Ámde ez nem minden. A bírák felelőtlenségéhez, meg a zsüri
felelőtlenségéhez mintegy húsz év óta még hozzákapcsolták a bűntettesek
felelőtlenségét is. Minden tisztességes ember felelőtlen akar lenni a
marasztaló ítéletekért, de azt is tudni kell, hogy a bűntettesek is
felelőtlenek a bűntettért. Maga a törvénykönyv már jóval előbb állította
fel azon elvet – és jól jegyezze meg az olvasó ezen pontot – amelyből
tökéletesen megtudjuk, hogy ki az elmebeteg: 1-ször, hogy _a bűnöst_
kell elítélnünk. (Innen van, hogy nem ezt a kérdést teszik fel az
esküdteknek: «a vádlott követte-e el a cselekményt, amiről szó van?» –
hanem ezt: «bűnös-e a vádlott?») 2-szor, hogy a bolond nem bűnös.
Minden oldalról észrevették, tanulmányozván egyrészről a bűnösséget,
másrészről az elmebetegséget, hogy a bűnös mindig elmebeteg,
következésképpen, hogy az elmebeteg sohasem bűnös és hogy végső
következtetés szerint a bűntettest sohasem szabad elítélni.
Ismételjük az elmondottakat; elemezzük a kérdést. Lehet azt mondani,
hogy az elmebeteg bűnös? Bizonyára nem; ez a józan ész ellen van. A
bolond beteg, _aki nem tudja mit cselekszik_ és akinek nem számítható be
amit cselekszik. Gondozni kell őt, nem bebörtönözni. _Ő felelőtlen._
Ám legyen; de nincsenek fokozatok az elmebetegségben; igen valaki többé,
vagy kevésbbé elmebeteg; vannak félbolondok, akik igen veszélyesek,
talán inkább mint az egész bolondok, minthogy kevésbé nyilvánvaló
bolondok; de végre is csak félig bolondok.
Hát igen, nincsenek negyed- meg ötödrész bolondok? Istenem hát persze,
hogy vannak s ez nyilvánvaló és mivel különböző fokozatok vannak
következésképen van tökéletlen felelősség, vagy korlátolt felelősség?
Kétségkívűl innen származik a többé- vagy kevésbbé korlátolt
felelősségnek minden rendszere és találkoztak orvosok, akik a felelősség
huszadrészét állapították meg; találkozott egy (ez megtörtént), aki egy
bűntettesnél 45% beszámíthatóságot talált.
Ám legyen; de mi a jele valamely bűntettesnél a teljes vagy részleges
felelősségnek? Ha úgy tetszik maga a bűnössége. A jogszolgáltatás
évkönyvei egészen telve vannak olyan ítéletekkel, melyek azt jelölik
meg, hogy ez az egyedüli kriterium. Elítélnek egy embert azért, mert
lopott egy nagy árúházban. Elítélik, bebörtönözik; büntetése
elszenvedése után szabadon bocsátják. Másodszor, harmadszor, tizedszer
is lop. Már ekkor többé nem ítélik el, mert ha tizedszer lop, többé nem
tolvaj, de kleptomaniakus: bolond, nem bűnös többé. Ebből következik,
hogy minél inkább bűntettes valaki, annál kevésbbé bűnös; a bűntettesség
intenzitása minden bűntethetőséget eltöröl; az ember csak azon feltétel
mellett bűnös, ha kevéssé az; a bűnösségben emelkedve, kisebbítjük a
büntethetőséget, a nagy bűntettes egyáltalában nem bűnös és
végelemzésben egyedül a tisztességes ember büntethető, aki hibát
követett el.
Jegyezze meg az olvasó, hogy ez nagyon igaz, nagyon igaz _a
beszámíthatóság_ szabályánál, – miként a theologusok mondták. Lehet-e
_beszámítani_ vagyis _szemére vetni_ egy embernek, – aki nagyanyjától
kezdve fiunokájáig kiölte egész családját – azt amit cselekedett?
