hitelezzen, ez előtte hazafiasnak látszik, de hogy az iparnak
hitelezzen, ez előtte az állam rászedésének látszik, mintha az államnak
teljesített legnagyobb szolgálat egyáltalában nem abban állana, hogy a
nemzetet iparilag és kereskedelmileg gazdaggá tegye. Tudok arról, hogy
némelyek hazafiatlanságnak gondolták orosz értékpapirokkal bírni, mintha
a köztünk és a különben hatalmas, sőt még a gyönge, de jövővel biró
népek közötti szövetségek nem volnának eszközei annak, hogy financiális
kötelékeket teremtsenek. Ámde itt kockázat van. «Arra tanít bennünket az
ész, hogy dolgoznunk kell a bizonytalanért», – mondja Pascal. Az összes
francia gondolkozók közül és nem csupán ezen szempontból, bizonyára
Pascal az, akinek a francia észjárásra a legkevesebb befolyása volt.
A tunyaságnak a kockázattól való irtózás ezen másik alakjának, minthogy
ezenfelül más forrásokból is ered, jelentékeny befolyása van a francia
ember azon hajlamára, hogy «állása legyen». Ez a polgárság igen különös;
áthatva az ősök iránti bámulattól, amely az ezen ország régi
arisztokráciája utáni sóvárgással kapcsolatos, átvette annak minden
hibáit egészen, anélkül hogy jótulajdonságai valamelyikét is átvette
volna. Megveti a népet és nem gondolnátok, hogy mennyire más fajból, sőt
más nemzetségből valónak tekinti magát és mivel a nép sokat dolgozik, a
polgárság azt hiszi, hogy a magas rangnak jele «a nemes ember módjára
élés», vagyis a semmittevés. Eszménye: a nemes ember módjára való élés.
Mint hivatalnokot, akinek irodájában kell lennie tíz órától délig és két
órától ötig, sohasem fogod látni tíz óra előtt az utcán, minthogy ekkor
olyan embernek néznék, aki már hajnaltól kezdve keresi kenyerét és
kárpótlásul végtelen gőgösen fog sétálni öttől hétig, bejárván kis
városa helyeit, hogy jól feltüntesse, miként napi munkája teljesen
bevégződött, három órával korábban, mint a munkásoké.
Máskülönben teljes szívéből irígyli azt, aki tőle különben kevéssé
különbözik, aki éppen semmit sem csinál és akit két órától ötig
kóborolni látunk. Cifrálkodva mutogatja magát minden órában, amíg azok,
akiknek alkalmazásuk van, irodáikban vannak.
Ez a polgárság egészen az állam által akarja magát eltartatni, miként a
régi nemesség egészen a király által akarta magát eltartatni és
szinekurára vadászik, miként a Lauzun-ok{5} vadásztak a tartásra,
mindenik a maga, gyermekei, vői és unokaöccsei számára, ami részben gőg,
részben izléstelenség, részben tunyaság.
A tunyaságnak és a gőgnek kombinálását jól látta Montesquieu: Nézzétek,
– mondja – azon végtelen sok vétket, amelyek bizonyos nép gőgjéből
születnek; a tunyaságot, a szegénységet, a mindennel való szakítást és a
nemzetek leromlását, amire őket a véletlen és saját romlottságuk
juttatta. A tunyaság a gőg eredménye…»
A tunyaság főképpen a békeszerető érzület eredménye: de az is nagyon
igaz, hogy egy kevéssé a gőgé is: midőn megkülönbözteti magát a
munkástól és pedig a leginkább látható jellel különböztetheti meg magát
attól; úgy dolgozik, hogy ne dolgozzék; a régi köztársaságok polgárai,
akik arisztokraták voltak, mélységes gyűlölettel viseltettek azok iránt,
akik valamit műveltek; az annyira értelmes Aristoteles előtt is a
kézműves (artisan): fél rabszolga.
