Saon és Marne département, hogy megközelítőleg jól kormányozzanak?
Csakis ellenzéki szenátorokat és képviselőket válassz. Miért? Mert ha
csak ellenzéki szenátorokat és képviselőket választasz, ezeknek nem lesz
semmi befolyásuk főnökeidre, bíráidra, mérnökeidre, útbiztosaidra és
közigazgatásilag, vagyis körülbelül szabályszerűleg és törvényesen
lehetsz kormányozva. De ha kormánypárti szenátorokat és képviselőket
választasz, ezek fognak téged kormányozni. Franciaország ily módon
némileg úgy van felosztva – s ebben van analógia – miként az írottjog és
a szokásjog idejében volt. Miként szokásjogi és írottjogi tartományok
voltak, ma állami és parlamenti tartományok vannak. Azon tartományokat,
amelyeknek parlamenti képviselete ellenzéki, a kormány kormányozza,
préfet-jei lévén ágensei; azon tartományokat pedig, amelyeknek
parlamenti képviselete kormánypárti, képviseletük kormányozza, amely
előtt a préfet egyáltalában semmi és amelynek a préfet, nemkülönben az
államügyész engedelmeskednek. Ebből következik – a politikának minden
komoly dolga a legbohóbb lévén – hogy a préfet-ek semmit sem óhajtanak
annyira, mint hogy ellenzéki département-be neveztessenek ki, mert itt
szabad kezük van és kevésbbé szeretik, ha kormánypárti megyébe nevezik
ki őket, ahol alárendeltek; ebből az is következik, hogy a francia
kormány nem kormányoz reálisan, csak az ellenzéki département-ekben,
amelyek, minthogy ellenzékiek, az állam megyéi és csakis nagyon
pártoskodó és prekarius módon kormányoz a kormánypárti
département-ekben, amelyek, minthogy kormánypártiak, a parlament megyéi.
De ne gondoljuk, hogy ezen utóbbiak a számosabbak. Valóságos helyi
kormányuk van. Szenátoraik és képviselőik egy départementi komitét
alkotnak, amelynek nem szabad a préfet-nek ellenmondania. A
kinevezéseket ők eszközlik, rákényszerítvén a miniszterre azokat, akik a
miniszter hatalma alatt állanak és rákényszerítvén a préfet-ekre azokat,
akik a préfet hatalma alatt állanak; áthelyezik azon néptanítókat, akik
nem választási ágensek, minthogy vétenek az egyedüli hivatás ellen,
amiért kinevezték őket és azokat is, akik nem elég buzgó választási
ágensek, minthogy hiányzik belőlük a buzgóság azon egyetlen
ténykedésben, amelyet tőlük kívánnak; közbenjárnak a bíróságoknál azon
ügyekben, amelyekben valamely pártfelük elítélhető volna, ami nagyon
rossz példa volna és ami kompromittálná a köztársaságot; végre is ők
kormányoznak.
Ezen igen jól szervezett és igen erős helyi kormányok, amelyeket
mindössze egyedül azért alkottak, nehogy a törvény kormányozzon,
minthogy a törvény kedvezhetne a köztársaság ellenségeinek, a mai
rendszer legkúlönösebb jelenségeinek egyikét képezik és eszes
mechanizmusuk által a történetíró figyelmét keltik fel, egyébiránt pedig
a harmadik köztársaság _lényeges intézményét_ képezik.
Megértjük, mily kitünő ürügyet talál a bíróság ezen intézményben arra,
hogy minden felelősségtől felmentse magát, máskülönben pedig körülbelül
azon lehetetlen helyzetben van, hogy nem képes valamely felelősséget
érvényesíteni. Mert nehezebb ellenállani a helyi, mint a központi
kormánynak, a helyi kormány sokkal inkább birtokában tart, sokkal inkább
felügyel reád és sokkal szigorúbban elnyom. A központi kormánytól inkább
meg lehet tagadni pártfelei valamelyikének felmentését bebizonyított
vadászati kihágás esetén; mindent összevéve, jól tudjuk, hogy semmibe
sem veszi azt, de nagyon tiszteletlen és igen veszélyes lenne a helyi
kormánytól megtagadni azt.