Nem, nem! nagyon is világos, hogy ez vadállat, akinek egyáltalán semmit
sem lehet mondani. Egy igen tisztességes, igen okos, igen
felvilágosodott embernek lehet beszámítani, lehet szemére hányni, hogy
egy könnyű kihágást követett el? Bizony lehet! Ő igen bűnös, mert
ismeri, látja a jót, szüntelenül látja, ha csak egyszer cselekedett is
rosszat: rendkívül bűnös.
Vita tárgya volt ez Pascal és a jezsuiták közt; a jezsuiták ezt mondták:
«az akinek semmi fogalma sincs Istenről, sem a vétkekről, amelyeket
elkövet, nincs semmi ismerete a könyörület cselekedetei gyakorlásának
kötelezettségéről, (bölcsészeti nyelven: nincs semmi ismerete a
kötelességről), vagy a bűnbánatról (contrition)
(lelkiismeretmardosásokról) (remords)… _semmi bűnt nem követ el_, ha el
is mulasztja ezen cselekményeket… Hogy egy cselekedet bűnné váljék, kell
hogy ez a lélekben lakozzék: a jó ismerete, hajlandóság annak tevésére,
ellenállás a rossz ösztönökkel szemben, stb., ha pedig ezen dolgok nem
lakoznak a lélekben egyáltalában nincs bűnösség!»
Pascal – elismerem, hogy bizonyos rátermettséggel – ezt felelte: Óh
atyám! mily nagy jó van ebben az én ismerőseim számára! Kell hogy hozzád
vezessem őket. Talán kevésbbé láttad azokat, akiknek – mert sohasem
gondolnak Istenre – kevesebb a vétkük; a bűneik megelőzték eszüket;
sohasem ismerték sem erőtlenségüket, sem azt a gyógyszert, amely őket
meggyógyíthatná. Sohasem gondoltak arra, hogy óhajtsák a lélek épségét
és még kevésbbé arra, hogy kérjék Istentől annak megadását; ebből
következik, hogy szerinted még a keresztség ártatlanságában vannak.
Sohasem voltak kényszerítve vétkeik által; vétkük különféle gyönyörök
állandó keresésében áll, amelynek folyamatát a legkisebb
lelkiismeretmardosás sem szakította meg sohasem. Mindezen túlzások
biztos vesztüket hitették el velem; de most atyám te arra tanítasz
engem, hogy épen ezen túlzások adják meg nekik biztos üdvöket. Légy
áldott atyám, aki ilymódon igazolod az embereket! Mások a lelkeknek
kínos szigorúsággal való gyógyítását tanítják, mig te megmutatod, hogy
akiket a legkétségbeesettebb betegeknek gondoltak, jól érzik magukat. Óh
ez a boldogság útja úgy ezen – mint a másvilágon! Mindig azt gondoltam,
hogy annál többet vétkezünk, minél kevesebbet gondolunk Istenre. De
amint látom, ha az ember odáig jutott, hogy egyáltalán nem gondol rá,
számára minden dolog erény lesz.
Senki sincs e félig vétkezők közt, aki némileg szereti az erényt. Ezek a
félig vétkezők mind elkárhoznak, de a szabad – a megátalkodott
bűnösöket, a befejezett, tökéletes, különbségnélküli bűnösöket a pokol
nem fogadja be: megcsalták az ördögöt, amennyiben átengedték magukat a
bűnnek.
Van ebben igazság; de azért mégis a jezsuitáknak van igazuk. _A
beszámíthatóság_, a szemrehányás és egyszóval a tulajdonképeni
értelemben vett büntethetőség szempontjából semmiképen sem bűnös az,
akinek nincs a jóról semmi fogalma, ellenben nagyon bűnös az, akinek
igen tiszta fogalma lévén a jóról cselekszi a rosszat és a félig
bűnösök, vagy a részben bűnösök ezen két szélsőség közt mozognak.
Következésképen a büntethetőség szempontjából a kegyetlen bűntettes
ártatlan és nagyon igaz, hogy magát a kriminalitást ismerik el
felelőtlenségnek és a bűntény nagyságát, amellyel a felelőtlenséget
mérik.
Ennek az a következménye, hogy soha sem bűnös valaki akkor, midőn
bűntettes ugyan, de elmebeteg.
