság, amelyre az összes többi
bátorság támaszkodik, vagyis inkább ez az a légkör, amelyből az összes
többi bátorságnak ha határozottan nem is abból kellene erednie, de
legalább is abból kellene táplálkoznia, fejlődnie, magát fenntartania és
új tetterőt merítenie.
IV. A POLITIKAI ERKÖLCSÖK KÖRÉBEN.
Két tárgya van a politikának: a politikai alkotmány és a politikai
erkölcsök. A politikai alkotmány – hogy azzal kezdjük – a franciáknál az
általános felelőtlenségre van alapítva. A régi uralom alatt igen reális
felelősség volt, t. i. a király felelőssége. Erről nagyon
megfelejtkeztek; de ha a király abszolut volt, ami egyébiránt abszurdum
volt, örökké és teljesen felelős maradt és éreztették is ezt vele.
Jegyezze meg jól az olvasó, hogy a francia királyság a XVI. század
polgárháborúi végétől kezdve despotikusan, de mindig a forradalmakkal
harcolva kormányzott, XIII. Lajos uralkodása, a fölkelt nemesség elleni
folytonos harca a királyságnak; éppen úgy XIV. Lajos kiskorúsága, a
nemességhez csatlakozván a bíróságok és a nép s; midőn XIV. Lajos maga
uralkodott, a protestánsok ellen kellett harcolnia, akiket oktalanul
kihívott; mindig nyugtalanítják a parlament tagjai és mindig a
Fronde-ra{10} vigyázott. Jól értsük meg, hogy az abszolutnak mondott
monarchia folytonosan fenyegetettnek, következésképpen igen felelősnek
érezte magát. Voltak néha abszolut hatalmi mámoros pillanatai, de mindig
megvolt azon zűrzavaros – néha igen világos érzete, hogy valaki közel
volt hozzá, aki tőle számot kért vagy aki számot fog kérni tőle. S ezzel
számolt is feltételes bölcsesége; esztelensége abban állott, hogy nem
értette meg, hogy ezen felelősség zűrzavaros és határozatlan, amelyet
szervezni kellett; a felkelés által, vagy a felkeléstől való félelem
által mérsékelt despotizmus, fenyegetett despotizmus, megfélemlített
despotizmus, de nem mérsékelt monarchia; meg kellett határozni a
felelősséget, hogy normális és szerencsés eredményekben termékeny
legyen; hogy le kellett fegyverezni a felkelést, előlegül adván azt az
ígéretet, hogy ellenzékké lehet és hogy ne találja magával szemben a
népet és számoltak azzal, amit mondott. A felelősség azonban mégis
létezett és nagyon tiszta tudatában is volt annak.
Annyival is inkább tudatában volt annak, mert a királyság – elismerem,
hogy egy kissé határozatlanul – de bitorlónak érezte magát. Tudta, hogy
volt alkotmány, hogy voltak a királyságnak «alaptörvényei», amelyek
kötelezték a királyt, amelyeket meg nem sérthetett, de amelyeket a
király ellenkező szokás által elavulni engedett, amelyek a
polgárháborúkra felette kedvezők és mindig hasznosak voltak a
bosszúállónak, de olyan alaptörvények, amelyek fennállottak és amelyek
tényleg még mindig fennállottak. Nem ismerek a régi uralom írói közt
olyat, aki fenntartotta volna azon állítást, hogy a francia királyság
despotikus volt. Mindnyájan azt mondják, a király felett törvények
voltak és a király nem tehette mindazt, amit akart. Midőn a királyság
ezt mondá – és szászszor mondá ezt – beszédet intézvén a parlament
tagjaihoz, «hogy a törvényhozói hatalom a királyt illeti», tudta, hogy
nem mond igazat és teljesen érezte bitorló voltát.
Egyedül a papság mondta neki, majdnem mindig, hogy souverain, aki
hatalmát csak Istentől bírja; csakhogy ugyanazon egy csapással igen
félelmes felelősséget is hárított rá. Azt kiáltotta oda neki: felelős
Isten előtt és számadással tartozik Istennek azért, amit a nép ellen
tett vagy ha nem törődött vele.