Tegyük hozzá, hogy ha a bíróság nem engedelmeskednék a helyi kormánynak,
szemben találná magát _úgy_ a helyi kormánnyal, _mint_ a központi
kormánnyal, mert a helyi kormány tagjai mint köztársaságellenest
jelentenék fel a központi kormánynak, a központi kormány pedig annyiban
függ a helyi kormánytól, hogy azon parlamenti tagokból van összealkotva,
akik a központi kormányt oly könnyen megdönthetik. A bilincs tökéletesen
szoros, nagyon erős.
Következésképpen a francia bíróság, amennyire csak képes engedelmes –
vagy ha így akarjuk – a lehető legkevésbbé engedetlen a helyi kormány
iránt a parlament megyéiben és ítéleteiért önként neki engedi át a
felelősséget.
És ez – miként mondtuk – a rendes, a mindennapi. A rendkívüli – miként
láttuk – s amire Poincaré sem mulasztotta el célozni, azon, még pedig
eléggé számos ok, amidőn a törvényhozó hatalom magához ragad egy
bírósági ügyet, amely előtte rosszul kezeltnek vagy rosszul elítéltnek
látszik. Példa 1910-ben a Rochette-ügy. Rochette bankár és ügyes
üzletember, aki egyébiránt kevéssé vonzó, rendkívüli eredményekkel és
mérhetetlen népszerűséggel bír. Megszámlálhatatlan vállalatainak
részvényesei bizalommal vannak iránta. A kormány – miként mondá –
részint a megtakarított kis tőkékről való gondoskodásból és ez nem
lehetetlen, mert lehet, hogy a kormánynak van néha gondja a nemzet
közérdekeire, ami egészen a monarchikus kormányzat, az atyáskodó
kormányzat hagyománya – és éppen ezen érdekben, amelyet azon emberek
iránt tanúsított, akiknek egyike sem panaszkodik, holott _panaszkodnia
kellene_, van valami éppen oly megragadó, mint nevetséges, részint, ami
pedig nem sokkal valószínűbb, de szintén valószínű, a bankároknak, az
állam barátainak és Rochette ellenségeinek érdekében – elhatározta
utóbbi elejtését. Nem járhatván el közvetlenül a törvényszéken, minthogy
nincs panaszos, talált panaszost, feltámasztja, felfedezi és mozgásba
hozza a bírósági gépezetet. A képviselő-kamara, amelynek – úgy látszik –
nincs ugyanaz a gondja, mint a kormánynak a kis megtakarított tőkére,
parlamenti vizsgálatot rendel el, vagyis legalább erkölcsileg magához
vonja az ügyet és megteszi magát bírónak. Mit akar ez jelenteni? Azt,
hogy a király «Grandes Jours»-okat rendel el. Midőn a régi uralom alatt
valamely tartományban a jogszolgáltatás a sokszoros bűntettek és a
bünösök elhatalmasodása miatt tehetetlen volt, a király Grandes
Jours-okat rendelt el, t. i. egy teljhatalmú igazságügyi főtörvényszéket
alkotott, amely határozottán őt, a királyt képviseli és amelynek joga
volt mindazt tenni, amit ő maga tehetett. Éppen így a kamara, vagyis a
Souverain, vagyis a fejedelem, vagyis Franciaország, megállapítván vagy
megállapítani vélvén, hogy a bíróság olyan ügyben, melybe a kormány
beleártja magát, mint mindig s miként ez neki elve, engedelmeskedik a
kormánynak; mi több, megállapítván azt, hogy a kormány talán saját
érdeke szavára és nem Franciaország érdeke szavára hallgatott: megtartja
a maga Grandes Jours-jait, kijelenti, hogy ő, a főhatalom, mint
souverain, önmaga fog ítélkezni. A kormány helyettesévé teszi magát,
amely önmagát tette a bíróság helyettesévé; «a fejedelem ténye» fölé
helyezi a saját «fejedelmi tényét», amelyet a kormány a bíróság fölé
helyezett; kiveszi a kormány kezéből, amely kivette a bíró kezéből;
alapjában rossznak jelenti ki a kormány önkényét, azért mert a magáéval
helyettesíti azt.