Midőn a bíróságok azt kérdezik az orvostól: «Elmebeteg-e a vádlott?» az
orvosnak mindig ezt kellene felelnie: «Persze, mivel bűntettes». Ez nem
mindig dühöngő őrültség; de mindig gyönge elméjüség. Valaki öl
féltékenységből, vagy haragból, vagy bosszú-szomjból, mivel hülye;
azután öl, hogy lopjon mivel ügyetlen, mert amit megszerez sohasem ér
fel azzal amit elveszít; azután még lop anélkül hogy ölne butaságból,
tekintve a nagy sülyedést szemben a csekély előnnyel. A nem kényes
természetű ügyekben eljáró ember maga nem egyéb, mint korlátolt elméjű
szegény ördög aki ostobán azt hiszi, hogy meggazdagodni előny s aki
későn veszi észre, hogy ez mily bolondság. Minden bűnös degenerált, ez a
helyes elv. A megközelíthetetlen ember csupán intelligens ember lehet.
És hol kezdődik az erény? ott midőn nem csupán gáncs nélkül valók, – de
a hozzánk hasonlók iránt odaadók vagyunk; midőn nem csupán nem
cselekesszük a rosszat, amihez elegendő, ha intelligensek vagyunk, de a
jót cselekesszük, amire az intelligencia nem tanít.
Dehát a bűntettesek őrültek a delinquensek gyönge elméjűek és senkinek
sincs egészséges agyveleje és mindenki beteg és senki sem bűnös.
Tehát mentsük fel őket mind! – Dehogy, – ítéljük el őket mind, nem mint
bűnösöket, de mint akiket el kell rettenteni. Ez az elv rossz volt, a
büntethetőség a theologia számára homályban marad. Az az igaz elv, hogy
ne keressük sehol se a bűnösöket, de mindenütt lássuk meg a
veszélyeseket mindazokban, akik a törvényt megszegik.
– És ez egyre megy s nem is volt szükség annyit beszélni, hogy a
dolgokon mitse változtassunk.
– Persze; de ez nem jelenti ám ugyanazt és ez itt a fontos. A
bűntethetőség a beszámíthatóság ezen elvével a bíró vagy az esküdt, –
mindenekfelett a kevésbbé finom szellemmel bíró esküdt – megvan zavarva,
minthogy az elv mint gyakorlati útmutató túlságosan hamis. «Bűnös-e –
kiált fel az ügyvéd, ez az ember – akit maga bűntényének szörnyűsége
idiótának tűntet fel; ez az ember, aki születésétől kezdve – azon
cselekmény előtt, amely őt elétek vezette – nem cselekedett egyebet
rendellenességeknél? nem bűnös, beteg; gondozzátok!»
– Igaz mondja az esküdt, bizonyára nem bűnös (és ez igaz). _Tehát_
felmentem.
Ez a _tehát_ az ostobaság; igazán az, minthogy ez az ember képtelen volt
a bünösségre, hogy börtönbe kellene őt vetni.
«Bünös ez az ember, aki háromszor ítéltetett el lopásért és mégis lop?
Ez mániákus. Bűntetik a mániákusokat?
– Nem bünös, mivel oly gyakran bűnös – mondja az esküdt és felmenti.
– Nem tízszeresen bünös ez az ember – mondja a közvádló – aki eddig jó,
épeszű és igen értelmes ember volt, de aki csalárd tolvajságot követ el,
de aki visszaél tisztessége jó hírnevével, hogy könnyebben követhesse el
a bűnt.
– Igen tízszeresen bűnös – mondja az esküdt (és ez igaz) _Tehát_ nem
engedem el azt neki.
Ez a _tehát_ nem ér semmit. Várni kell a bűntetéssel vagy szigorú
bűntetéssel, hogy visszaesés álljon be. Eszerint a bünösségnek és a
beszámíthatóságnak ezen hamis elv által a gyakorlatban, a megtorlás
rendjében a képtelenségek gyűjteménye származik az ítéletek körében; de
legalább is és mindig állandó bizonytalanság keletkezik azok
gondolatkörében, akik ítélkeznek, minthogy nem tudják többé s ezért nem
is lehet őket okolni, ha vajjon a nagyobb bűnöst kell-e jobban vagy
kevésbbé, avagy a kevésbbé bünöst kevésbbé vagy még inkább bűntetni.
