– ahol a kérdésben levő törvénycikk szövege idézve található: «Tekintve
azon érvek összességét, melyek a felülvizsgálatot megelőzték következik,
hogy az új tények vagy a haditanács ismeretlen ügyiratai az elítélt
ártatlanságát megerősítő természettel bírnak… és hogy vizsgálatot kell
az ügy alapjára nézve megejteni és alkalmazni a büntetőperrendtartást
tartalmazó törvénykönyv 445. cikkének befejező szakaszát, amely szerint
ha a kijelentett megsemmisítés egy élő elítéltre nézve nem enged semmit
fennmaradni, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmiféle
visszautalás nem fog kijelentetni».
«Elegendő – mondja tovább Charpentier – a balfelől levő hasábhoz
visszatérni, hogy lássuk ezen idézet aggályos pontosságát. _A l’Action
Française követte el a hibát, amelyet a semmítőtörvényszéknek
tulajdonít._»
Tökéletesen pontos eljárás, hogy a törvényszék a törvény szövegét úgy
_idézte_ ítéletében, mint később Charpentier. De az is tökéletesen
pontos eljárás, hogy a törvényszék ítéletének záradékában utal és
támaszkodik ezen törvényszövegre és így idézi: «Tekintve végső
elemzésben, hogy a Dreyfus ellen emelt vádból semmi sem áll fenn és a
haditanács ítéletének megsemmisítése _semmit sem enged fennmaradni, amit
az ő terhére bűntettnek vagy_ _vétségnek lehetne minősíteni_, tekintve
ennek folytán, hogy _a 445. cikk alkalmazása mellett semmiféle
visszautalást nem szabad kijelenteni_…» Amiből nyilvánvaló, hogy a
semmítőtörvényszék kétszer idézte a 445. cikk szövegét: először igen
hűségesen, másodszor pedig, _midőn határozata miatt rátámaszkodik_,
megváltoztatva. Azt mondhatnák, hogy azért, mert _önmaga akarta
megmutatni_ ezen kétféle idézés által, miként kellett volna neki
ítélkeznie a törvény szerint és miként ítélt annak ellenére. És
alapjában ez a véleményem és ez van a rendszeremben: a törvényszék meg
akarta mutatni, hogy igen jól ismeri a törvényt, hogy előtte volt, hogy
olvasta azt és hogy államérdekből ítélkezett annak ellenére. Az általam
adott ezen magyarázat bizonyára a legkedvezőbb neki.
Még egy különös részlet: a _Gazette des Tribunaux_ hozván az ítéletet,
az ítélet ezen szelleméről, ezen alapelvéről, nem tudom egészen, miként
kell mondani, ezt bocsátotta előre (a jogtudomány számára): «Mikor egy
határozat megsemmisítése, melynek felülvizsgálása kéretett, semmit sem
en ged fennmaradni, ami az elítélt terhére bűntettnek vagy vétségnek
volna minősíthető, a semmítőtörvényszék által semmiféle visszautalás
kijelentése nem történhetik _a büntetőtörvénykezési eljárást tartalmazó
törvénykönyv 445. cikke végső szakaszának szavai szerint_. Ebből
következik, hogy ez az igazi szövege a 445. cikknek, amely elrejtve
marad az 1906 júl. 12-iki ítélet egy szegletében s amely végeredményben
a törvényben megmarad; de a megváltoztatott szöveg képezi a jogi
álláspontot. Ez megnevettetheti Heraclitot.»
Annyi bizonyos, hogy a törvényszék egy olyan törvényt alkalmazott,
amelyet ő maga gondolt ki. Maguk Dreyfus védői elismerik ezt, csakhogy
talán indokoltan azt mondják, hogy csendet kellett teremteni és hogy a
semmítőtörvényszék ekként érte el annak megvalósítását. Lehetséges.
Ámbár ítélete újra életrekeltette a polemiákat, de kikerült egy harmadik
új pert a haditanács előtt s talán kissé nagyon is kedvezett azon
lecsendesítésnek, amely nem volt ellenére.
Csakhogy ami talán nem is volt célba véve: 1-ször függőben hagyta örök
időre és az egész történet számára a Dreyfus-ügyet, ahelyett, hogy
lezárta volna; 2-szor elítélte Dreyfust.