«A tunyaság a gőg eredménye, a munka a hiúság kísérője.» Ez az igazság;
mégis a hiúság nem lévén más, mint kisebb gőg, vagyis inkább, mint egy
kis lélekben levő gőg, legtöbbször ugyanazon eredményre vezet, mint maga
a gőg; a gőgös hiúság miatt nem dolgozik a francia polgárság.
«A munka a hiúság kísérője; a spanyolt a gőg arra fogja indítani, hogy
ne dolgozzék, a franciát pedig a hiúság arra, hogy jobban tudjon
dolgozni másoknál. Minden tunya nemzet komoly; mert azok, akik nem
dolgoznak, szouveraineknek tekintik magukat azok felett, akik
dolgoznak.»
Gondoljatok a francia polgárság spanyol merevségére; nagyon komoly, nem
szeret nevetni, nem szereti a szellemességet, méltósággal szeret
unatkozni.
«Minden tunya nemzet komoly, mivel azok, akik nem dolgoznak, azok
szouveraineinek tekintik magukat, akik dolgoznak. Vizsgáljátok meg az
összes népeket és azt látjátok, hogy a legtöbbnél (azt mondja a
legtöbbnél, minthogy bizonyára gondolatban kiveszi Angliát) egyenlő
lábon állnak a komolyság, a gőg és a tunyaság. Achem{6} népei büszkék és
lusták: akiknek nincs rabszolgájuk, bérelnek egyet, nehogy száz lépést
tegyenek két pint rizs elhozataláért: megbecstelenítve éreznék magukat,
ha azt maguk vinnék.»
Franciaország összes kis, nagy, közép városában az összes polgárok és
polgárnők megbecstelenítve éreznék magukat, ha egy ökölnyi csomagot
vinnének az utcán.
«Az Indiák asszonyai megalázónak hiszik magukra nézve az olvasni
tanulást; ez a rabszolgák dolga, – mondják – akik dicsénekeket énekelnek
a pagodákban…»
A francia fiatal polgárleányok lebecsülik azokat, akik tanulmányaikat az
elemi oktatáson túl is folytatják, és pedig azért, mert ezek valamely
szakmát akarnak megtanulni, tanítónők, tanárnők akarnak lenni, _le
akarnak hanyatlani;_ mégis hát _honnan?_
A francia polgárság még abban is hasonlít a régi nemességhez, hogy a
tudatlanság kultuszát űzi. Megveti a tudóst, az írót, a művészt, akik
szerinte kevés józan ésszel, a rendestől eltérő eszmékkel biró és
mindent egybevetve, kevés egyensúlyt tartó emberek és mindenekfelett
olyanok, akik ha végeznek is valamely dolgot, az a fajbeli és észbeli
inferioritás jele; és még többnyire olyanok, akiknek nincs helyük a
kormányzatban, mert a társadalmi felsőbbrendűség két ismérve: a nemes
ember módjára élés és hivatali állás az államban két olyan dolog,
amelyek a legtöbbször össze vannak keveredve egymással.
A francia polgárság nem olvas. Könyvkiadóink tudják; ha nem volnának
iskolakönyvek a lyceumok számára, hírlapok és papirkereskedések, – három
vagy négy nagy város kivételével – nem volnának a vidéken
könyvkereskedések.
Franciaország tudományos, irodalmi és művészeti dicsősége iránti
érdeklődés teljesen ismeretlen a francia polgárság előtt. Az államtól
élni, hanyagul szolgálva azt és különben mindent lebecsülni, ez az ő
állandó lélekállapota.
Nem gyanítja, hogy mennyire szocialista és hogy mennyire következetlen,
midőn szemére hányja a munkásnak szocialistaságát. Vagy még inkább
homályosan vet számot a dologgal, u. i. szocialista a saját érdekében,
de nem akarja azt, hogy mások is szocialisták legyenek a maguk
érdekében. Egy egészen polgár hivatalnok köztársasági, radikális
antiklerikális ember szárnyaló mondását hallottam: «a szocialisták mind
hivatalnokok, ez az ő doktrinájuk, mindnyájan hivatalnokok akarnak
lenni.» Ez tökéletesen igaz; de a hangot, amellyel ezt mondta, meg
kellett volna zenésíteni. A munkások hivatalnokok, a parasztok
hivatalnokok! Nem sajnálatra méltó, vagy nem kacajt keltő ez! Ezen
emberek hivatalnokok mint én, fizetve az állam által, mint én! Van
ilyenről fogalmatok! Azt hittem, hogy marquise de la Pretintaillet{7}
hallom, amint mondja: «Ezek a koldusok azt követelik, hogy mind nemesek
legyenek!»