Montesquieu egy éjszaka alatt megőszült volna a hatalmaknak ezen, a
hatalmak még nagyobb zűrzavara által megjavított zűrzavara miatt; a
megkettőzött hatalom ezen zűrzavara miatt s egy sajnálatraméltóbb
heresis által kijavított első heresis miatt és azt mondta volna, hogy ez
a másodrendű hatalom szerinti önkényuralom.
Mi sem igazabb; különben hát mi a teendő? Mert ha a bíróság többé semmi
sem azon ügyekben, amelyekbe a politika beleártotta magát és a politikai
ügyekben a kormány a bíró, logikus, hogy úgyis, mint bíró, úgyis, mint
végrehajtó hatalom, számot adjon a törvényhozó hatalomnak. Én
törvényhozó hatalom, elragadom tőled végrehajtó hatalom bírói
hatalmadat; úgy van, de mert te végrehajtó hatalom, jogtalan támadást
intéztél a bírói hatalom ellen; ami kettős jogtalan támadást jelent;
igen talán, de ez olyan jogtalan támadás, amely megjavít egy másikat és
olyan bitorlás, amely egy másik bitorlásnak szolgál indokul.
– Ez azonban anarchia.
– Oh, ami azt illeti, hát az; és ez még egy ok arra, hogy a bíróság
magát felelőtlennek érezze és hogy végre is mosolyogjon a felelősségen.
«Nagyon sok az ügy», mondja. «A fejedelem ténye», a végrehajtó hatalom
részéről felettem; a «fejedelem ténye» a törvényhozó hatalom részéről, a
végrehajtó hatalom felett. Én a végrehajtó hatalomtól függök, amely a
törvényhozó hatalomtól függ. Számot kell adnom a kormánynak, amelynek
számot kell adnia a kamarának. Mindebben csak egy dolog világos, hogy
igen kis dolog vagyok és hogy semmiben sem vagyok felelős. A rendes
ügyekben – kivéve egyébiránt a helyi kormányok mindennapi közbenjárását,
– azt teszem, amit a törvény és az én törvénymagyarázásom szerint tenni
kötelességemül vélek, azon ügyek körében pedig, ahol a kormány érdekelve
van, ezt mondom a kormánynak: «mit kívánsz?», a törvényhozó hatalomnak
ezt: «mit kívánsz?» és mindakettőnek: «megegyeztetek, hogy közös
akaratotok teljesüljön? egyáltalában nem egyeztetek meg? tárgyaljatok,
egyezzetek ki egymással és amidőn megegyeztetek, veletek leszek. Sem
egyéb mondanivalóm, sem egyéb tennivalóm nincs. Így akarja ezt a reális
alkotmány, amely a hivatalos alkotmány ünnepélyes homlokzata mögött
kormányozza ezen országot».
Más szavakkal Franciaországban a bírói hatalom többé nem létezik, nincs
Franciaországban bírói hatalom. «Ebben az anarchiában egy igazságügyi
miniszter egy kevés rendet akart teremteni és ezzel parlamenti viharokat
keltett fel», mondja Poincaré. Valóban, igen óhajtanám tudni, kinek
jutna eszébe a két kamara valamelyikében megszorítani a két kamara
hatalmát, biztosítván, bárha kis mértékben is autonómiáját, vagy csupán
csak függetlenségét a bírói hatalomra nézve. A politikai, valamint a
többi testületeknél is sikert érünk el, ha jogkörük kiterjesztését
javasoljuk és kétségtelenül nem, ha megszorítását javasoljuk. Poincaré
azt konkludálja, hogy ez a folyamat csakhamar végét fogja vetni az
igazságszolgáltatás tekintélyének. Egészen az ő véleményén vagyok,
kivéve, hogy nem látom egész határozottan, hogy miért használja a jövőt;
azt is konkludálja, hogy az ítélkezés művészetét el fogják hagyni az
intrikák művészete által. Talán igen, de mit óhajthatnának természetesen
a parlamenti tagok, ha csak nem azt, hogy Franciaországban
kisebb-nagyobb tökéletességgel minden az ő képmásuk szerint legyen?