Függőben hagyta, ahelyett, hogy lezárta volna az egész történet számára
a Dreyfus-ügyet. Valóban, ezt fogják mondhatni örökké: «Dreyfus-t
elítélte két haditanács, másrészről felülvizsgálatra utalta a
semmítőtörvényszék ítélete, majd felmentette a semmítőtörvényszék, ámde
a törvény beigazolt megmásításával; a dolog legalább is egyensúlyban
van; az ügy függőben marad, végnélkül lehet tárgyalni. És tényleg az a
véleményem hogy végnélkül fogják tárgyalni s igen jogosan a
semmítőtörvényszék utolsó ítélete s azon mód szerint, amely szerint az
azt megszerkesztette.
A semmítőtörvényszék pedig utolsó ítéletével _elítélte_ Dreyfust.
Bizonyára elítélte, mert a törvény szellemével és betűivel ellentétes
ítélete által egyedül azt akarta, hogy Dreyfust egyáltalában nem engedi
egy harmadik haditanács elé állítani. Kijelentette egyrészről, hogy a
visszautalás nélkül megsemmisítés nem történhetik meg, csak a törvény
megváltoztatásával, ami tökéletes erkölcsi elítélés; másrészről pedig
kijelentette, hogy bármely haditanács elé utaltassék is Dreyfus,
csalhatatlanul újból elítéltetik, ami szinte elég tökéletes erkölcsi
elítélés.
A törvényszék ítélete által elég világosan ezt mondja: «a törvény azt
akarja, hogy Dreyfus felett még egy haditanács ítélkezzék, de mivel még
minden haditanács által elítéltetett, felmentem én a törvény ellenére»;
ez világos elítélés.
Annyira világos – jegyezze meg magának az olvasó – hogy Dreyfust csak
két haditanács ítélte el, a semmítőtörvényszék pedig ítélete által
olyanná tette, mint akinek minden lehető haditanács által el kell
ítéltetnie, tehát hogy ne utaltassék bármely más haditanács elé:
felmenti. Azt akarta mondani és nem is akart másként eljárni:
«Kijelentem, hogy Dreyfus mindig el fog ítéltetni». Egy humorista ezt
mondaná: «a semmítőtörvényszék a világon a legrosszabb szándékkal
viseltetett Dreyfus iránt, mert ítéletével mindenkinek kikiabálta, hogy
lehetetlenség volt Dreyfust felmenteni».
Nem így van és a törvényszéknek nem volt Dreyfus iránt rossz szándéka;
de be kell ismerni, hogy ezt el lehetne hinni. Annyi azonban bizonyos,
hogy erkölcsileg annyira elítélte, amennyire csak lehetett.
Ez annyira igaz, hogy – miként tudjuk – a békés emberek meg voltak
elégedve az ítélettel; de a tiszta _Dreyfusistáknak_ nagyon rosszul
esett. Nagyon érezték, amit mondtam, hogy az ügy újból függővé tétetett
anélkül, hogy valaha le lehessen zárni és az, hogy a felmentés csak
ilyen mesterséggel és ilyen ítélettel volt lehetséges, nagyon is elég
kegyetlen elítélés volt. Az 1906 júl. 12-iki ítélet jogászi bűvészkedés,
sőt több, páratlan ügyetlenség.