A francia kispolgárság még gyermekei nevelésének módszere szerint is
nyomról-nyomra hasonlít a régi nemességhez. A régi nemesség fiai számára
azonnal valamely nagy urat keresett, aki azokat kegyeibe fogadhatta és
előrevihette a világban; a mai polgárság fiai számára mindenekelőtt
valamely főhivatalnokot keres, aki «protektor» lehet; a protekciók
felkeresése összes gondja és aggodalma a francia családatyának. A régi
nemesség leányai számára ott volt a kolostor; a szegény polgárság nem
rendelkezik a kolostorral. De eltelve a régi nemesség összes
osztálygőgjével, éppen úgy neveli leányait, mint ahogy a régi nemesség
nevelte az övéit. Nem tanít nekik semmit, sem kézi, sem értelmi
mesterséget. Nem lehet, hogy egy kispolgárnő elsőrendű munkásnővé
legyen, sem munkafelügyelőnővé, aki tízezer frankot, sem tanárnővé, aki
hatezer frankot, sem művésznővé, aki húszezer frankot keres; ez sérelmes
sülyedés lenne, sőt még _azt a látszatot sem szabad keltenie_, hogy
tanulással magát egy ilyen pályára készítse elő. Ez azt jelentené, hogy
szüksége van arra, hogy nincs hozománya; a család méltósága ellenzi ezen
megnyilatkozást, vagy ami ezen megnyilatkozás látszatával bírna.
A fiatal leány osztálygőgből nem tanul semmit sem, következésképpen
anyagilag és erkölcsileg nagyon alatta áll a parasztleánynak. _Anyagilag
véve:_ vagy férjhez megy, vagy nem megy férjhez. Ha a hozomány
elégtelensége, vagy a családot ért szerencsétlenség folytán előre nem
gyüjtött hozomány elégtelensége miatt nem megy férjhez, szegény aggszűz
marad, éppen úgy, mint a kolostorba küldött régi nemesség fiatal leánya
és sokkal szerencsétlenebb a parasztleánynál, akinek kezeiben mindig
megvan a mestersége.
Ha férjhez megy, vagy jó férje van, vagy rossz, vagy özvegységre jut. Ha
jó férje van, nem szólhat semmit, hacsak azt nem, hogy kedvező esélye
volt a lottérián; ha rossz férje van, kényszerülve van eltűrni, nem
lévén életszükségletei megszerzésére képes lény és ijesztő módon
szerencsétlen, minthogy a változtatás lehetősége és reménye nélkül
szerencsétlen; ha özvegységre jut, visszaesik szülei vagy az állam
terhére (mert nagyon valószínű, hogy férje hivatalnok volt) és növelni
fogja azon rettenetes csoportját a kérelmezőknek, akik a hivatalos
előszobák ajtóin zörgetnek.
_Erkölcsileg véve:_ A fiatal polgárleány sokkal alantabb áll a
parasztleánynál, minthogy a parasztleány szabad lény, a fiatal
polgárleány pedig rabszolga.