Azt fogják mondani, ez a felelősség könnyűnek és mert végtelen –
határozatlannak látszhatik és a királyság egy kevéssé Tartuffe-el{11}
ezt mondhatta: «Ha csupán csak az ég…» nem kellett volna ennyire
felvenni a dolgot, nem kellett volna ilyenformán felvenni, ha a papság
négyszem közt, halk hangon mondta volna ezt. De a papság ezt egész
hangosan mondta és itt kezdődik a világi hatalom felelőssége. Egész
hangosan mondta és a nép éppen oly jól megértette, mint a király és
megalkotta ebből a királyi felelősség érzületét. Az igazságos kormányzás
az Isten iránt való kötelesség; ám legyen, de egyszersmind a nép iránti
kötelesség is, hogy Isten akarata szerint kormányozzák. Itt éledt fel
újra még a régi – jóllehet elgyengült – lelki hatalomnak a souverain
Isten nevében való beavatkozása a világi hatalom körébe, azon
beavatkozás, amely annyira hatalmas és üdvös volt a barbár fejedelmekre.
Megjegyzendő, hogy egy istenfélő souverain sokkal súlyosabb felelősséget
érez magában – jóllehet abszolut fejedelem, – mint egy, a nép által
választott és csak névlegesen felemelt souverain. Midőn az egyház ezt
mondá: «minden emberi hatalom Istentől származik», általában azt hiszik,
hogy az egyház a souverain alá hajlította és nyomta a népet. Vigyázzunk!
Azzal, hogy azt mondá a királynak, a hatalom Istentől származik, egy
csapással rettenetes módon felelőssé tette Isten előtt. Ellenben az a
souverén, aki azt gondolja, hogy csak a néptől függ, igen jól tudja,
hogy nem függ senkitől, hogy csupán az eredményektől függ s csak addig
szeretik, amíg szerencsés, de gyűlöltté, elhagyatottá és ledöntötté
válik, midőn a sors ellene fordul. Az Istentől való souverain Istennel
kötött szerződést, a nép által felemelt souverain pedig a véletlennel.
Ezzel számolni kell.
Elismerem, elismertem, hogy ahhoz, hogy az Istennel kötött szerződésből
üdvös eredmény származzék, szükséges, miszerint a fejedelem istenfélő
legyen és azt is meg kell engedni, hogy határozottan ezen félelem az,
amely jelentékenyen meggyengült a mi régi uralombeli királyainknál, az
utolsót kivéve; de azt akartam megértetni, hogy habár a régi uralomban
nem is létezett alkotmányos felelősség, de létezett egy felelősség, még
pedig hármas formában: felelősség Isten iránt, amelyet különben nem
lehetett észrevenni, felelősség az alkotmány iránt, amely, miként de
Staël asszony szellemesen mondta: «mindig csak korlátolt volt», de
amiről különben bírtak ideával és amit igen gyakran emlékezetbe idéztek
a jogtudósok, ami pedig a nép iránti felelősséget illeti, ezzel szemben
a király, minthogy megsemmisítette a közvetítő testeket, súlyos hiba
esetén egyesegyedül érezte magát, ami a meggondolás és félelem
állapotába juttat.
Napjainkban a hatalom felelősségét alkotmányosan odáig korlátoztuk, hogy
semmit se tegyen és megváltoztatván a közerkölcsök az alkotmányt, a
központi hatalomnak és ügyvivőinek már nagyon is gyenge alkotmányos
felelősségét a semmire szállítottuk le. A köztársaság elnökének elég
nagy hatalma van; több hónapra elnapolhatja a képviselőkamarát.
A szenátus javaslatára feloszlathatja a képviselőkamarát és új
választásoknak vetheti alá; elrendelheti, – ami felfüggesztő természetű
_vétó_ – hogy a kamara egy általa már megszavazott törvényt újra
tárgyaljon. Különös, hogy mindezen rendelkezések holt betűkké váltak,
csupán papiroson léteznek; a gyakorlatban olyanok, mintha nem is
volnának és valóban egyáltalában nem is léteznek. A kamarának Mac-Mahon
által 1877. május 16-án történt feloszlatása óta képviselőkamarát
sohasem oszlattak fel. 1871 óta az elnök sohasem hívta fel a kamarát egy
megszavazott törvény második tárgyalására, 1877 óta sohasem napolta el
az elnök a képviselő-kamarát. Mi több, az elnöknek alkotmányos joga van
üzenettel közölni gondolatát a kamarával. Thiers igen gyakran élt a
kormányzat ezen eszközével. Egy ilyen eszköz az, hogy bár alapjában az
elnök üzenet által semmit sem rendel el, mégis ha eltérés van közte és
parlamentje közt, a nemzetet teszi ebben bíróvá, amely ugyanazon
képviselőket választván meg, majd megmondja neki, hogy nincs vele, majd
másokat választván meg azt, hogy vele van. Ilyen felelősséget vállal el
tehát és a megkerülés ily módját fogadja el, midőn üzenetet intéz a
kamarákhoz. Mac-Mahon óta ezen mód sohasem alkalmaztatott.