Egy másik felelőtlenség, amelyet a francia bíróság _megszerzett_, a
bűntető perekkel kapcsolatos, minden felelősségtől felszabadították
magukat; a büntető perekben csak a zsüri ítélkezik. Az esküdtszék
története rendkívül érdekes. Nagyon távoli antikvitásból ered. Az athéni
heliasták bírósága esküdtszék volt.[1] Azért akart ítélkezni, _nem
fontos, hogy ki volt_ (feltéve, hogy polgár volt), mert ítélkezni
kellemes s mert ezt mondta: «ítélkezni akarok». Meg is fizették ezért
egy kissé. Ítéletei közül leghíresebb az, amellyel a kissé szarkasztikus
semmittevőt, akit Socrates-nek hívtak, halálra ítélte. Rómában soha sem
létezett, a rómaiaknak soha sem volt teljes demokratikus érzelmük.
Az angoloknál igen régi.
Az angolok utánzásából a XVIII. század francia bölcsészei – maga
Montesquieu is – teljes bátorságukkal ajánlják. Nem mulasztja el mondani
– és ezt jól tartsa meg az olvasó, amiről későbben tárgyalni fogok –
hogy a zsüri bíráskodása «nem lévén sem egy bizonyos rendhez, sem egy
bizonyos foglalkozáshoz hozzákötve, hogy úgy mondjuk, láthatatlanná és
nullává válik; a bírák egyáltalában nincsenek folytonosan szemünk előtt,
a bíróságtól és nem a bírótól félünk». Hozzáteszi: «Sőt szükséges, hogy
a bírák a vádlottal egy állásúak vagy vele egyenlőek legyenek, nehogy
arra a gondolatra jöhessen, hogy olyan emberek kezébe jutott, akik
erőszakoskodni akarnak felette».
Voltaire Angolországról írt leveleiben (lettres sur l’Angleterre) nagyon
dícséri a zsürit és azt a szabadság egyik védbástyájának tekinti, el
lévén már telve a parlamentek elleni azon gyűlölettől, amelyet egész
életén át megtartott.
Sokkal inkább határozott ezen pontra nézve életének végén de Beaumont
Illéshez (1771) intézett levelében: «… egész egyszerűen jobban szeretem
az esküdtek régi módszerét, amely Angliában maradt fenn. Ezen esküdtek
soha _sem engedték volna kerékbe törni Calast_ és Riquet alatt (a
touloni parlament államügyésze) kerékbe töretni tiszteletreméltó
feleségét; nem törették volna kerékbe a legnevetségesebb bűnjelenségek
mellett Martint, a 19 éves la Barre lovagot és d’Etallonde elnök 17 éves
fiát, nem tépették volna ki ítéletileg nyelvét, nem vágatták volna le
kezét, nem vetették volna testét lángok közé azért, mert a kapucinusok
egy körmenete előtt nem tanúsított tiszteletet és mert a gránátosok egy
silány dalát énekelte.
Ime, ez helyes; de amidőn Voltaire a Calas- és a la Barre-üggyel
foglalkozott, igen szorgalmasan szerzett információkat és ez becsületére
válik. Hát milyen értesülést nyert? A la Barre-ügyet illetőleg azon
értesülést nyerte, hogy: «Abbevilleben egy egész éven át csak a
szentségtörésekről beszéltek; azt mondták, hogy egy új felekezet
alakult, amely minden Krisztus-keresztet elégetett, minden ostyát a
földre dobott és késsel szúrta át azokat és hogy bizonyították, miként
azokból vér ömlött s voltak asszonyok, akik hitték, hogy tanúi voltak
annak; és hogy felújították mindazon rágalmakat, amelyek Európa annyi
városában voltak elterjedve a zsidók ellen; és tudják – teszi hozzá –
mily kihágásokba viszi a szerzetesek által mindig felbátorított
népességet a fanatizmus kegyetlensége».