Minthogy naponkint nem képes tíz soust keresni, a fiatal polgárleánynak
nincs egyéb pályája, mint a házasság; ebből következik: majdnem
kényszerítve van arra, hogy férjhez menjen ahhoz, akit családja számára
kijelöl, elrémítve, vagy legalább is megfélemlítve attól, ami reá
családjában vár, ha visszautasítja azt; és miként a régi nemességnél a
szokások szerint kényszerítve volt a fiatal leány tizenhat éves korában
a számára kijelölt férjet elfogadni s lemond később az igen törvényes
kárpótlások vételéről; éppen így a fiatal polgárleány gazdasági
szükségességből kénytelen eltűrni huszonöt éves korában a számára
kijelölt férjet és lemond később a jogos elégtételek vételéről. Ha olyan
férjjel házasodott össze, aki jól viseli magát, elviselhető sorsa van,
ámbár akkor igazán elviselhető az asszony sorsa, ha olyan férfihez ment
feleségül, akit szeretett; végre is körülbelül elviselhető sorsa van;
mégis ezen jó férjjel szemben is teljesen függő helyzetben lévőnek érzi
magát annak lehetetlensége miatt, hogy ha férje rosszá válik,
elhagyhassa őt s minthogy anyagilag van hozzákötve, anélkül, hogy a
legkevésbbé is abszurdum legyen, teljesen képtelen neki ezt mondani:
«nem te vagy az úr», midőn ő azt mondja: «én vagyok az úr.»
Rabszolgaság.
Ha rossz férjjel házasodott össze, – némely állítólagos felszabadító
rendszabály mellett, melyeket az elválás által a feleség kedvéért
állapított meg az állam – azon kilátása van, hogy soha se válhasson el
férjétől, minthogy az keresi a pénzt, ő pedig képtelen pénzt keresni; és
nincs olyan törvényszöveg, amely érvényesülne ez ellen és megengedné az
asszonynak a szabad eltávozást, midőn a táplálkozás szükségessége miatt
maradásra van kényszerülve. Rabszolgaság.
Végül ha özvegy lesz, a rabszolgaság állapotából a nyilvános koldusok
állapotába kerül, ami igazság szerint előléptetés, mert ez a
magánkoldusok állapotából, a nyilvános koldusok állapotába való menetel;
de ha az államtól vagy a községtől segélyeket kér és kénytelen elviselni
a durva visszautasításokat és ezt hallani: «dolgozzék», majd erre
válaszolni: «hiszen jól tudja ön, hogy nem értek semmihez, hiszen
polgárnő vagyok»; – ez rendkívül kemény dolog. Rabszolgaság.
Osztálygőgből és hogy leányaik általában ne úgy tegyenek mint a
munkásnők, vagy ne is keltsék annak látszatát, a polgárok leányaikat
nagyon alábbra helyezik a munkásnőknél; szolgaság állapotában tartják.
Az elfogultság, érzékenység és dicsőség említése mellett az a legnagyobb
személyes bántalom, – és itt nagy vigyázatot kérünk – amivel
Franciaország egy polgára illethető, ha ezt mondják neki: «Leányát
valamely mesterségre kellene tanítatnia.»
– Valamely mesterségre? Szabónőségre? – kinek néz ön engem?
– Valamely kevésbbé nyereséges szakra, tanítónőnek, tanárnőnek.
– Tanulónak? – kinek néz ön engem?
Ekként vitázol vele (ez velem nem szokott megtörténni, mert nem vagyok
elég ostoba ahhoz, hogy egy polgárnak ezt mondjam).
Hát van 35,000 frankja, amit leányának hozományul adhat. De méltósága
ellenáll annak, hogy leánya értelmileg a munkásnő vagy a tanítónő
rangjára emelkedjék. Jobban szereti, hogy leánya dolog nélkül maradjon.
Igen, még csak nem is szolgáló.
Elakartam helyezni egy nyomorúságra jutott fiatal leányt. Hogy tanítónő
legyen, erre nem lehetett gondolni; kispolgárnő volt, kétlem, hogy
tudott olvasni. Munkásnőnek? Milyen munkára? Még az a, b, c-jét sem
ismerte semmiféle mesterségnek. Hát akkor szolgálónak, mondtam az
úrnőnek, akivel róla beszéltem: «De nem! Hát nem tudja Ön, hogy a
szolgálók munkásnők? Munkásnők a konyhában, vagy a női pipere körül. Az
Ön fiatal polgárnőjét úgy nevelvén fel polgárnő anyja, hogy semmihez se
értsen, sem a konyhában, sem a varrás körül, nem lehet sem szabónő, sem
szobaleány. A fiatal polgárleányok csupán azt tudják, hogy hibátlanul
beszélik provinciájuk francia nyelvét és nem alkalmasak másra, csak
gyermeknemzésre; ezen két foglalkozás közül nem jövedelmező sem az
egyik, sem a másik.»