De hát ezt a jogászi csűrés-csavarást, ezt az ügyetlenséget a
semmítőtörvényszék követte el? A világért sem. A kormány követte el. A
kormány volt az, amelynek 1899 júl. hónapja óta az volt szándékában,
hogy Dreyfus bíróira, bárkik legyenek is azok, ráerőszakoljon egy
felmentő ítéletet, ami de Gallifet hadügyminiszternek
Waldeck-Rousseau-hoz, a tanács elnökéhez intézett ezen leveléből
következik: Hétfő, 1899 júl. 10. «Kedves elnököm és barátom! Nagyon
«nyíltnak» találta Ön (a szöveg szerint valószínűleg ezt akarja mondani:
nagyon szabadon hagyva a teret) azon utasításokat, melyeket a rennesi
haditanács kormánybiztosához intézni határoztam el; ezeket én igen
határozottaknak (valószínűleg: nagyon szigorúaknak) találtam. Két nap
óta minden figyelmemet ezen ügyre fordítottam és azon indokokból,
amelyeket Önnek ezen levélben kifejtek, elhatároztam, hogy nem küldök
semmiféle utasítást, ami a gyakorlattal megegyező és ami gyakoroltatott
is, p. l. a Bazaine-pör esetén. Higyje meg nekem, midőn azt állítom Ön
előtt, hogy ami hasznos volna a polgári rendű bírákra nézve, az ártalmas
midőn a kormány bizottságairól, a haditanács elnökéről és katonai
bírákról van szó… Ha mi bármiféle ügybe beleavatkozunk, meg vagyok arról
győződve, hogy marasztaló ítéletet készítünk elő. Erről annyira bizonyos
vagyok, hogy igen tartózkodom ebben közreműködni. A haditanács bírái,
valamint a kormánybiztos közös utasítást kaptak társaiktól: «Ne vegyen
számba semmiféle tanácsot, semmiféle rendeletet – mondták neki – ez a
kormány által állított csapda lenne!» Mindnyájan ezen viszonyban vannak
hivatalos állásukon kívül. Utasításaink nem maradnának titokban;
közzétennék, magyaráznák, rossz hírbe hoznák és a kormánybiztos nem
venné azt számba. Dicsőségszomjas ember, aki összes utasításainkból
piédesztált fog készíteni magának, amelyeket tombolva fog lábbal
tiporni. Ebben a pillanatban mi ezt nem tudjuk megváltoztatni. Nincs
semmi ideám a jogtudomány szabályairól, de van egynémely ismeretem a
katonatisztek különböző lélekállapotáról… Végzem, azt állítván Önnek,
hogy ha beszélünk és írunk, a marasztaló ítélet biztosan bekövetkezik…
Gallifet».
Ez a történeti levél erősen bizonyít a dolog állása mellett. Először
bizonyítja, hogy az 1899-iki kormány nyomást akart gyakorolni nemcsak a
haditanács mellett levő biztosára, ami teljesen törvényes volt, de a
haditanácsra és ezen tanács bíráira is, jóllehet de Gallifet ezt mondja
Waldeck-Rousseau-nak: «_higyje el nekem_…» közbenjárásunk ártalmas lenne
«a kormánybiztosra, a haditanács elnökére, a katonai bírákra»; tehát
Waldeck-Rousseaunak az volt a véleménye, közbenjárni és pedig elég
erélyesen a kormánybiztosnál és magánál az elnöknél és a bíráknál is.
Ez a levél először azt bizonyítja, ami igazság szerint nem szorult
bizonyításra, amit de Gallifet mondott kormánybiztosáról, azt
Waldeck-Rousseaunak kellett némi keserűséggel elmondani de Gallifetről:
«Én most ezt nem vagyok képes megváltoztatni».
Ez a levél továbbá azt bizonyítja, hogy dacára eltérésüknek,
Waldeck-Rousseau és de Gallifet teljes egyetértésben vannak abban, hogy
a kormány ezen közbenjárása azoknál, akik ítélkeznek, s hogy a fejedelem
ténye «_Igen hasznos lenne a polgári rendű bíráknál_». Efölött semmi
eltérés, semmi egyenetlenség, semmi különbség, minthogy itt nem
lehetséges sem kételkedés, sem tétovázás; Waldeck-Rousseau éppen úgy meg
volt győződve, mint de Gallifet és de Gallifet éppen úgy, mint
Waldeck-Rousseau, hogy a polgári bírák engedelmeskedni fognak.
És jegyezze meg az olvasó, hogy ez azért van, mert Waldeck-Rousseaut –
aki ügyvéd és aki járatos a polgári bíróság szokásaiban – azon gondolat
ragadta magával, hogy éppen így fognak eljárni a katonai bírák is és
hogy ezeket is ugyanazon módon lehet _kezelni;_ ez azért van, mert de
Gallifet, aki katona s akinek «van némi ismerete a katonatisztek
lelkiállapotáról» egyáltalában nincs ugyanazon véleményen, mert azt
hiszi, hogy minél inkább akarják, hogy a katonatisztek
engedelmeskedjenek, annál kevésbbé fognak engedelmeskedni. De úgy az
egyiknek, valamint a másiknak az a véleménye, hogy a katonai
engedelmesség ezúttal a polgári bíráknál van meg.
