monopóliumára nézve sok tanár táplál, ne volna más is, mint a
kereszténység gyűlölete és a szabadságtól való félelem. Sok van ebből,
természetesen ezt szívesen beismerem, a kereszténység gyűlölete és a
szabadságtól való félelem főfő francia érzelmek; de a tanítás
monopóliuma iránti ezen erőteljes szeretetben még más is van. Az
foglaltatik benne, hogy ne egyedül ő maga tartozzék az államhoz és
tartassék el az állam által, hogy egyedül csak azt tanítsa, amit az
állam akar hogy tanítsanak, hanem azon vágy is, hogy minden tanár
hasonló helyzetben, illetőleg az államnál legyen. Miért? Azért, mert az
állami tanár, jóllehet mélységesen alázatos az állam iránt, egy kissé
szégyenli magát, hogy lekötött ember, hogy olyan ember, aki csak eléggé
megszorított mértékben gondolkozik szabadon, következésképpen azt
óhajtja, hogy egy tanár se legyen szabadabb vagy ne is lássék
szabadabbnak, mint ő. Ez az érzelem természetes. Azt mondhatnák nekem,
hogy nem soknak, talán a többségnek nincs ez a természetében. Ez igaz,
de ez azért van, mert ők igen intelligensek. Felfogják, hogy a szabad
munkások szabadsága az állami munkások szabadságának biztosítéka.
Világos! Ha csupán állami munkások vannak, akkor az állam először is úgy
fizeti őket, amint akarja és olyan irányzatot táplál, amelynél fogva
végül éhbért fog rájok kényszeríteni; továbbá a kézimunkásoktól fizikai
erőfeszítésben, a gondolat munkásaitól pedig rabszolgaságban mindazt
követelheti, amit csak akar; tiszta rabszolgaság; ezt valósítaná meg a
szocialista uralom. De ha állami munkások és szabad munkások vannak, ott
a szabad munka fog szabadságversenybe kerülni az állami munkával, vagyis
ha az állami munkás, nagyon meg van terhelve, mindig otthagyhatja az
állami munkát és szabad munkát vállalhat s minthogy ezt teheti, tényleg
szabad s mert az állam tudja, hogy így tehet, arra van kényszerítve,
hogy a szabadságnak egy bizonyos, sőt reális mértékével ruházza fel,
nemkülönben hogy tisztességesen fizesse.
A szabad munkások szabadsága tehát szabadságot szerez a kaszárnyába zárt
munkások számára.
A tanárok tehát – hogy az ő külön esetükre térjünk vissza – igen jól
tudják, hogy ha igen elfogadható mértékben szabadok, az azért van, mert
nincs tanítási monopólium és ekként gondolkoznak: «ha tanítási
monopóliumunk volna, szépen volnánk! Ez a szouverainitás számunkra a
halált jelentené».
Beléptem az állami oktatásba (igen jól lévén értesítve annak mivoltáról,
minthogy atyám tanár volt) minden gond nélkül, minthogy ott szabad
tanítás volt, ami egyrészről megengedte kilépnem az állami oktatásból,
másrészről megengedte, hogy ne lépjek ki, határozottan biztosítván
számomra tűrhető életet, mert az állam tudta, hogy eltávozásom
lehetséges volt. Ha nem lett volna az államnál szabad tanítás, nem
léptem volna be az állami oktatásba.
– Ennek folytán ön a szabad oktatásba lépett volna be, ha ott ilyen
tanítás nem lett volna.
– Nem; semmiféle tanításra sem adtam volna magamat; más életpályát
választottam volna.
– De ha minden életpálya állami lett volna?
– Szocialista uralom; más országba mentem volna, azt tartván, hogy egy
tisztán szocialista uralom alatti állam lakhatatlan.
Azon tanárok tehát, akik visszautasítják az állami monopóliumot,
tökéletesen a saját érdekükben okoskodnak, eltekintve az elvek és
általános eszméktől.