Megfordítva, egy fiatal leányt – igen szerény tanítónőt – nőül vesz egy
milliomos, a milliomos öt év alatt elveri vagyonát; a nő vele marad
nyomorba jutva. A férj gonosztevővé válik; elhagyja és visszatér
tanítónőnek, hogy megéljen és eltartsa egyetlen gyermekét. Ezt mondá
nekem: «Nem vagyok egészen sajnálatraméltó, olyan munkásnő vagyok, akit
egy kiskorú fiú szépnek talál, maitresseül veszi és elhagyja, midőn
megelégelte. A munkásnő számára mindig tartalékban van mestersége és ha
elhagyják, nyugodtan visszatér varrógépéhez. Éppen így vagyok én. Férjem
bolondságai mélyen megindítottak, a rémülettől nem aléltam el, volt
mesterségem; midőn nem tudtam tovább tűrni: elhagytam kétségbeesés
nélkül. _Nem voltam kényszerítve erkölcsileg oly mélyen lehanyatlani,
mint férjem_, megtartottam varrógépemet.»
Fiát hivatalnokká tenni, leányát hivatalnokkal vagy gazdag emberrel
összeházasítani, ime Franciaország polgárainak minden álma; fiából és
leányából, hogy függetlenek legyenek eléggé erős és eléggé
felfegyverzett lényeket nevelni, ime amiről nincs ideája vagy amitől
irtózik.
Leányaira vonatkozólag – ő, aki igen erényes és igen magasra becsüli a
női ártatlanságot – nem látja be, hogy erősen kockáztatja, miszerint
azokból kurtizanokat nevel, miként ez elég gyakran meg is történik.
A két mód közül ez az egyik: miként a régi uralom fiatal nemes leánya,
aki úgy ment férjhez, hogy meg sem kérdezték, éppen úgy a mi időnkbeli
fiatal polgárleány is férjéhez menve vonzalma ellenére vagy vonzalom
nélkül, igen elő van készítve arra, hogy később szeretőt tartson. Az
idegeneket – dacára regényeinknek – felhívom; higyjék el, hogy ez a
francia nők középszerű érzékisége okából eléggé ritka eset, de végre is
nem tagadom, hogy megesik.
Egy másik, sokkal gyakoribb mód ez: a fiatal leány, akinek nem engedtek
más életpályát, mint a házasságot és aki tudja, hogy nincs más
életpályája csak a házasság, ha még oly bizonytalan is ez, teljes erővel
ráadja magát, hogy azt elérje; dühvel flörtöl, dühvel és asszonyi
fondorlatokkal törekszik egy férfit behálózni; a kurtizan mesterségét
folytatja; betűszerinti értelemben szűz-kurtizan. Jegyezzük meg, hogy az
a fiatal leány, aki nem flörtöl, de aki helyett anyja flörtöl (gyakori
eset) és aki férjhez megy szerelem nélkül ahhoz a férfihez, akit számára
toboroztak, éppen olyan szűz-kurtizan. Ime ide irányulnak a polgári
ideák, hagyományok, előítéletek és erkölcsök.
Ez a kép kissé elkésve érkezett. Egy nemzedék óta, vagy kissé régebben
is a szűz-kurtizanok észrevehetőleg ritkábbak. A fiatal polgárnők már
kevésbé flörtölnek, sőt kevésbé engedik át magukat anyjuk értük való
flörtölésének; szivesen maradnak leányok. Miért? Elvitázhatatlanul
azért, mert erkölcsi színvonaluk emelkedett és mert a szűz-kurtizannő
szerepe visszatetsző előttük és mert saját lelkükben él minden
asszonynak azon eszményképe, hogy ahhoz menjen férjhez, akit szeret,
vagy egyáltalában ne menjen férjhez. Igen helyes, de mivel egyidejűleg
csupán rabszolgák lehetnek, minthogy nem képesek megkeresni
életszükségleteiket, az emancipált nők érzületeivel bírnak, ámde nem
tudják betölteni az emancipált nők rendeltetését. Nincs más hátra, hogy
mint leányok atyjuknál maradjanak addig, míg él, a kiskorúság szomorú és
áldatlan állapotában. «Ki a kiskorú? – kérdé egy gyermek. Mily korban
nem kiskorú többé az ember?
