elemek, melyeket ön megjelölt, valóban arisztokrata elemek? Milyen
kohesiót és a kohesió által milyen életképességet tüntet fel a francia
bíróság és milyen kollektiv személyiséget alkot? Milyen kollektiv
személyiséget lát ön a hadseregben, milyet az egyetemben, a kereskedelmi
kamarákban, a városokban? Nem látja egyáltalában, hogy sehol sincs
kohezió, kollektiv életképesség és a felelősség közérzete, kivéve talán
a legrégibb és a legújabb testületi szervezeteket, t. i. a papság és
munkás-szindikátusok szervezeteit?
Az ellenvetés igen jogos. Nagyon világos, hogy ha a demokrácia olyan
szervezetlen intézményeiben, ez azért van, mert szervezetlen a tényekben
és igen különös volna, ha szervezett volna intézményeiben, anélkül, hogy
a konkrét valóságban az volna. Habár _a priori_ és habár metafizikailag
szokták némely népnél létrehozni az intézményeket, mégis a rendkívüli
tények azok, amelyek ráerőszakolják magukat az intézményekre és mintegy
erőnek erejével beférkőznek azokba és ha Franciaországban jelentős és
hatalmas arisztokráciák volnának, akár akarja a törvényhozás, akár nem,
mégis bevonulnának a törvényhozásba.
Igenis, mert Franciaországban a természetes és spontán arisztokráciák
mind elernyedtek, lehanyatlottak, úgy hogy nem számítottak rájuk az
alkotmányban; mert a bíróság alig egyéb, mint engedelmeskedő
hivatalnok-testület, mint a különben igen tiszteletreméltó pénzügyőrök
testülete, mivel nem látszik olyannak, hogy arisztokratikus testületnek
lehessen őt tekinteni; mert az egyetem, a hadsereg, a városok, a
kereskedelem sokkal inkább bírnak hivatalos, mint személyes létellel és
sokkal inkább államiak, mintsem testületek, annyira, hogy nem
szerepelhettek s elég természetes is, hogy nem tünhettek fel a
törvényhozó előtt nagy kollektiv személyekként; azért, mert
Franciaország népe egy kevéssé «porrá és hamuvá» és «homokhalmazzá» vált
az arisztokrata írók szokás által szentesített kifejezései szerint s
mert a francia alkotmány nem számol a kohéziókkal és a kolektivitásokkal
és mert Franciaország népe tisztán _demos_ és uralma tisztán
demokratikus.
– Következésképpen ön okoskodik _a priori_ és tisztán metafizikailag,
aki egy nép számára, amelyben nincsenek arisztokrata erők, arisztokrata
szervezetet követel.
– Mégis bocsánat! Nem arisztokrata erőkről, de arisztokrata elemekről
beszéltem, amit mondtam, az mindig létezik. Ezen testek hatalmas
kollektiv élet nélkül ugyan, de mégis léteznek és mint testek léteznek.
Amidőn pedig ezen testek léteznek és feltéve, hogy léteznek, ezen
kollektiv életképesség érzületet ad, ezen kollektiv felelősségérzetet
_megadják nekik_ vagy növelik bennük és a meglevő gyöngeséget erőssé
teszik, nagy jelentőséget és előkelő helyet adván nekik az államban.
Tökéletesen az oknak, amely hatás és a hatásnak, amely ok, a törvénye
nyer itt alkalmazást. Azért, mert az arisztokrata elemek a nemzetben
gyengék és mert az egyén és a testület irígységgel mondja: «minden az
államé és hogy az állam tegyen mindent» és mert ily módon nincs nagy
különbség a testületek és az egyének közt: ezért és éppen ezért mereven
demokrata az uralom, éppen úgy az lenne, ha az arisztokrata elemekkel –
amelyekről beismerem, hogy oly gyöngék – számot vetne; azért, mert
bármilyennek tekintjük is őket, mivel mégis jelentékenyebb társadalmi
erők, mint «a por és hamu», a kormányzat legjelentékenyebb részét bíznák
rájuk; azután kifejlesztenék bennük a kollektiv életképesség érzetét és
a kollektiv felelősséget és öntudatot ébresztenének bennük vagy pedig,
ha öntudatuk gyönge volna, azt erőssé tennék s így azokból kétségtelenül
igen nagy és igen jelentős erkölcsi személyeket formálnának.