Azonban azok, akik a monopóliumot óhajtják, először is olyan emberek –
miként már mondtam – akik államiak (étatistes) vagy olyanok, akik a
kereszténység iránt legyőzhetetlen ellenszenvet éreznek; továbbá olyan
emberek, akik szeretik, ha a gondolkodás valamely módját erőszakolják
rájuk, mivel szeretik, hogy helyettük gondolkozzanak és határozottan
ebben rejlik a dolog veleje.
Mi sem érdekesebb a tanulmányozásra, mint ezen gondolkozásmód. Ez
katholikus gondolkozásmód. Azon gondolkozók, akik a monopólium
párthívei, ultramontán katholikusok. A katholikus ember olyan, aki
kerüli a gondolkozás felelősségét. Ugyanígy ők is. A gondolkozás
felelőssége igen súlyos. Nem egy szellemnek okozott már remegést. Nem a
bátorságnak, de a szerénységnek kell hiányoznia ahhoz, hogy valaki egy
adott pillanatban ezt gondolja: «nem fogom számbavenni nyájam
gondolkozását, arra fogok törekedni, hogy saját agyammal gondolkozzam,
mint ahogy saját gyomrommal emésztek». Ez nem jelent semmit és
rendkívüli erőfeszítést követel. Csudálatos, hogy természetére nézve
mily szerény az ember. Embereket rendel ki, hogy helyette gondolkozzanak
és képtelennek ismeri el magát az önálló gondolkozásra. Az egész
katholicizmus nem egyéb ennél.
Hozzáteszem, majdnem az egész protestantizmus is. A Luther gondolatai
által áthatott protestánsoknak kétségtelenül vannak ilynemű formuláik:
«Mindazon vallás, amelyet nem magunk alkottunk magunknak, babona, nem
vallás». «Ha nem magatok alkottok magatoknak lelket, egyáltalában nem
lesz lelketek.» «Aki más lelket vesz, mint amellyel bírnia kell, nem
egyéb, csak test.» Midőn egy protestánstól ezt kérdeztem: «Hát mindazok,
akik nem esnek herezisbe a protestantizmus ellen, nem protestánsok?»,
ekként felelt: «Ön tréfálni akar».
Igenis, az ultraliberális protestánsok így okoskodnak, vagy pedig
erőfeszítést tesznek arra, hogy ekként okoskodjanak, de közülük a
legtöbb nem egyéb, mint szabadon gondolkozó katholikus. Megvannak saját
dogmáik, amelyekben azt követelik, hogy a hívő határozottan
alkalmazkodjék azokhoz, erősen megkövetelik a hívőtől, hogy vegyen
búcsút tőlük, ha gondolkozni akar. Az egyetlen különbség, hogy kevésbbé
szigorúak. _In dubiis libertas_ (kételyekben van a szabadság). Csakhogy
a protestánsoknál egy kissé több a _dubia_. A katholikus szellem
uralkodik az összes vallások felett és hatja át azokat, minthogy az a
vallásos eszme maga; a vallásos eszme: tartózkodjál az elszigetelt
gondolkozástól; _vae soli putanti_. (Jaj az egyedül vélekedőnek.)
Ezen vallásos, ezen katholikus eszmét birtokolják csudálatosan a
monopólisták, vagyis inkább birtokban tartatnak általa. Szükséges, hogy
– miként a katholikusoknak – csak egy hitük legyen. Ki fogja azt
megadni? Mindenkinek a nyáj. És ki fogja megadni a nyájnak? A nyáj
vezetője. A papismus (pápaság) hívei ők.
És ezen antiklerikális papizmus, miként a katholikusok pápája, amikor
hatalmas, híve minden kényszerrendszabálynak és nem engedi meg a
papságnak a saját, csak a maga gondolatait; ez igen egyszerű.
Mégis, miért bírnak a monopólisták ezen szellemi állapottal, amely elég
gyakran minden vallásos vagy politikai gondolaton kívül esik? Egy kissé
a monizmus (egységtan), egy kissé és mindenekfelett az _értelmi
felelősségtől_ való félelem miatt. Az, hogy minden egyenlő legyen, ez
bizonyos szellemek előtt igen szép dolog és kielégíti külön
eszthétikájukat és hogy minden egyenlő legyen, annak az a legjobb
eszköze, hogy minden dolog ugyanaz a dolog legyen. Egyetlen gondolat az
egész államban, ez minden elmét csodálatosan nivellál és egyenlősít és
nem engedi meg a felsőbbrendű szellemek közt azon különbségeket,
amelyeket oly kellemetlen szemlélni; egyetlen gondolat az egész
államban, ez maga a rend, minthogy a szabálytalanságnak,
következésképpen a rendellenességnek ellentéte; egyetlen gondolat az
egész államban, ez az anarchia vége és az anarchia lehetetlen; nincs
ennél szebb színjáték; ez a Bauce, a Bauce csodálatos perspektiva.