És végül az elnök hét évig el nem mozdítható az alkotmány szerint. Egy
elnököt elmozdítottak a kamarák, Grévy Gyulát, az elmozdítás minden
formás szövege nélkül, mert ez alkotmányellenes lett volna; ezen híres
formulában értesítették visszavonulása elrendeléséről: «A kamara… a
szenátus… elvárva a köztársasági elnök közleményét…»
Mindebből az következik – követve Aulard szerencsés kifejezését – hogy a
törvényes alkotmányt egy _reális_ alkotmány pótolta és hogy nem merték
annyira radikálisan megsérteni a reális alkotmányt a törvényes alkotmány
alkalmazása miatt és hogy az alkotmányos eljárás kihívólag
alkotmányellenesnek látszik.
Ezen reális alkotmány pedig egy szóból áll: a francia köztársaság elnöke
semmi, vagy másként mondva: a francia köztársaságnak nincs elnöke.
Ez annyira igaz, hogy egy köztársasági elnöknek választott államférfi
csak azt érzi, hogy politikai pályája be van fejezve. Teljesen és
mindenkorra be van fejezve. Mert mint köztársasági elnöknek nem szabad
semmit sem tennie és semmit sem mondania; sőt midőn már nem elnök többé,
– úgy rendelvén a szokás, hogy egy volt köztársasági elnök sem szenátor,
sem képviselő ne lehessen – tovább kell folytatnia azt, hogy ne tegyen
semmit és ne mondjon semmit. A köztársaság elnöksége egy államférfit
elnöksége idejére és azon időre is, midőn már nem elnök, száműz
(osztracizmussal száműz). Maga fölé helyezvén őt, megsemmisíti és
felmentvén, eltünteti őt.
Ezen elvek, amelyek sehol sincsenek feljegyezve, de amelyek érvényben
vannak, mindig annyira erősek, hogy egy elnök, Loubet, aki nem volt
minisztereivel egyetértésben, nem utasította soha vissza minisztereit,
nem napolta el a kamarát, nem oszlatta fel a kamarát, nem követelte egy
már megszavazott törvény másodszori tárgyalását, nem intézett üzeneteket
a kamarákhoz, ámde néha egy lakomán vagy egy fogadtatáson miniszterei
politikájával éppen ellenkező szavakat hangoztatott. Ekként könnyített
lelkiismeretén; de élénk világításba helyezte a «reális alkotmányt» és
ezen reális alkotmány rendkívül paradox voltát. Ezt lehetett volna neki
mondani: «Ha ön ekként gondolkozik, miért nem alkalmazza ön az
alkotmányos eszközöket, hogy megértesse és érvényesítse azon határok
közt, amelyek közt ezt alkotmányosan teheti? És minthogy ezt
egyáltalában nem tette, elejtett beszédei igen világosan ezt jelentik:
«A reális alkotmány szerint semmi olyan jogaim nincsenek, amit a legális
alkotmány ad nekem és nem beszélhetek úgy, mint magánember, ami pedig a
cselekvést illeti, semmi módon sem cselekedhetem».
Nincs tehát Franciaországnak köztársasági elnöke; nincs tehát
Franciaországban államfő.
Ez nagyon meggondolandó, minthogy ebből azon állítás következik, hogy
Franciaország tiszta demokrácia. Midőn a tiszta demokráciának – nézetem
szerint – félelmes helytelenségeit, melyeket lassanként, sőt igen
rohamosan hord magával megjelölöm, az antique és az amerikai
demokráciákat hozzák fel ellenem. Ez a köztársaság és a demokrácia
összezavarása, ennél pedig nincs súlyosabb zűrzavar. A régi demokráciák
sohasem léteztek, ennyit ezekről; az amerikai köztársaság pedig nem
demokrácia.
A régi köztársaságok arisztokráciák voltak, kivéve igen rövid ideig az
athéni köztársaságot, ahol létrejöttével bevégződött, összeesvén
különben a nemzet hanyatlásával. A lacedæmoni köztársaság arisztokrácia
volt. A római köztársaság megszűnt az arisztokráciától az egyeduralmi
kormányzathoz való átmenet nélkül. Talán nem szükséges mondanom, hogy a
velencei köztársaság gyökeresen arisztokratikus volt.
Ami az amerikai köztársaságot illeti, az alkotmányos monarchia: nem
egyéb alkotmányos monarchiánál. Az amerikai köztársaság elnöke – minden
hatalmával a külügyekben; minisztereivel a belügyekben, akik a
parlamentnek nem felelősek; törvénykezdeményezési jogával, amit
gyakorol; az összes állami hivatalnokok kinevezésére vonatkozó jogával,
amit szintén gyakorol – souverain. Annyival inkább, mert ha a
miniszterek nem felelősek a kamaráknak, ő nem kevésbbé az, nem lévén
általuk, de a nép által választva.