Mindaz, amit elmondtam, véleményem szerint tökéletesen szükséges egy
köztársaság megalkotásához s ahhoz, hogy egy köztársaság fennálljon; és
mindaz, amit az antique, modern és jelenkori történetből ismerek, azt
hiszem bizonyítja ezt vagy legalább is kevésbbé bizonyítja az
ellenkezőt, ami sokat jelent, de mégis elismerem, hogy azok, akik azt
mondják, bár nincs igazuk, de még sincsenek teljesen a rossz úton, hogy
az alkotmány keveset jelent és hogy még az a legjobb, amellyel bírunk,
ha azzal értelmesen és kizárólag a közérdekkel foglalkozva tudunk élni.
Így fogva fel, elég jó hasznot húzhatunk mostani alkotmányunkból azon
feltétel mellett, hogy annak szellemében cselekszünk és nem tartjuk
érvényben a «reális» alkotmányt a «legális» miatt.
Van szenátusunk, amely nem egészen az, aminek lennie kellene, vagyis nem
arisztokratikus azon értelemben, amit e szónak adtam; amelyet – adva
lévén választó-kollégiumainak szervezete – nem kevésbbé a préfet-ek
választanak és amely mindig a kormány képviselője lesz, bármilyen legyen
is az, inkább mint a nemzeté; amely talán sokkal inkább «demokrata»
lesz, mint a képviselőkamara, ha megújítására a lajstromos szavazást
aránylagos képviselettel hozzák be; végre is a szenátus igen rossz
törvényhozási tényező; mégis a falusi eszméket közvetíti és képviseli; a
parasztok kamarája; soha sem lesz szocialista, alkotmányosan a korosabb
emberekből van megalkotva, ami a viszonylagos kötelesség biztosítéka;
részlegesen újhodik meg, ami a rendnek és a munkában való kontinuitásnak
a biztosítéka; tagjainak száma nem nagy, jóllehet még elég nagy és én
ötszáz szenátornál és képviselőnél nem kívánnék többet; konstituciójának
egy látszólag jelentéktelen része által, minthogy a szenátorok
megbízatása kilenc évig tart, részben a politika veteránjaiból van
összeállítva, mivel az öreg képviselők belefáradnak a minden négyévi
választási küzdelmekbe és inkább hosszú tartamú törvényhozói megbízatást
ambicionálnak. Végre is a szenátus nem sajnálatraméltó politikai eszköz.
Bizonyára túlsúlyra jutna, ha azt egész egyszerűen magának
tulajdonítaná; ha a költségvetést nem tizenöt napig vizsgálná azon ürügy
mellett, hogy még tizenegy-tizenketted rész provizóriuma van, ha nem
félne felhívni az elnököt, hogy a kamara által helytelenül megszavazott
törvény újratárgyalását követelje, ha nem félne felhívni az elnököt a
képviselőkamara feloszlatására, midőn a választásokra való hivatkozás
szükségessége világosan indokolt; egyszóval, ha nem irtóznék elmenni az
összeütközések bizonyos fajáig, mintha éppen nem azért volna a
parlamentáris kormányzat számára minden országban két kamara, hogy
összeütközések legyenek, vagyis hogy az egyik kamara által megszavazott
törvényt ellenőrizze a másik, amelyből egyhangúság ered, ha a törvények
jók, de konfliktus, midőn rosszak.
De – és ez igen különös – a demokrata babona oly erős, hogy mivel a
szenátust, mint a nagy forradalom gyűléseit kétfokú általános
szavazattal választják, ahelyett, hogy miként a kamarát, közvetlen
általános szavazattal választanák, azt hiszi magáról, úgy érzi, hogy
kevésbbé törvényes és mindig attól fél, hogy szemére hányják eredetét és
hogy megszégyenítik s úgy látszik, állandóan már jóelőre pirul.