Nemde szinte fizikai fájdalom egy Voltairet és egy Rousseaut húsz éven
keresztül és azok tanítványait még sokkal hosszabb időn át ellenkező
véleményben látni? Ezen fájdalmas látványtól az emberiség megkímélhető
lett volna, ha egy felsőbb értelmi tekintély által közbevetett egysége
az akaratnak létezett volna, amely nem engedett volna meg eltérést. Ezen
egyetlen gondolat amely a nemzet általános gondolatának összefoglalata,
kétségtelenül elnyomta volna Voltairet éppen úgy, mint Rousseaut és
Rousseaut éppen úgy, mint Voltairet, de egyformaságot teremtett volna és
semmi sincs szebb az egyformaságnál, az egyenlőség ezen jelénél és
formájánál. Ut fiat æqualitas (hogy egyenlőség legyen).
Észrevette az olvasó, hogy Montesquieu választást enged. Miben? Igen,
tisztán a szabadság és az egyenlőség közt; Défense de l’esprit des
lois-jában (védelme a törvények szellemének) ez foglaltatik:
«Éreztettem, hogy azon indokból vagyunk szabadok a politikai államban,
mert egyáltalában nem vagyunk egyenlők». És tényleg minden könyve
érezteti ezt; de sohasem mondta ezt annyira kifejezetten, mint ezen
sorokban. Nem lehetünk szabadok, csak az egyenlőtlenség indokából, azon
eléggé jó indokból, hogy az egyenlőség minden szabadságot elnyom és
nagyon is kényszerítve van annak elnyomására, hogy saját magát
fenntartsa, minthogy minden szabadság _amióta valaki azt gyakorolja_,
felsőbbrendűséget, vagy alsóbbrendűséget szűl és lerontja az
egyenlőséget. Szabadság és egyenlőség tehát egymással ellentétesek
(antinomikus fogalmak) és választani kell. Mi, monisták az egyenlőséget
választottuk, mivel ez szebb és megteremti az egyformaságot,
visszautasítjuk a szabadságot, mert ez a vonalak szabálytalanságát,
következésképpen a rútat teremti meg. Ime, az értelmi monizmus.
A monopolisták elég gyakran monisták, Bauce szerelmes művészei. Gyakran
még inkább a felelőtlenség szerelmesei, olyan emberek, akik
visszavonulnak az értelmi felelősség elől. Semmi sem oly kegyetlen
bizonyos szellemekre, mint bírni valamely gondolattal, amelytől nem
szabadíthatják meg magukat és amelyet nem képesek ráhagyni valakire, aki
azt nekik adta, vagy aki akként bírja azt, mint ők. Egyedül érzik
magukat és maguk körül mintegy nagy csendet éreznek, amely őket
megijeszti. Ezt mondja Doudan valahol: «Attól kezdve, hogy egy kissé
előrehaladtunk valamely tanulmányban, elhallgat a közhelyek lármája és
nagy csendben találjuk magunkat, amely a gondolkodás munkájának nagyon
kedvező». Igen helyes; ámde ez a nagy csend kínos a legtöbb szellemnek.
Lenyomja őket, jelezvén, hogy nem gondolkoznak közösen többé
csoportjukkal, pártjukkal, nemzetükkel, vallásukkal. Az az ember, aki
elhagyja vallását, hazáját vagy csupán pártját, fázik. Eltávolítottnak
érzi magát a tűzhelytől, elkülönítettnek, száműzöttnek és kivándoroltnak
érzi magát. Ismertem olyan embereket, akik, bár úgy találták, hogy
pártjuknak nincs igaza, amikor ezt vagy azt mondja s azért mégis
követték a pártot, mert elhagyva azt, szakadásra került volna a sor. Úgy
látszott nekik, hogy az ember nincs arra teremtve, hogy egyedül helyesen
gondolkozzék, inkább ha úgy kellett, megosztozott csoportjával a tévedés
és helytelen nézetben. Kevésbbé volt nekik fájdalmas megtagadni
önmagukat, mint elszakadni környezetüktől.