Ez azért van így, mert rossz az elv; másikra van szükség. Az ártalmasság
és az elrettentés álláspontjára kell helyezkedni.
Ami az ártalmasságot illeti: nem arról van szó, vajjon bünös-e az
_illető_ vagy sem; erről nem tudunk semmit; ez bölcsészeti kérdés;
vajjon felelős-e vagy felelőtlen, erről sem tudunk semmit, ez is
bölcsészeti kérdés; hanem arról van szó, veszélyes-e az _illető_ és mily
mértékben. Ijesztő módon veszélyes, ha faragatlan s következésképpen,
nem bünös. Nem bünös talán, de ártalmatlanná teszem, mert veszélyes.
Eléggé veszélyes, ha félig faragatlan, ha félig értelmes, ártalmatlanná
teszem azzal, hogy _gondozom_, nevelem s arra törekszem, hogy ami benne
intelligens, lépésről-lépésre haladjon. Kevéssé veszélyes, ha nagyon
értelmes létére ostobaságot követett el; bünösebb talán, mint egy másik,
de efelett majd a bölcsészek fognak tárgyalni; én csupán megbűntetem,
mert leckére van szüksége; de mindenesetre olyan emberek kezei közé
adom, akik meg fogják neki mutatni pontosan, hogy intelligens létére
mily képtelen módon járt el.
Ami a megfélemlítést illeti: ezek az emberek nem csupán azok, akiket
elénk, az ítélkezők elébe vezetnek, de még a velük egyformák is
fogékonyak a botbüntetésektől okozott félelem iránt és akik közöttük a
legostobábbak, csakis ez iránt fogékonyak. A bűntetésnek olyan eszköznek
kell lennie, amely megszünteti a veszélyes állapotot; mindenekfelett
pedig a megfélemlítés eszközének kell lennie. Az állatok különben,
amelyek sokkal inkább érzékenyek a szelidség eszközei iránt, mint az
emberek, megfélemlítés által taníthatók, azon emberek pedig, akik
közelednek az állatiassághoz, nagyon érzékenyek a megfélemlítés iránt s
azáltal részben taníthatók. Kell, hogy a veszélyesek, az ártalmasak
féljenek a büntetéstől; hogy a büntetés ne legyen szelid, ne legyen
semmi indok arra, hogy attól a bünös ne féljen, hogy esetleg óhajtsa azt
vagy hogy azt már eleve is bizonyos kedélyeskedéssel megkockáztassa. Az
Angliában használt testi bűntetések kitünő dolgok, mert elijesztenek és
aki azt elszenvedi, kiszabadulva a börtönből, többé nem fogja keresni,
hogy újból kitegye magát annak és azon rosszrahajlókat, akik még nem
követtek el bűntényt, a bűntetés elszenvedésének tudata nem fogja
felbátorítani annak elkövetésére.
Magától értetik, hogy ezen bűntetéseknek sohasem szabad megakadályozni,
hogy a szabad időközökben közre ne működjenek a bünös nevelése,
jóravezetése és javításában. Minden fogháznak kórháznak kell lennie,
minthogy betegekkel van dolgunk; minden fogháznak iskolának kell lennie,
amely iskola az agybetegek kórháza; de nem szabad, hogy a
kórház-iskola-fogház kellemes hely legyen a bűntettes számára, minthogy
a helyrehozás és a javítás eszközeinek egyike főleg a megfélemlítés.
A halálbűntetést bizonyára azért ellenzik annyira, minthogy kizárja
annak megfélemlítését és megjavítását, aki azt elszenvedi és nem szól
mellette egyéb, mint az, hogy elrettenti azokat, akik esetleg
elhatároznák ráadni magukat annak elszenvedésére. Ez, bocsánatot kérek,
egy oly szó leírásáért egy ilyen kérdésnél, ami mosolyt kelthet,
tökéletlen bűntetés, a doktrina szempontjából teljesen tökéletlen: három
közül csak egy célja van; nem vesz mást célba, csak az általános
elrettentést. Szükségesnek tartom bizonyos országokban és bizonyos
időkben; olyan országokban és olyan időkben, ahol és amidőn a vallásos
és erkölcsi nevelés teljes hiánya olyan figyelembe veendő társadalmi
réteget teremt, ami csupa banditákból áll, olyan időkben és országokban,
amidőn és ahol a szelidség, még inkább a többi vagy a más egyéb
represszáliák semmissége nem hagy fenn egyéb elrettentőt a
halálbűntetésnél és oly időben, midőn a bünözések kiújulása szükségessé
teszi, hogy visszatérjünk az elrettentéshez.