Az elnöknek végül elég kiterjedt hatalma van; maga az a tény, hogy ezzel
bír, kijelöli számára alkotmányosan, hogy be kell avatkoznia a politikai
életbe és nem nyugodnia bele mindenbe és nem arra szorítkozni, hogy
annak homlokzatát képezze és vidéken, s a gyarmatokban nagy pompával
szerte járjon, mint a köztársaság utazója. Ő a nemzeti politika
alkotmányos irányítója; ez a szerepe, amelyet diszkrécióval, tapintattal
kell játszania, de játszania kell azt. Anélkül, hogy véleményét
erőszakolná, kivéve – és akkor is alkotmányos formák szerint – az
egészen s különösen kivételes esetekben úgy kell tennie, hogy _mindig
ismeretes legyen véleménye_.
Az elnöki vélemény a legtöbbször nem lesz egyéb, mint nézet, de egy
jelentős, fontos, magasról jövő nézet, amelynek nagy súlya lesz nem a
tárgyalásra, de először minden szenátor-képviselő véleményére, azután és
végeredményben magára a tárgyalásra és magára a határozathozatalra.
Minden fontos kérdésnél szükséges, hogy az elnök véleményét mindenki
ismerje. Arról biztosítanak, hogy a francia köztársaságnak egy volt
elnöke azon időről beszélvén, midőn hivatalban volt, ezt mondá:
«Alkotmányosan hallgattam». Nemde, nagyon itt van az a babona, amely a
politikai világban a «reális» alkotmányra nézve uralkodik? Hogyan! Az az
alkotmány, amely az elnököt a miniszterek kinevezése gondjával ruházza
fel s a minisztertanács tárgyalásain való elnökléssel és azzal, hogy a
kamarákat egy újból való tárgyalásra utasíthatja stb., stb., ez az
alkotmány hallgatást rendel az elnöknek! Az az alkotmány, hogy az elnök
hallgasson! És miként teljesen lehetetlen gondolkozni beszéd nélkül és
hasonlóképpen lehetetlen felöltenie a hallgatás szokását, anélkül, hogy
el ne veszítené a gondolkozás szokását, azt akarja az alkotmány, hogy az
elnök ne gondolkozzék? Ime, ez felette különös.
Megengedem, hogy ha a volt elnök ezt akarta mondani: «Az alkotmány jogot
adott nekem arra, hogy ne beszéljek», ez elvitázhatatlan jogában volt;
de minden arra utal, hogy ezt akarta mondani: «Az alkotmány a hallgatás
kötelességét szabta rám» és ez a különös. Azt mondták, hogy a népek
hallgatása a királyok leckéje, de nem értjük, miként lehet a királyok
hallgatása a népek leckéje, a királyok pedig tartoznak a népnek megadni
azon leckéket, amelyek szándékában vannak. Hát azon elnöknek, akiről
beszélünk, a bizalmasai bizonyára tudták, hogy ez az elnök egyáltalában
nem volt egy véleményben miniszterelnökével; fontos lett volna a
parlamenti tagok és mindenki kitanítására (instruálására) nézve, hogy
afölött megfelelő és hasznos reflexiókat tegyenek, hogy ezen meg nem
világosított eltérés ismertté legyen.
Az elnök tehát az alkotmány által szereplésre van felhíva és azt
lelkiismeretesen tartozik betölteni.
Igaz, hogy a szenátorok és képviselők, mivel féltékenyek hatalmukra,
arra törekesznek, hogy olyan embert válasszanak meg köztársasági
elnöknek, aki mindig tiszteletreméltó, de koránál vagy jelleménél fogva
elsekélyesedett, semmivel nem törődő; ezt tették gyakran és fogadni
lehet, hogy ezután is mindig ezt fogják tenni. Az a vágy, hogy
felelősség nélkül legyenek hatalmasak, azt szüli, hogy ne tegyenek ezen
első állásba csak egy olyat, aki ne legyen még inkább felelős és ne is
akarjon egyáltalában felelős lenni.