– De nem lelkiismeret hiányának hívjuk-e ezt?
– Nem gondolom; mert ez határozottan a lelkiismeret zavara és izgalma,
amely megakadályozta azokat, akikről beszélek. Ez nem öntudathiány,
inkább kettős öntudat; ez a kollektiv öntudatnak egy fajtája, amely
harcban áll az egyéni öntudattal. Egyszóval ez azon gondolattól való
eltávolodást jelenti, amelyért felelősek vagyunk, mivel az egyedül a
mienk. Azt a gondolatot, amely másokkal közös, nem nehéz táplálni,
minthogy veled együtt azt mások annyian táplálják. Ime, az értelmi
felelőtlenség, sőt egy kevés erkölcsi felelőtlenség. Azok, akik
visszautasítják a tanítás szabadságát és akik azt akarják, hogy a
tanítás állami szakma legyen, olyan emberek, akik rendelet által,
rendelet mellett, rendelet szerint és rendelet folytán akarnak
gondolkozni; talán azért, mert szabadgondolkozóknak nevezik magukat.
Elismerem, hogy kitünő társas lények, de hogy Conte terminológiáját
alkalmazzuk, a társadalmi statika (az egyensúlyban maradás elmélete) és
nem a társadalmi dinamika (a mozgás elmélete) szerint. Ha egyedül
volnánk, az állam sohasem jönne zavarba, de sohasem mozdulna meg, mert –
bár a dolgot némely modern szociológus vitatta – teljesen az a nézetem,
hogy azok a mozgalom szerzői, akik feltalálók. «Az állam a leghidegebb
szörny az összes hideg szörnyek közt» – mondja Nietzsche; és nem akarok
azzal hízelegni magamnak, hogy határozott tudományos ismeretem van
arról, amit mondani akar. Talán azt akarja megértetni, hogy az állam
önmagában semminemű teremtő hővel nem bír és hogy azt azon egyénektől
kell kapnia, akik azzal bírnak. Lehetséges.
Egyébiránt – higyje el az olvasó – hogy midőn az állam kötelezve lesz
mindenki helyett gondolkozni, nagy általános értelmi lehülésnek lesz
kitéve, megfogja őrizni a régi hőnek viszonylag mindig gyengébb
mennyiségét; de nem lesz többé tűzhely. Megengedem, hogy egyformaság
lesz, és hogy nem fogjuk hallani többé az ellenszegülő hangok
kakofoniáját, ami talán igen nagy jó.
Annyi bizonyos, hogy a felelősségtől való féle lem az indoka a
hivatalnokoskodás ezen szenvedélyének, ami mindazáltal a
legnyilvánvalóbb ismérve a francia jellemnek és hogy ezen
hivatalnokoskodási szenvedély, azzal egyidejűleg, hogy jele a francia
energiának, egyszersmind ennek egyik forrása is.
III. A CSALÁDBAN.
Hogy a francia család egyike azon legszebb dolgoknak, amelyet
Franciaország az idegenek tisztelete és csudálata tárgyáúl képes
felmutatni és amelyet az idegen gyakran önként tisztel és csudál még
akkor is midőn nem itéli meg azt elavúlt regényíróink bizonysága
szerint: ezt teljes szivemből beismerem és igen boldog vagyok, hogy ezt
beismerhetem. Ámde ez kritikai könyv, amely erkölcsi és politikai
alkatunk gyöngeségeit jelöli meg, arra törekedve, hogy eszméket
szuggeráljon és a lehetséges javítások vágyát keltse fel.
Hát magában a családban a felelősségtől való félelem, nemkülönben a
felelősség helytelen felfogásának módja azon gyengeségek, amelyeket azon
teljes pontossággal kell megjelölni, amit ezekre csak fordíthatunk.