– Nincs korhoz kötve, feleli atyja: midőn az ember megkeresi
életfenntartási szükségleteit, többé nem kiskorú, addig, amíg meg nem
keresi életfenntartási szükségleteit – kiskorú. A francia polgárság nem
álmodik egyébbről, mint quasi-kiskorú, vagyis hivatalnok-fiúkról és
halálukig kiskorú leányokról.
Nagyon eltávolodtam tárgyamtól? Teljesen tárgyamnál vagyok. Egy kis
tunyaság, sok gőg, félreértés és különösen az alapos felelősségtől való
irtózás teszi e sok rosszat. Nem végezni sokat, de mindenekfelett
alárendeltségi állapotban végezni és csak olyan foglalkozásokat űzni,
ahol az ember alárendeltségi állapotban cselekszik és úgy a férfiaknak,
mint a nőknek csupán olyan helyzettel bírni, ahol csak alárendelt
szerepben cselekszik az ember: ez a maga egészében a polgár eszményképe.
A francia polgárság szenvedélyes módon nem szeret _a saját dolgába
beleavatkozni és vakon engedelmeskedik annak_, aki elrendeli, hogy
mitcselekedjék, aki azután ezért felelős és «amit teszek, nem engem
illet» ezen szavakat szereti mondani és ezen gondolkozásba éli bele
magát. Minden olyan foglalkozás vagy állapot amely önálló eljárást
követel, nem tetszik neki, minthogy ez azt követelné tőle, hogy
előrelásson, számítson, kombináljon, hogy az esélyeket pro és kontra
megállapítsa és hogy befejezésül kockáztasson. Mert előrelátni,
számítani, kombinálni, annyi mint szembehelyezkedni egy jövő
felelősséggel, amely már annyira-amennyire előrelátható, vagyis vajjon
fogok-e valaha ennek örülni, nem fogok-e egykor szemrehányást tenni
magamnak, hogy ezt cselekedtem? És ez a felelősség ijesztő. A francia
ember igen fél attól, hogy önmagának legyen felelős.
Ime ezért nyeli el a hivatal a francia polgárt, ezért irtózik különösen
az emancipáció gondolatától és ezért irtóznak leányai is az
emancipációtól.
Figyeljük meg, mily csekély számú szabad foglalkozás van
Franciaországban és azok a szabad foglalkozások is lassankint
nacionalizálódnak és lassanként állami foglalkozásokká alakulnak át.
Nincs szabad foglalkozás, csupán a földmívelés, az ipar, az ügyvédség és
az orvosi pálya. Természetesen beleértve az összes ipari munkásszakokat
is. Hát… először is a szocializmus azt akarta, hogy összes foglalkozásai
nacionalizálva legyenek és hogy minden ember államhivatalnok legyen és
valószínűleg ez a jövő, de hagyjuk ezt. Addig is, amíg ez teljesül,
megállapíthatjuk, hogy ez a tendencia általános. A nagy ipari
vállalatokat az állam magához akarja csatolni és tényleg magához is
kezdi kapcsolni és fogadkozik, hogy jobban lesz ellátva az ő, mint mások
kezeiben. Az eredmény nem mindig bizonyítja valami fényesen, hogy igaza
volna, de most nem erről van szó,
Arról van szó, vajjon a francia ember óhajtja-e, hogy a dolgok ekként
alakuljanak. Bizony óhajtja, és ez igen egyszerű dolog. A vasuti munkás
ezt mondja: «az _államnál_ kevesebbet dolgozik az ember, kevesebb
felelősség terheli és a politika által megy előre. Kevesebbet fog az
ember dolgozni, mert az államnak politikai érdekében állván az, hogy
kedvezőleg gyüjtsön össze minél több hivatal iránti kérelmet,
sokszorosítani fogja a hivatalokat és változatlan szokása, nagyon
ésszerű szempontja szerint, mindig három hivatalnokot helyez oda, ahol
ebből egy kellene. Az államnál kevesebbet kell dolgozni, kevesebb a
felelősség, minthogy az államnak az áll érdekében, hogy ne utasítsa
vissza a hivatalnokokat, akik a parlamenti tagok választói, akiktől meg
ő függ; az államnál a legkevesebb felelősséggel fog bírni az ember. A
politika által fogunk előrehaladni, nem fognak visszautasítani; a
hivatalnok jó választónak, aki igen jó hivatalnok lehet és jól is halad
előre, de a jó választási agens jobban fog előre haladni, mert aki jó
választási agens, rossz hivatalnok, a politika által haladunk előre.»