Végül a bíróság – még úgy is megalkotva, amint van – ha tisztességesen
és türelmetlenség nélkül keresné fel, de felkeresné ahelyett, hogy előle
elfutna, a felelősséget, képes volna egy nagyon fontos, nagyon hasznos
és olyan szerepet betölteni, amilyenre kötelezve van.
Kétségtelenül meg kell itt mondani, hogy már szervezete arra hívja fel a
bíróságot, hogy elvonuljon és ne legyen egyéb, mint a kormány engedelmes
ágense. Franciaországban az a bíróság nagy hibája, hogy életpálya,
melybe mintegy lajstromba bejut az ember fiatalon, vékony díjazással és
lassan előrehalad, – mint mindenütt – ha arra szorítkozik, hogy
hivatását jól teljesítse, de rohamosan – mint mindenütt – ha
szolgálatokat teljesít a kormánynak. Tehát ebben keresi az előmenetelt;
az előmenetel gondja uralja és gyakran azt teszi, ami szükséges ahhoz,
hogy elnyerje azt.
A bíróság Angliában _nem életpálya;_ egy életpálya megkoronázása az. Az
öreg ügyvédek közül nevezik ki a bírákat, akik egészen befejezték
pályájukat és akik kitünők az ügyvédség körében, akik megszokták a
függetlenséget és amit egyáltalában nem veszítenek el és akik előtt
nincs indoka annak, hogy az előmenetelre vágyódjanak, minthogy nem
emelkednek, vagy pedig nagyon kevéssé. Egyszóval a bírói foglalkozás
nyugalomba vonulás, nagyon fényes és emellett bőségesen ellátva, de
mégis nyugalomba vonulás; az angol bírónak a világon minden indoka
megvan arra, hogy tökéletesen független legyen.
Látnivaló, hogy a jó eredmények nem függnek mindig össze, abszolute nem
függnek össze az intézményekkel, de sokkal inkább a gyakorlattal.
Angliában semmi indok sincs arra, hogy a bíróságból életpályát ne
alkossanak, ami előidézné mindazon helytelenségeket, amivel – mint
látjuk – a dolog itt jár; csakhogy ezt nem teszik, a megszokásból, az
erkölcsökből, talán azon homályos érzetből, hogy nem felel meg a bíróság
méltóságának, hogy életpálya legyen, tehát anélkül, hogy ezen ügyre
nézve a legkisebb törvényük volna, kitünő bíróságuk van.
Mégis azt mondom, hogy a bíróságnak törvényes, bár rossz alkatával, vagy
még azon szokással is, – ami hasonlóképpen rossz – hogy a bíróságból,
mint bármely másikból, életpályát alkossanak, a bíróság kitünő lesz, ha
az akarna lenni. Elegendő volna, hogy kollektive, de egészen vagy
majdnem egészen bírja a felelősség érzetét, amely óriási, nem kevesebb,
mint annak a tudata, hogy a bíróság egy szabad ország talpköve; hogy a
polgár nem lehet szabad, vagyis hasznos, csak ha érzi, hogy igazát
elismerik és megvédi azt egy teljesen független és részrehajlatlan
hatalom, a központi hatalom ellen. Az a bíróság, amelyet ezen eszme hat
át, biztosítaná magának a függetlenségét azzal, hogy elfoglalja,
érvényesíti és gyakorolja azt. Bármily kapzsi legyen is a kormány
hatalmában és mindenhatóságában, nem lesz képes «kiselejtezni» a
bíróságot minden hat hónapban és kénytelen eltűrni egy független,
részrehajlatlan és hozzáférhetetlen bíróságot.