A francia polgár teljes szívéből szereti gyermekeit, sőt túlságosan is,
ha ugyan lehet őket túlságosan szeretni; végre is teljes szívéből
szereti őket. Ez talán az egyetlen ország – vagy talán itt történik meg
a leggyakrabban, – hogy férj és feleség, akik egyáltalában nem szeretik
egymást, azzal végzik, hogy szeretik egymást gyermekeikben és a
gyermekük iránti szeretet által olyformán, hogy teljesen odaadók lesznek
egymás iránt. Ha megtudnák egymást figyelni (és ezt kezdetben némelykor
nem kellene elhagyni) így szólnának egymáshoz első gyermekük
megérkezéseig: «egyáltalában nem szeretjük egymást, csak kényelmi
szempontból keltünk egybe, miként ezt Franciaországban majdnem mindig
teszik és anélkül, hogy ismertük volna egymást, miként ezt
Franciaországban mindig teszik; midőn pedig vonzalomból keltünk egybe,
miként ezt Franciaországban néha teszik, ez anélkül történt, hogy
ismertük volna egymást, miként ezt mindig teszik Franciaországban; s ime
így nem szeretjük egyáltalában egymást.»
Az első gyermek megszületésétől pedig így beszélhetnek: «Ami mindent
kiegyenlít az a gyermek; az anya végtelenűl szereti, én is nagyon
szeretem; meg vagyok vele elégedve a gyermekért; nem panaszolkodunk
többé, mióta gyermek van; mindent megbocsátok neki a gyermek miatt.»
Húsz évvel később pedig így beszélhetnek: «felneveltük a gyermekeket
teljes odaadással, végtelen sok gonddal és minden pillanatban
szeretetteljes őrködéssel; megindultsággal mondom neki, hogy legjobb
anya a világon, ő pedig gyöngédséggel mondja: hogy igen jó atya vagyok;
ezen pillanatok nagyon édesek. Nézd csak!… szeretjük egymást!»
A francia házastársak mélységesen szeretik egymást, miután elmúlt a
szerelem korszaka. Ez onnan ered, mert a gyermekeik iránt érzett
szeretetben szeretik egymást. Úgy hiszem vannak olyan országok, ahol a
szerelem szüli a gyermekeket, Franciaországban pedig a gyermekek szülik
a szerelmet. Csak meglegyen – az a lényeges.
A franciák tehát mélységesen szeretik gyermekeiket; csakhogy gyermekeik
iránti szeretetből nem nemzenek és nem nevelnek gyermekeket.
Gyermekeik iránti szeretetből nem nemzenek gyermeket. Miként Ugolino
felfalta saját gyermekeit, hogy megtartsa számukra az atyát, a franciák
óvakodnak a gyermekektől, hogy gazdag- vagy jólétben lévő atyát
tartsanak meg számukra és hogy egyáltalában ne legyenek nyomorban. A
francia családatyák írtóznak attól, hogy kettőnél, sőt még hogy egynél
is több gyermekük legyen. Ha több gyermekük van kettőnél, akkor már
kevesebb jólétben látják őket, mint a milyenben vannak és jogosnak
vélik, hogy azok nekik ezért szemrehányást tegyenek; rettegve kerülik e
felelősséget. Ha pedig csak két gyermekük van, ekkor egyébbiránt
indokoltan és mint jó számítók azt mondhatják, hogy amidőn gyermekeik
házasságra fognak lépni, ők, a szülők még akkor szerencsétlenségre
életben lévén, a vagyon négyfelé fog osztatni, két rész lesz a szülőké
és mindenik gyermek kap egy részt; következésképen minden gyermek csak
egynegyed részt kap szülei haláláig ami igen takarékos és igen gyenge
osztályrész: «Óh mily szegény kis háztartása lesz a mi leányunknak! Óh
mily szűkösen fog belépni az életbe a mi fiunk, akinek mint
hivatalnoknak csekély fizetése lesz! Csak egy gyermeknek volna szabad
lenni».