A Calas-ügyet illetőleg azon értesülést nyerte, amit 1765 március 1-ről
Damilaville-hez{3} írt levelében mond: «mily nagy volt meglepetésem,
midőn provencei nyelven ezen rendkívüli ügyről írtam és katholikusok s
protestánsok azt felelték nekem, hogy Calas bünösségében nem lehet
kételkedni. Még sem hátráltam meg. Szabadságot vettem magamnak még
azoknak is írni, akik a tartományt kormányozták, azoknak, akik a
szomszédos tartományokban parancsnokoltak és az állam minisztereinek;
mindnyájan egyértelműleg azt tanácsolták, hogy egyáltalában ne ártsam
bele magamat egy ily rossz ügybe; mindenki megítélt és én tovább is
kitartottam…» Egy másik levélben ezt mondja: «a nép fanatizmusa
eljuthatott egészen a tájékozott bírákig (Toulouse-ba). Többen ártatlan
bűnbánóknak mutatkoztak; tévedhettek…»
És aztán! Ha az abbeville-i nép őrjöngött la Barre és d’Ettalonde ellen
s ha a toulouse-i és toulouse-kerületi nép, úgy a protestánsok, valamint
a katholikusok őrjöngtek Calas ellen; ha a nép fanatizmusa oly nagy
volt, hogy el tudott jutni a bírákig; minthogy még biztosabb, hogy
sokkal hevesebben gyakorolná azt, ha nem hatolna a népből a bírákig és
magában a népben maradna; tehát eléggé valószínű, hogy az abbeville-i
népből választott zsüri elítélte volna La Barret és d’Etallonde-ot és
hogy a toulouse-kerületi népből választott zsüri elítélte volna Calas-t;
és ezután eléggé komikus ezt mondani: «a zsüri sohasem engedte volna
kerékbetörni Calas-t», a logikusabb következtetés az, hogy éppen ezt
tette volna; és «a zsüri sohasem égette volna meg La Barre-t», a
logikusabb következtetés ez, hogy minden valószínűség szerint megtette
volna.[2] Az az igazság, hogy a zsürit jogosítván fel ítélethozatalra a
bűntettesek pereiben, elvonták a vizsgálatot, az elmarasztalást vagy
felmentést a bírák szenvedélyeitől és a vizsgálatot, elmarasztalást vagy
felmentést rábízták a nép szenvedélyeire, hogy pedig a bírák és a nép
szenvedélyesek, az teljesen az én véleményem; de azt hiszem, hogy a
bírákból inkább kihaltak a szenvedélyek egy sokkal nagyobb műveltség, a
törvény és a jogtudomány ismerete, a jogászbölcsészek olvasása és az
okoskodás szokása folytán, következésképpen úgy látszik nekem, hogy
kevesebb szenvedély van a bírákban és hogy szenvedélyek csak a népben
vannak.
Hozzáteszem, hogy a szenvedélyek a bírákból kihaltak a felelősség érzete
folytán, a zsürinek pedig nincs semmiféle felelőssége. Visszatérünk
Montesquieu igen szép szavaihoz: «a zsüri bíráskodása nem függvén össze
sem egy bizonyos renddel, sem egy bizonyos foglalkozással, hogy úgy
mondjuk, láthatlatlanná és nullává válik. A bírák egyáltalában nincsenek
folytonosan szemeink előtt és a bíróságtól félünk s nem a bíráktól». Ez
nagyon eszes és mélységes mondás. De ha a zsüri láthatatlan és nulla
bíróság, akkor a gonosztevők többé nem félnek a bíróságoktól s nem
gyűlölik azokat, ami kellemes a bíróságoknak; csakhogy nincs többé senki
sem, akit a gonosztevők gyűlölnek és akitől félnek, ez pedig
veszedelmes.
Azt mondjátok, ha nem félnek a bíráktól, akik láthatatlanok, félnek a
bíróságtól, amelyet nem látnak, de tudják, hogy van.
Nem tudom egészen, nem tudom, vajjon egy – hogy így mondjuk –
láthatatlan és nulla bíróság nagy félelmet okoz-e. Azt hiszem, olyan
félelmet okoz, mint a véletlen, mert ez a bíróság határozottan a
véletlen. Vajjon az a zsüri, amelyre a bűntettes gondol, gyenge lesz-e
vagy szigorú? Semmit sem tud arról; s mert nem tud arról semmit, ez
megnyugtat titeket, minthogy ennek meg kell őt félemlítenie, engem pedig
megijeszt, minthogy ez őt bizalommal töltheti el. Az a bűntettes, akire
a bíró előtti eljárás vár, bizonyos abban, hogy el lesz ítélve, ha
elfogják, az a bűntettes pedig, akire a zsüri előtti eljárás vár,
bizonytalanságban van aziránt, fel lesz-e mentve vagy el lesz-e ítélve.