A jó intézmények kitünő dolgok, de jókká tesszük a gyakorlatban még a
rosszakat is aszerint, amint élünk velük. Különösen nem jelent az
semmit, hogy a függetlenség törvény által legyen biztosítva, ha
természeteteknél fogva függetlenek és olyan testület vagytok, amely
olyan egyénekből van összealkotva, akik természetüknél fogva függetlenek
és nem engedik magukat vezetni.
Olyan alkotmányunk van tehát, amelyet bizonyára javítani kellene, de
amely bár olyan, amilyen nem lenne rosszabb egy másiknál, vagy nem
éreznénk annak tökéletlenségeit, ha jellemünk jobb, szilárdabb,
fenköltebb, önállóbb lenne. És ez az utolsó általános megfigyeléshez
vezet, amit előadunk az olvasónak.
V. MINDNYÁJUNKNAK.
A francia jellem nem áll a francia szellem magaslatán és ebből ered
minden rossz. A francia szellem egészen elsőrendű. Mint eszmék
teremtőjének, mint az ismeretek megszerzőjének, mint a szépség
megteremtőjének a világon egy szellemnek sincs több értéke, mint a
francia szellemnek, vagy talán annyi se. A francia jellem beteg.
«Franciaországban annyi a szív embere és annyi a szellem embere, mint
egyetlen országban sem, de mindezt nem tartják becsben» – mondja Renan.
Mindezt miért nem értékesítik? Mi hiányzik ahhoz, hogy mindez nincs
értékesítve? A jellem, az akarat.
Könnyűvérűek vagyunk, kitartás, határozottság, szívósság nélkül valók
vagyunk. Készek a könnyelműségre. Gyermekek vagyunk vagy öregek – a
többségről beszélek – sohasem vagyunk a férfikorban. Anélkül, hogy
tunyák volnánk, ami különben egyet jelent, szeretjük rábízni magunkat
azokra, akik nekünk munkát adnak, ez természetünk paradoxona; szeretjük
átengedni magunkat az államnak, elfogadván még az általa reánkrótt nehéz
feladatokat is. Ezen paradox hajlandóságnak az alapja az egyéni akarat
hiánya, maga az egyéni akarat ezen hiánya pedig a felelősségtől való
irtózásból származik.
Ez nem annyi, hogy nem akarunk cselekedni, mint inkább az, hogy nem
helyezünk súlyt arra, amit nekünk a cselekmény eredményeként betudnak.
Semmit sem szeretünk inkább mondani, mint azt: «Mosom a kezeimet, ez nem
az én hibám, mit tegyek? Semmit sem tehetek, minthogy semmi sem vagyok?»
Ekként voltunk formálva két századon át a tündöklő despotizmus által,
amelyre egyébiránt nem lehetünk némely okból büszkék. Megszoktuk, hogy
magunkat semminek se tekintsük és hogy minden mindenütt anélkül
történjék, hogy senki sem járul hozzá. Ez természetes, minthogy hajdan
minden a királyság által történt, az egyesektől eredő bármily
kezdeményezés nélkül. Most azt képzeljük, hogy minden a kollektivitás
által történik, anélkül hogy a kollektivitást alkotó egyének
bármelyikének a cselekvés keresztülvitelére akarata volna. Az összesség
helyettesítette az egyet és ebben (ez irányban) semmi sem változott.
Egész pontosan véve, mégis megváltozott és a demokrácia nem képes
önmaga, magában és azon egyszerű tény által, hogy létezik,
helyettesíteni a központi hatalmat és a központi értelmiséget. Kell hogy
a saját kebeléből emeljen ki egyéneket, vagy hogy onnan emelkedjenek ki
azok, akik tudnak akarni. Olyan egyének, akik tudnak akarni, akik
elvállalják és szeretik a felelősséget s akik egy közös gondolatban s
egy akaratban egyesülnek és akik elvállalják és szeretik a közös
felelősséget, ezek az arisztokraták.
Ebből következik, hogy a demokrácia csak azon feltétel mellett élhet, ha
kebeléből arisztokratákat emel ki, vagy ha tűri, hogy arisztokráciák
emelkedjenek ki belőle.