Ekként okoskodnak a felelősségtől való félelemből, amely fenyegeti őket,
ha kettőnél, vagy egynél több gyermekük van. Néha felviszik kettőig, ez
egy fiú utáni vágyból történik, midőn leánnyal kezdték; de még maga ezen
vágy sem sarkalja őket mindig arra a bátorságra, hogy két gyermekük
legyen. Mindig egy gyermeket óhajtanak nagyon élénk lévén bennük a
szülői szeretet, azonban egynél többet igen ritkán. Szükségük van arra,
hogy egy tőlük származott lénnyel bírjanak, akit szeretnek, akinek
kedveskednek, hízelkednek és akit gyönyörűen elkényeztetnek és aki által
szeretve hiszik magukat; hát erre egy is elég és attól kezdve, hogy ez
az egy megvan, a szülői érzetet kioltotta maga a szülői érzet, akarom
mondani, kioltatik a gyermekek utáni vágy azon elégtétel által, hogy már
van egy és azon mérhetetlen kötelességek gondolata által, amely a
meglevővel szemben terheli őket: Franciaországban – ne tévesszük meg
magunkat és mondjuk ki – bizonyos helytelenítés, bizonyos lebecsülés éri
a családatyákat, igenis egy faja a családatyákra vonatkozó megvetésnek
éri azokat, akiknek számos gyermekük van; ezeket rossz atyáknak
tekintik, minthogy megfosztották első gyermeküket azon kedvezménytől,
hogy egyedül legyen, vagy két első gyermeküket attól, hogy csak ketten
legyenek. Ezek olyan emberek, akik nem szeretik gyermekeiket, és ezen
érzelemben homályosan maguk idősebb gyermekeik is osztoznak; olyan
emberek ezek még, akik nem bírnak a szó kitűnő értelmében vett francia
erénnyel, – az egyetlen az igazán becsült erénnyel – a takarékossággal;
ezek tékozlók, könnyelmű vagyonpusztítók, vagyon-elverők. Alapjában
véve, minden francia polgár szemében egy hat gyermekes családatya bohéme
_könnyelmű ember_, akit gondnokság alá kell helyezni.
Ami mindebből következik előszőr is az, hogy a francia család igen
egyszerű, igen összpontosított, szorosan egymáshoz símuló, igen
tiszteletreméltó, rokonszenves és megható, de bizonyos szempontból
tekintve – nem létezik. Az igazi család a nagyszámú-, a sokgyermekes
család. Ezen családban – ami első tekintetre rendkívűli dolog, de ami
megmagyarázható, ha gondolkozunk – sokkal több szeretet van a gyermekben
az atya és anya iránt, talán egy kissé több féltékenység – miként már
jeleztem – az elsőszülöttek részéről, de az utóbb szülöttek részéről is,
akik többen vannak és átplántálás folytán mindenki részéről több
szeretet, tisztelet- és kultusz van az atya és anya iránt, akik
patriarcháknak a gens- a nemzet főnökeinek látszanak és akiket egy faja
a dícsőségnek övez. Bizonyára ismer az olvasó számos tagból álló
családokat; mert még vannak ilyenek és ekkor tökéletesen felfedezte ezen
érzületet.
Mi több ezen sok gyermekes családban egészen természetesen alakulnak ki
a tribus szokásai. Ebben a családban ép gyermekek vannak, azok pedig,
akik kevésbbé épek neveltetnek és tiszteletben tartatnak a többiek
által, a rossz családtagnak nem egyedül atyja és anyja a fegyelmezői, de
még becsületes fitestvérei is; a család egy fajtája a törvényszéknek és
zsürinek, ahol a jók diadalmaskodnak, a rosszak pedig sorompója elé
idéztetnek; sőt feltéve, hogy a rosszak vannak többségben kettőt
elriaszt a rossztól egyedül egy, aki az atya és anya mellett áll, akit
ezek támogatnak, miként ez támogatja őket; egyszóval a család olyan
társaság, ahol a rossz elemeket a jó elemek inkább ellensúlyozzák és
visszatartatják; míg az egyetlen gyermekes családban, ha a gyermek jó,
misem jobb ennél, de ha rossz, szüleinek nincs ellene segítője. A több
tagú család a jóra igen nagy erővel rendelkezik.