Például Franciaországban a XX. század kezdetével öt vagy hat évig nem
volt többé kivégzés és a bünözés oly villámgyors módon növekedett meg,
hogy visszatértek a főbenjáró bűntetések végrehajtásához. Ezen
visszatérés sokkal újabb keletű, semhogy statisztikailag megállapítható
volna, vajjon összefügg-e vele a bűnözések csökkenése. Nagyon is híve
vagyok a halálbűntetésnek, ha be van bizonyítva, hogy csakis ennek van
hatása, de nagyon is ellenzem az olyan bűntetést, amely csupán
elrettentő, amikor a többiek is azok, óhajtanám egy oly kísérlet
végrehajtását, ami könnyű volna. Olyan ország, mint Anglia, ahol a
börtönökben keményen bűntetnek, ahol a fogház nem egyszerű
találkozóhely, függessze fel tíz évre a halálbűntetést. Ha ezen tíz év
alatt a bünözés nem növekedik, ez bizonyítéka lesz annak, hogy a fogház
fenyítéssel elegendő elrettentési rendszer és ekkor kell, hogy
eltöröljék a halálbűntetést vagy hogy felfüggesszék. Ha a bűnözés
emelkedik, ez annak lesz a bizonyítéka, hogy a fogház fenyítéssel nem
elegendő és hogy a halálbűntetésnek elrettentő külön és specifikus ereje
van, amelyről a legnagyobb helytelenség volna lemondani.
A bűntető doktrinában nem kell beszélni sem bűnözésről, sem
felelősségről, sem beszámításról; csupán a többé vagy kevésbbé nagy
társadalmi veszélyről. Vissza kell térni a szavak igazi értelméhez. Mit
jelent ez: _ártatlan?_ azt jelenti: _aki nem árt_. Mit jelent ez:
_ártalmas?_ azt jelenti: _aki árt_. Ime, a szavak közhasználatú értelme.
Ami a szubtilis bölcsészet közbelépésére és a felelősség és
felelőtlenség megfontolása mellett oda jutott, hogy _ártatlan_ lett az
emberek között a legártalmasabb és hogy minél ártalmasabb, annál
ártatlanabb; de hagyjuk ezt és csupán az _ártalmasak_ ellen védekezzünk;
adjuk meg neki, – ha úgy tetszik – hogy nem bűnös, de akadályozzuk meg
szigorúan, hogy ártalmas lehessen.
Ime, a bűntetőjogi igazság. De észre lehet venni, mennyire zavarba
ejtette az esküdtek lelkét a szociális felelősséggel alattomosan
összezavart erkölcsi felelősségnek feltalálása. A bünösök felelőtlensége
fokozta az esküdteknél azt, hogy maguk is felelőtlenek legyenek, mivel
lélekjóságból és francia szelídségből szeretnek felmentő ítéletet hozni;
ujjongtak, midőn erre ürügyet találtak. Mindenik esküdt ezt mondja:
«ezen lélektani felelősséghez nem nagyon értek, de amit megértek, ezen
felelőtlen bűntettesekkel szemben, az az, hogy én válok azzá, ez azután
szép dolog».
A bírák felelőtlensége, akik a törvény által felmenthetik magukat az
ítélkezés gondjától; akik felmenthetik magukat és hiszik, hogy
kötelességük is felmenteni magukat a kormány által az ítélkezés
gondjától a legjelentősebb ügyekben; az esküdtek felelőtlensége, akik
annak dacára, hogy nem kell indokolást adniok, felmentethetik magukat a
kormány által az ítélkezés, különösen pedig a szigorú ítélkezés
gondjától, a kegyelmi kérvényekkel; a bűntettesek felelőtlensége, ami
igen megköveteli az esküdteknél az ítélkezéssel járó felelősség
elvállalásának félelmét, ime, a különféle s azt hiszem, elég számos
felelőtlenség, amelyek enerválják Franciaországban az összes
igazságszolgáltatást, különösen a bűntető igazságszolgáltatást és abból
olyan országot alkotnak, ahol a bűntettesek biztonsága leginkább meg van
őrizve, bár szerencsétlenségre tökéletlenül.