Ez különösnek látszik, de semmi sem bizonyosabb. A demokráciák
életképességének mértéke az arisztokráciákat szülő azon erő, amit
magában hord.
És még ez sem elég, miként bátor voltam már egy alkalommal mondani, hogy
a demokráciák tűrjék el, hogy belőlük arisztokratikus kollektivitások
származzanak; szükséges, hogy maguk a demokráciák arisztokratikusok
legyenek olyan értelemben, hogy meg legyen bennük erre az akarat és ezen
akaratra irányuló hajlam. Szükséges, hogy az egyének, akik alkotják,
bírjanak egyéni kitartással és szívóssággal, mert egyedül ezen feltétel
mellett értik meg arisztokráciájuk jótulajdonságait és fogják elviselni,
feltartani szeretni és fognak felette figyelemmel őrködni.
A nemzet olyan hadsereg, amely szereti vezérkarát, mert ismeri
vezérkarának jótulajdonságait és erényeit és csupán akkor érti meg
azokat, ha benne is megvannak azok, bár kifejletlen, de igen reális és
erős állapotban. A nemzet az akaratok foglalata, kollekciója akaratok
szervezete. Az akaratok kollekciója önmaga a nemzet; az akaratok
szervezése az arisztokrácia, amelyet magának adott, amelyet jóváhagy és
üdvözöl, mint erős akaratokat. A nép akaratának abban kell állania, hogy
főnökei bírjanak akarattal.
Gyakran ismétlem egy vígjátékból a kanditátus ezen szavait: «polgárok,
mindazt, amit kívántok, én nálatok még jobban kívánom.» A polgárok
feleletének ennek kellett volna lenni: «Van akaratom és ez az, hogy
legyen akaratod és tudd is, hogy mit akarsz.»
A felelősségre irányuló hajlam saját magad tisztelete és a kollektivitás
tisztelete, amelynek tagja vagy. Szükséges, hogy az egyén tisztelni
tudja önmagát és hogy a kollektivitás tisztelje kollektív öntudatát és
azon kötelességét, amelyet rád szab és hogy a nemzet tisztelje nemzeti
öntudatát és a nemzeti kötelességet, amely abban áll, hogy befelé és
kifelé szabadon éljen. Az a titkos vágy, midőn mindenki egy másikra
számít, másokra, vagy mindenkire, lemondás és megfutamodás. Nagyon sok
nálunk az, aki lemond közönbösségből és aki megfutamodik lustaságból.
Küzdeni kell ezen nemzeti fogyatkozás ellen, melyet erkölcseink szelid
mivolta szült és amelyet a despotia hosszú ideje tartott fel szinte
gondosan. Soha se mondjátok: «ez nem az én hibám»; az összesség, sőt a
szelidebbek hibája ez. Sohase mondjátok: «Nem tehetek semmit.» Valamit
mindig tehetünk, ha mást nem is, legalább példát adhatunk személyes
energiánkkal és azzal, hogy felkeressük azokat a körülöttünk levő,
esetleg még homályba burkolt energiákat, amelyekkel társulhatunk s
magvát képezhetjük a társadalmi erőnek.
Nem mondom, hogy a földi királyság az energikusoké és azoké, akik nem
félnek a szemrehányásoktól. Nem az uralkodásról, az életről van szó.
Csak az akarat által élünk. Goethe ezt mondá: «Csak akkor halunk meg,
midőn lemondunk az életről; addig élünk, ameddig akarunk.» Ez talán nem
egészen áll az egyesekre, de áll a népekre. Nietzsche sokat beszélt az
akaraterőről. Sok mondanivaló volna erre nézve, de van egy olyan
akaraterő, amelyet nem lehet eléggé ajánlani és kívánni mindazoknak,
akiket szeretünk, első sorban saját magunknak s ez az önmagunk feletti
hatalom akarata.
FORDÍTÓ JEGYZETEI.