Alapjában és egész valójában az amerikai köztársaság elnöke igen
hatalmas alkotmányos souverain, akit csak a közérdek kell hogy áthasson,
akinek csak a közvéleménnyel kell törődnie, hogy népszerű legyen és hogy
újra megválasztassék és hogy amidőn újra megválasztatott és többé már
nem választható újra, becsületben tartassék hazájában. Souverain _pro
tempore;_ de souverain. Az Egyesült-Államok egyik francia követe mondá
nekem: «Az amerikai köztársaság elnöke összehasonlíthatatlanul inkább
király, mint Nagy-Brittania királya és sokkal inkább császár, mint a
német császár».
Sohasem volt és nincs is a világon tisztább demokrácia a francia
demokráciánál. Ezért vagyunk kényszerítve mi, akik azt tanulmányozzuk,
hogy óvjuk attól, ahová jutni fog és megfontolva jövőjét, megbíráljuk s
tanácsot adjunk neki majdnem elméletileg okoskodva. Eléggé szemünkre
hányják ezt: de nem tehetünk másként, vagy csak kevésbbé tehetünk
másként.
Némely visszaemlékezéssel az atheni demokráciára érvelünk, amely mint
ilyen fennállott, de körülbelül csak félszázadig. Így tett már Rousseau,
midőn megtámadta a tiszta demokráciát és ez vele a _Contrat social_
dacára történt. Egy kevéssé a francia forradalommal is érvelünk, melyet
azon pályáján veszünk tekintetbe, amelyet a Mirabeautól Babeufig terjedő
görbevonalon futott meg, amely témája a demokrácia történetének és amely
prófétai alakulata a tiszta demokrácia fejlődésének (evuluciójának). Egy
kevéssé a harmadik francia köztársaság történetével is érvelünk, azon
tendenciákkal, amelyeket feltüntetett, azon vívmánnyal, amelyet vett és
hirdetjük a holnap demokráciáját, mint a demokráciának 871-től 1911-ig
meghosszabbítását, mint a mai demokrácia fokozatos _radikalizációját_.
De mindenekfelett elméletileg okoskodunk, magát a demokrácia lényegét
véve fontolóra, vagyis az abszolut egyenlőséget, azt állítván, hogy a
francia demokrácia mindinkább közeledik lényegéhez, a tiszta
demokráciához.
Jogos-e így okoskodni és hát lehetetlen-e az, hogy a demokrácia, amidőn
kifejlődik, saját magát is megjavítsa és amidőn megerősödik, megjavuljon
és saját maga kreálja a számára szükséges ellensúlyokat?
Igen is, azt hiszem, hogy jogos ekként okoskodni és nem hiszem, hogy
akkor, midőn a francia demokrácia kifejlődik, megjavítja saját magát,
minthogy – óh mily jól látta ezt az amerikai Barrett-Wendell _France
d’anjourd hui-jében!_ _(mai Franciaországjában!)_ – a francia embernek
az a sajátsága, hogy radikális, hogy ideologus, a francia ember
sajátsága, hogy eljusson eszméi megvalósításához és hogy nem fél és
éppen ellenkezőleg mindig meggondolja, hová vezetik eszméi.
Semmi sem jogosabb ennél. Midőn Franciaország katholikus államosító{12}
volt, aggodalom és könyörület nélkül, sőt a maga kárára mintegy egyhangú
elégtétellel látta eltávozásra kényszerítve a legjobb és leghasznosabb
két millió franciát azért, hogy megvalósíttassék ezen _idea:_ egy
államvallás és egy vallás legyen az államban. Szenvedélyes ideológia.
«Inkább vesszenek a gyarmatok, mint az elv!»
Midőn Franciaország nacionalista{13} volt, vagyis a nacionalitás{14}
elvével kísérletezett, önmaga ellen és saját világos érdeke ellen
prédikált és dogmatizált; önmaga ellen harcolt, önmaga ellen ontotta
vérét, hogy nemzeteket kreáljon önmaga ellen, hogy megvalósítsa ezen
_eszmét:_ a fajok és nyelvek szerint csoportosított nagy nacionalitások
eszméjét. Szenvedélyes ideológia. Egyáltalában nem csalódunk abban, hogy
a francia intellektuális jellemnek egyik legnagyobb francia képviselője
III. Napoleon.