Az egyetlen gyermekes családban előszőr is gyakran megtörténik, hogy az
egyetlen gyermek meghal és a szeretetnek azon nagy erőfeszítése,
amellyel a család egy gyermekre szorítkozott, tiszta veszteséggé vált;
ha pedig az egyetlen gyermek nem hunyt el, az következik be, hogy
túlhajtott gyöngédséggel nevelik, kényeztetik s hogy ennek folytán önző
lesz, aki egyáltalában nem szereti szüleit. Vannak kivételek, de ez
ritkaság.
Hogy az egyetlen gyermek egyáltalában nem szereti szüleit, vagy hogy
kevéssé szereti őket, ez olyan természetes dolog, ami nem szorul
bizonyításra; a féltékenykedő szeretet tanítja meg a gyermeket a
szeretetre, ez a féltékenykedő szeretet, a leggyakrabban gyöngéd, szelid
és igen kedves, de végre is nem egyéb, mint féltékenykedő szeretet.
«Jobban szereted nővéremet, mint engem; nem szeretsz annyira engem, mint
fivéremet. – Hogyis ne! Egyformán szeretlek benneteket». A kis féltékeny
körülbelül meg van győzve; miközben a féltékenység nyugtalansága
tanította meg a szeretetre és amely szívében nem fog megszünni.
Az egyetlen, az egyedül imádott gyermek a szülei szeretetet
természetesnek találja és minden viszonzás nélkül engedi magát imádni,
minden nélkül a mi viszonosságra ösztönözné vagy anélkül, hogy még ezen
gondolatot is felébresztené benne valaki. Az egyetlen gyermek hasonló a
feleség által túlságosan szeretett férjhez, vagy a férj által túlságosan
szeretett feleséghez; egyáltalában nem tanúsít szeretetet; ezen szeretet
nagyon kötelességszerűnek látszik, amely nem részesül visszautasításban,
amely sohasem, – félig-meddig sem, – még látszólag sem részesül
visszautasításban; az ezen így rápazarolt szeretet nagyon is
kötelességszerűnek látszik.
Azt hiszem igen különös dolog, amit megfigyeltem, vagy talán csalódom;
az egy gyermekes szülők egészen természetesnek találják, hogy
egyáltalában ne szeressék őket; talán nem is veszik ezt észre; mégis azt
hiszem, hogy egy kissé észreveszik, de ezt magától értetőnek vélik:
érezni vélik, hogy a végtelennek a semmi felel meg – «végtelen semmi»
mondja Pascal – mással kapcsolatosan, – érezni vélik, hogy a határtalan
vonzalomnak, minthogy mással nem hasonlítható össze, egy igen unalmas
vonzalom felel meg és hogy egy igen nagyfokú aktivitású vonzalomnak, egy
paszív aktivitású vonzalom felel meg.
Mindig úgy van, hogy az egyetlen gyermek igen paszív a vonzalomban, és
hogy szülei nem veszik észre ezen paszívitást, vagy kiveszik abból
részüket, vagy egy fajtájával az örömnek szemlélik azt. A rendellenes
helyzetek denaturálják az érzelmeket. Mindnyájan ismeritek azon heves
szerelmet, amivel azon férj viseltetik neje iránt, akit felesége
egyáltalában nem szeret, az ő fájdalmas kétségbeesését, midőn elveszti
azt, az ő igen gyakran hallott szavait: «Szegény asszony! mennyire nem
szeretett engem! mennyire nem voltam képes megszerettetni magamat!» Az
egyetlen gyermek szülei nem kevésbbé ilyenek; de ilyen, mindenek felett
az anya: «nem szeret engem! különb nálam! imádásra méltó! Hogyne
szeretném ezt a gyermeket?»
És valóban annak a szeretetlensége akit szeretsz megerősít azon hitben,
amelyet az ő megmérhetetlen tökéletességéről és a te méltatlanságodról
táplálsz és ez a hit megerősít téged az iránta érzett imádatban.
Csakhogy ez együgyüség. Ezen együgyüséghez vezet azon oktalan
gondolkozás, hogy tíz helyett csak egy gyermeked legyen.