1. Szerző ezen mondását: «blanc bonnét» et bonnét blanc», amely
közmondás ezt jelenti: egyik olyan, mint a másik, egyre megy; a magyar
nép által használt «szűrdolmány» és «dolmányszűr» közmondás által vélem
megközelítőleg visszaadni.
2. A L’Action Francaise royalista és antiszemita lap, amely a forradalom
érdekében agitál.
3. Damilaville, Voltaire barátja.
4. La Tournelle (chambre de la Tournelle; chambre du Parlament de Paris)
Franciaországban a királyság első idejében a Parlament kezdetben
törvényszéket, később országgyűlést jelentett. A parlamenti bíróság a
király nevében ítélt. 12 ilyen parlament volt. A párisi parlamenti
bíróság mint legfőbb bíróság működött s minthogy a királyi rendeleteket
is regisztrálta politikailag is jelentős szerepe volt.
5. Két Lauzun ismeretes, ú. m. Antoine Nampau de Caumant de Lauzun
francia tábornok volt, különben Montpensier asszony szeretője és finom
világfi és Armand de Biron, duc de Lauzun, szinte francia tábornok.
Különben Lauzun finom világfit jelent.
6. Achem vagy Achen: királyság Sumatra szigetén.
7. La marquise de Pretintaille: Béranger egyik alakja; különben a
Franciaországba 1814 után visszatért nemesség prætensióit jelenti.
8. Royer-Collard Péter francia bölcsész és szónok, szül. 1845-ben.
9. Lemaitre Gyula Francia kritikus, szül. 1853-ban.
10. Fronde az a párt, amely a királyi udvarnak, különösen ausztriai
Annának és Mazarin-nak ellensége (1650 körül).
11. Le Tartufe Moliére vígjátéka és az abban szereplő főszemély neve,
aki alatt de Roquette Gábor autuni püspököt értette.
12. Államosító (étatiste), aki az államnak tulajdonít valamit, pl. az
oktatásügyet.
13. Nacionalista (nationaliste), aki a saját nemzetét részesíti
előnyben.
14. A nacionalitás elve (principe des nationalites) azt jelenti, hogy
ugyanazon nemzet különálló alkatrészei egy politikai egészet képezzenek.
15. Turgot Anne-Robert-Jaques francia államférfi, XVI. Lajos király
minisztere.
16. De Maurepas Jean-Phélippeaux XVI. Lajos francia király mindenható
minisztere (1781.).
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Elkésve jegyzem meg, hogy Montesquieu ezt jól megfontolta;
az angol zsüriről beszélve, ezt mondja: «A nép testéből vett személyek
által gyakorolt bírói hatalom» és jegyzetben hozzáveti: «miként
Athénben.»]
[Footnote 2: Ami Martint illeti – akire nézve biztos bírói tévedés forog
fenn – az ő történetéből nincs semmi, amit a zsüri ellen vagy mellett
lehetne felhozni; egy utazót orgyilkos módon megöltek, a lépések nyomai
– a melyekbe Martin cipői beleillettek – a bűntett helyéről Martin
házához vezettek; az orgyilkos egy szemtanú szerint, ruhái után ítélve,
Martinhoz hasonlított, a bűntény egy tanúja Martinnal szembesítve azt
mondja: «nem ösmerem fel őt» és Martin felkiált: «hála Isten! ime egy
ember, aki _engem nem ismert fel_». Ezen kétértelmű szavakban a bíró
beismerést lát; elítéli Martint. A bűntető par amenti bíróság{4}
megerősíti. Martint kerékbe törik. Az igazi orgyilkos, akit más dolog
miatt tartóztattak le, a Martin terhére rótt gyilkosság szerzőjéül magát
jelenti ki. Itt nincs több mondani való. Voltaire biztos benne, hogy a
zsüri nem ítélte volna el Martint: semmit nem tud róla, magam sem tudok
többet.]
TARTALOM.
Jogi eszmék és szokások 5
Foglalkozások 79
A családban 106
A politikai erkölcsök körében 119
Mindnyájunknak 153