El kell tehát törölni a zsürit és vissza kell térni a tisztségek
vásárolhatásához? Bizonyára el kell törülni a zsürit, amely
képtelenségének minden bizonyítékát szolgáltatta annyira, hogy mindenki
úgy tekinti, mint a véletlent és mindenki, ügyvédek és közvádló, mindig
ezt mondják: «a zsürinél semmit sem lehet előre tudni».
A tisztségek megvásárolhatóságának erős pártfele lennék. Bármily
szörnyűnek látszik is, még mindig létezik bizonyos tisztségeknél: az
ügyvivők (avoués) és közjegyzők (notaires) tisztsége megvásárolhatók és
ez nem kelti fel az általános méltatlankodást, minthogy ez megvan. Hát
rosszul ítélkeznének felettetek a közjegyzők vagy az ügyvivők, akiktől
különben megkövetelik, hogy jogtudorok legyenek? Igen jól ítélkeznének,
nagy függetlenséggel és ha nem is teljes, de legalább igen nagy és igen
általános megvetésével az egyezkedésnek. Inkább alá vetnétek magatokat
az préfetek vagy az alpréfetek ítéletének? Nem, pedig éppen a préfetek
és az alpréfetek ítélkeznek felettetek.
De hát szigorúan véve nem lehet visszatérni a tisztségek vásárlásához.
Bár mindeniknél többet ér – nem habozom ezt mondani – mást is lehet
találni. Már tízszer kifejtettem – ami rövidségre ösztönöz – hogy
elegendő volna arra, hogy a bíróság – miként már volt – az állam
független rendjévé tétessék, például a következő eszköz: az állam fizeti
a bírákat, de nem nevezi ki, nem lépteti elő őket; semmiképpen nem
avatkozik bele sem kinevezésükbe, sem előléptetésükbe; ime, így
függetlenek.
Ki nevezi ki és ki lépteti elő őket? a semmítőtörvényszék; Franciaország
összes ítélőbíróságainál minden kinevezést és előléptetést ez eszközöl.
De a semmítőtörvényszéket a kormány nevezi ki.
Nem az nevezi ki.
Ki nevezi ki?
Franciaország bírósága választás által az elhalálozásokhoz képest.
A főtörvényszék nevezvén ki a bíróságot, a bíróság pedig a
főtörvényszéket, következik, hogy a bíróság zárt, autonom és autogén
test, amely csak önmagától függ és önmagából származik, éppen úgy,
miként a régi uralom bírósága és éppen ezt kell kieszközölni.
Csakhogy a régi uralomtól eltérőleg, a kormány fizeti a bíróságot, már
pedig aki fizet, az egy kissé mindig gazda is; s éppen úgy, amint a
törvény által szervezett bíróságot – miként megjelöltem – a parlament
talán egy kézmozdulattal megváltoztathatja, szükséges, hogy a bíróságot
mint állami rendet megalkotó törvény a legerősebb biztosítékokkal
alkotmányosan körülvett törvény legyen, amelyet például csak plebiscitum
által lehessen megváltoztatni.
A bíróság ekként állami rend lesz s _kell is, hogy az legyen, ha azt
akarjuk, hogy helyesen ítéljen felettünk_.
– Ámde, ez ultra-arisztokratikus!
– Elismerem, hogy ez ultra-arisztokratikus.