A vasúti munkás személyes érdeke egyébiránt egyenesen ellentétes az
általános érdekkel és azzal, hogy a vasút nacionalizáltassék
(kisajátítassék a nemzet által).
A szabadnak mondott foglalkozások is nacionalizálódnak. Az orvosok
tömegesen arról álmodnak, hogy hivatalnokok legyenek és részben
hivatalnokká is válnak. Kieszközlik, hogy menedékhelyek, kórházak,
lyceumok, kollegiumok és vasútak orvosaivá legyenek (tudjuk, hogy több
vasút állami). Megjegyzésre méltó és igen jellemző dolog, hogy ebben
nincs semmiféle érdekük. Ha csak az nem hogy klientela nélküli orvosok
legyenek, mert az állam csak kivételesen alkalmaz olyan orvost, akinek
klientelája van; tehát azon orvosoknak, akik azt kérik, hogy állami
orvosok legyenek, nincs ebben semmi érdekük, mert sokkal kevésbbé vannak
fizetve az állam által, mint lennének az egyesek által és az az idő,
amelyet az államnak szentelnek, majdnem elveszett idő, amely alatt
máshol kereshettek volna pénzt. Egy vasúti társaság igazgatója ezt
mondta nekem: «fokozatosan leszállítjuk a kereslet és kínálat
törvényének megfelelőleg orvosaink jövedelmét, mindig találunk és pedig
igen jó orvosokat; végül csak vasúti szabadjeggyel fogjuk őket fizetni
és mégis fogunk kapni orvost, nem értem, de így van.»
Egy orvostól, aki felkért, hogy jelöltségét egy vasúti orvosi állásra
támogassam, ezt kérdeztem: «miért törekszik erre? hiszen ez veszteség.
Azon órák alatt, melyeket ön az adminisztrációra fordít, az ötszörösét
fogná megkeresni annak, amit az fog önnek adni, számításon kívül hagyva,
hogy ezen ily kevéssé jutalmazott órák alatt nem fog önnek alkalma lenni
a hasznothajtó foglalkozásra, nem lévén otthon akkor, midőn önt keresik
stb. Hasonló lenne Ön egy igen virágzó üzlettel biró olyan
kiskereskedőhöz, aki raktárát naponkint hat óráig zárva tartaná s ezen
idő alatt a közvetett adók valamely kis irodájába menne dolgozni. Helyes
eljárás volna ez tőle? Miért ragaszkodik ön ehhez?»
Ezt felelte: «címmel és fixummal jár.» Ez nagy mondás volt. Cím és
fixum, éppen ez a francia ember jelmondata. Legyen valamije, amit
látogatókártyáján neve után tehet és legyen igen szabályos módon egy
kissé fizetve, ez minden francia polgár kettős álma. Hogy címe legyen,
ez hiúsága miatt van, hogy fixuma legyen, ez biztonságra vágyódása a
kockázat és felelősségtől való rettegése miatt van és némileg még azért,
hogy részben kielégítse a jövőtől való rettegését.