Maga ez a bizonytalanság – úgy tetszik nekem – inkább felbátorító, mint
megfélemlítő. Az a bűntettes, akire a bíró előtti eljárás vár, nem
számíthat az ügyvédre, mert az ügyvéd sohasem változtatja meg a bíró
véleményét; az a bűntettes ellenben, akire a zsüri előtti eljárás vár,
számít az ügyvédre, aki igen gyakran megváltoztatja a legtöbb esküdt
lelkiállapotát. Mindent egybevéve, a bűnvádi perek átszármaztatásával a
bírákról az esküdtekre, csak a bírák és a bűntettesek vannak
megelégedve, a bírák azért, mert ez őket egy súlyos felelősség alól
menti fel, a bűntettesek pedig azért, mert azon – 50% – esélyhez, hogy
nem esnek fogságba, az esküdtszék által való felmentés 75%-ának esélye
járul. Ez megnyugtató és bizonyos mértékben felbátorító. Adva lévén,
hogy 100 bűntény közül 50 ismeretlen marad s hogy a felmaradt 50 közül a
bűnszerzők 50%-át nem fedezik fel s hogy a felmaradt 25% közül a
bűnszerzők 75%-át felmentik, minden túlzás nélkül és éppen ellenkezőleg
úgy lehet számítani, hogy midőn egy bünös bűntettet követ el, 6 ellen 94
esélye van arra, hogy meg ne bűntettessék, ami a bűntettes ipart sokkal
kevésbbé teszi kockázatossá, mint a kisboltosipart, mert a kisboltosok
közül 50% válik vagyonbukottá, a bűntettes-iparosoknak pedig csupán 6%-a
csinál rossz üzletet.
Ez magyarázza meg a bűnözés folytonos és igen gyors emelkedését. A
vallásos nevelés csökkenésével és a néptanítók istentagadó erkölcsének
befolyásával kísérelték meg ezt megmagyarázni; mindez kétségtelenül
közrehat és alig kételkedem abban, hogy közre is hat; mégis az a dolog
alapja, hogy a mesterségek nagyobb része az eredménytelenség több
esélyét szolgáltatja, mint az orgyilkosság mestersége, hogy az
orgyilkosság hivatása, anélkül, hogy helyeselni kellene, teljes
gondtalanságot nyújt vagy legalább _egyikét a biztosabbaknak;_ úgy hogy
a hivatalnoknak vagy az orgyilkosnak van az egyedüli gondtalan
foglalkozása. Ez a kriminalitás és a hivatalnoki pálya felé vezet és
elfordítja az ipartól a komoly elmék nagy számát.
Jegyezzétek meg még, hogy ezen láthatatlan és nulla bíróság – miként
Mostesquieu mondja – t. i. a zsüri láthatatlannak és nullának tudja
magát és hogy felelőtlenségéhez hozzácsatolja felelőtlenségének érzetét
és tudatát is. A zsüri tényleg láthatatlannak és nullának érzi magát;
nincs kifejezetten és névszerint kiszolgáltatva a megbüntetett bűnösök
vagy azok barátai gyűlöletének és haragjának.
– Helyes, ez szigorúbbá teszi az esküdtbíróságot! – … és nincs
kifejezetten és névszerint kiszolgáltatva a nem védett és nem
oltalmazott tisztességes emberek méltatlankodásának és haragjának, ami
szabad teret enged érzelmeinek. A zsüri a polgároknak nyolc napra
ítélkezési joggal felruházott csoportja, amely először is, minthogy
nincs semmiféle jogi-, sem a bűntettesre irányúló lélektani ismerete –
össze-vissza ítélkezik, majd a politikai közvélemény, majd érzülete
szerint és azon benyomás szerint, amit az ügyvéd vagy közvádló
ékesszólása gyakorolt reá; és amely azután, annak tudatában, hogy
össze-vissza ítélkezett, hajlandósággal bir arra, hogy felelősségét még
majdnem a semmire szállítja le, amely oly kevéssé terheli őt s ily módon
akarja a majdnem abszolut felelőtlenséget – amelyet élvez – még inkább
növelni.