II. FOGLALKOZÁSOK.
A francia ember hivatásának megválasztásánál határozottan ugyanezen
irányú törekvéseket táplálja. Szenvedélye akár a maga, akár fiai, akár
leányai számára, egy teljesen nyugalmas foglalkozás; és teljesen
nyugalmas foglalkozás alatt olyat ért, amelynél semmit sem kockáztat,
semmiért sem felelős. A francia ember minden erejével, minden vágyával
azt akarja, hogy fia hivatalnok és leánya hivatalnok felesége legyen. A
hivatalnok olyan ember, akinek első kötelessége, jóformán egyetlen
kötelessége, hogy ne legyen akarata: «a hivatalnok két nagy erényét, a
lustaságot és a pontosságot egyesíté», – mondja Gancourt. Helyes mondás
ez: a hivatalnokok herék; nem követelnek tőle egyebet, mint hogy
pontosan belekapcsolódjék a gépezetbe; nem követelnek tőle
kezdeményezést, sem buzgóságot, sem munkát; ez mindent megzavarna,
zavarba hozná az általános mozgást, felforgatást idézne elő a
megállapított rendben. Végtelenül keveset dolgozni és sohasem
gondolkozni önállólag; de pontos időben megjönni és beilleszkedni a
gépezetbe, _midőn a gép kívánja_, ez minden, amit tőle kívánnak.
Ami a pontosságot és a tökéletes paszivitást illeti, – az így lehet,
mondhatják nekem – de ami a munkát illeti, ennek mégis meg kell lennie,
mert bizonyos mennyiségét a munkának el kell végezni.
Egyáltalában nem, felelnék én. Nyolc órában lévén a valamely hivatalban
végzendő munka meghatározva és évenkint nyolczezer frankban azon összeg,
ami méltányosan jár ezen hivatallal, az állam pedig jól ismervén a
franciák azon mániáját, hogy bármily kevéssé van is megfizetve a
hivatal, azt mégis mindig kérni fogják, ketté osztja ezen hivatalt két
hivatalnok közt s egynek csak négyezer frankot ad és csak négy órai
munkát követel tőle, majd idővel ezen fél-hivatal mindenikét újra
kettéosztja és van négy hivatalnoka és egynek csak kétezer frankot fizet
s naponkint csak kétórai munkát követel tőle, majd még újra felosztja
azt és van nyolc hivatalnoka s egynek évenkint csak ezer frankot ad s
naponkint csak egyórai munkát követel tőle. Most már nagyon is
kényszerítve van arra, hogy itt megállapodjék. Megállapodik az általa
adott fizetés miatt és egyáltalában nem az általa követelt munka miatt.
A sürgető kérések száma szüntelenül növekedvén, még újabb felosztást
eszközöl, hogy új hivatalokat teremtsen és hogy az új hivatalnokokat
fizethesse, a közadózásból újabb erőfeszítést követel s ekként eléri
azt, hogy vannak hivatalnokai, akik körülbelül ezer frankot kapnak, de
akik nem teljesítenek és nem teljesíthetnek csak félórai munkát.
És a francia ember kívánságának elég van téve: nem dolgozik, keveset
érdeklődik, menedékhelye van és nincs semmi akarata és semmi
felelőssége. A szó teljes értelmében és egész terjedelmében vett
gondnélküli mestersége van.
Mindez a francia polgárság két fő jellemvonásából ered: a kockázattól
való félelemből és a tunyaságból, amelyek a felelősségtől való irtózás
alakjai. A kockázattól való félelem nálunk rettenetes. Midőn valaki
tőkéit valamely ipari vállalatba fekteti, amelynek hozadéka 10% lenne,
két lehetőséggel három közül arra, hogy tőkéit elveszti, vagy pedig
állami járadékokba helyezi azokat, ahol 3%-ot fognak azok hozni, ez
mathematikailag egy és ugyanazon dolog; erkölcsileg azonban mindenben
különböző, mert három közül két lehetőséggel bírni arra, hogy mindent
elveszítsen, elrettenti a francia embert, mint a halál tudata és emiatt
hajszálai az égnek merednek. De mégis miért? Mert kockáztatni annyi,
mint rettenetes felelősséget vállalni; a francia ember felelősnek érzi
magát gyermekeivel szemben azon vagyonért, melyet kockáztatna;
szégyenpír öntené el ábrázatát, midőn ezt kellene mondania: «mindent
elvesztettem» és rendkívül nagy elégtételt érez, midőn ezt mondja:
«kevéssé gyarapítottam vagyonotokat, ámde kevéssé is kockáztattam.»
Sohasem akar felelős lenni.