Nagyon ritka dolog mintegy tiz év óta, hogy az a zsüri, amely marasztaló
ítéletet hozott, ne irna alá kegyelmi kérvényt, ítélete után. Mit jelent
ez? Hát nem tudjátok mit cselekedtek, hát beismeritek, hogy nem tudjátok
mit cselekedtek? Teljhatalmatok van. Megvan nektek engedve, hogy egy
bizonyos bűntettest felmentsetek, még akkor is, ha beismerésben van,
mert nem azt kérdezik tőletek: «elkövette-e ezt a vádlott»? hanem ezt:
«bűnös-e a vádlott?» és mindig kimondhatjátok, – s amiben nincs semmi
észellenes – hogy egy ember, aki megölte atyját és anyját nem _bűnös_.
Megmérhetetlen és abszolut teljhatalmatok van. Hát teljhatalommal
birván, marasztaló ítéletet hoztok és ugyanazon kézzel s ugyanazon
negyedórában kegyelmi kérvényt irtok alá! Ez kápráztatja el egészen az
elvakulásig felelőtlenségetek szenvedélyét. Marasztaló ítéletet hoztok,
minthogy – bár némi ellenszenvvel viseltettek a marasztaló ítélethozatal
iránt – lelkiismeretetek szerint és saját magatok lebecsülése nélkül nem
tehettek másként; mégis másra akarjátok hárítani a felelősséget;
végeredményben azt akarjátok, hogy más ítélkezzék ne ti, vagyis hogy más
tagadja meg a kegyelmet.
A felelősségtől való írtózás, a felelőtlenség szenvedélye ez:
«mindenekelőtt és mindenekfelett ne engem terheljen a felelősség»
mondjátok.
Végre még két dologgal találkozunk itt, ami azonban egyremegy; először a
francia embernek azon hajlamával, hogy mindig mossa a kezeit; «tettem
valamit, de azon szin alatt, hogy amit tettem semmis és meg nem történt
legyen».: «nem ártom bele magamat, sohasem akarom beleártani magamat,
sőt midőn a törvénynél fogva ártottam bele magamat, keresek és találok
egy közvetítőt, hogy ne legyek beleártva. Azután pedig azt találjuk itt
nem kevésbé kifejezően – amint hiszem – hogy már egy század óta minden
francia ember arra törekszik, hogy a kormány tegyen mindent.
Amint az esküdtszék, úgy példáúl a semmitőtörvényszék is örömmel mondja:
«ez a fejedelem ténye», ez az utasítás, «nem vagyok részes benne»; épen
így a zsüri is örül, hogy mondhatja: «nem vagyok részes benne, nincs
részem ebben a bűnbocsánatban, marasztaló ítéletet hoztam, aláírtam a
kegyelmi kérvényt; a kormány megkegyelmezett, ez nem az én hibám; ebben
a kivégzésben nincs semmi részem; marasztaló ítéletet hoztam, igaz,
aláírtam egy kegyelmi kérvényt, a kormány kegyelmet adhatott volna, nem
tette, ez nem az én hibám; _átszármaztattam minden hatalmamat a
kormányra; mert Franciaországban jogos és mintegy alkotmányszerű, hogy
mindent a kormány tegyen._»
Ebből eléggé látható, hogy a felelősség elől mindenki megfutamodik. Egy
aránylag egyszerű és szorosan összefüggő törvénykönyv által felmentjük a
bíróságokat azon felelősségtől, amely onnan származott, hogy
törvénymagyarázatra és egy kissé a méltányosság alapján való ítélkezésre
voltak kötelezve, megvannak elégedve; felmentjük őket, hogy a bűntettes
felett ítélkezzenek, de megterheljük ezzel a zsürit, ami kellemes a
bíráknak és előnyös a bűntetteseknek és úgy a bírák, valamint a
bűntettesek meg vannak elégedve; ámde a zsüri maga – jóllehet
láthatatlansága és nullitása folytán felelőtlen – nincs mindenben
megelégedve ezen láthatatlan és quasi-nulla felelősséggel, amelyet
átszármaztattak reá s amely alól felmenti magát s átszármaztatja a
kormányra a kegyelmi kérvény által.
Ekként oly látványosságával találkozunk itt a tévelygő, minden oldalról
rossz szemmel nézett, rosszúl fogadott, elűzött s úgy az egyik, valamint
a másik rész előtt gyűlöletes és végül a kormányra átruházott
felelősségnek, – amely különben azzal semmiképen sem törődik.