Miért van ez? Azért, mert a tisztek és a bírák közt mintegy fajkülönbség
van? Egyáltalában nem azért; ki állíthatná ezt? Egész egyszerűen azért,
mert egy haditanács bírái tökéletesen függetleneknek érzik magukat, a
polgári bírák pedig egyáltalában nem érzik magukat ilyeneknek. A
katonatiszt, aki a haditanácsnak egyidőre bírója, akként vélekedik,
amint megértette és a következő nap visszatér állásába körülbelül úgy,
mint egy polgári esküdt. Azt mondom, körülbelül, minthogy ez nem minden
tekintetben ugyanaz a dolog; ez a katonatiszt nagyobb veszélynek van
kitéve, mint a polgári esküdt; visszaemlékezhetnek rá később, hogy részt
vett egy haditanácsban, amely a kormány óhajtásaival ellenkezőleg
ítélkezett és előmenetele megérezheti ezt és ha csak saját érdekétől kér
tanácsot, jobban fogja tenni, ha az ösztökélések, vagyis a kormány
óhajtásai szerint fog ítélkezni; de végre is nem olyan, mint a polgári
bíró, akinek az a rendeltetése, hogy egész életén át bíró maradjon és
nap-nap mellett érintkezésben legyen a kormánnyal. Függetlensége sokkal
nagyobb; végeredményben ez középhelyet foglal el a polgári rendű bíró
függetlensége, amely igen csekély és a polgári esküdt függetlensége
közt, amely abszolut.
Ime, miért _hasznos_ a kormány nyomása arra, aki ítél, ha polgári
bírákról van szó és _ártalmas_, midőn katonai bírákról van szó, mint
amilyen _hasznos_, ha polgári bírákról van szó.
Jegyezze meg az olvasó, hogy senkit sem támadok egyénileg. A rennes-i
katonai bírák magaviselete 1899-ben helyteleníthető s a polgári bírák
magaviselete 1906-ban védelmezhető. Azt lehet mondani, hogy a rennes-i
katonai bírák a szenvedélyeknek engedelmeskedtek (azon elfogultságnak,
hogy az előbbi bírákat meg ne hazudtolják, a katonai szolidaritás
ösztönének stb.) és azt lehet mondani, hogy a polgári bírák 1906-ban
engedelmeskedtek… kétségtelenül a kormánynak és engedelmeskedvén a
kormánynak, nem tettek mást, mint engedelmeskedtek az államérdeknek, ami
fontos dolog.
Fennmaradna megtudni, vajjon határozottan, felsőbb államérdek-e az, hogy
legyen oly hatalom, amely szembehelyezkedjék azon államérdekkel, amelyet
a kormány adott alkalommal szem előtt tart. Ez még megvitatható lenne.
Ámde visszatérek a tárgyhoz és megfontolva az 1906-iki ítéletet
egyszerűen és magában véve, amely kétségtelenül a körülményekhez
alkalmazkodik, kérdem: hogyan képes egy jogszolgáltató bíróság némi
tekintetben lényegileg ekként eljárni? azért, mert felelőtlennek érzi
magát és mert felelőtlen akar lenni. Két felelősség közé fogva, ami
nagyon ritka és eléggé különös, _mindent_ másokra hárít. Egyrészről
ítéletét a törvényre hárítja, amelyet különben képvisel: «Nem én ítélek,
a törvény ítél»; másrészről személyes felelősségét, amelyet magának a
törvénnyel szemben megenged, a kormányra hárítja: «Mindenki jól meg
fogja érteni, hogy amikor megkerülöm a törvényt a Dreyfus-ügy
megakasztása miatt: a kormány óhajtásának engedelmeskedem; vádoljátok a
kormányt». De hát mi ez, miféle bíróság ez? Egy nagyon okos, nagyon
bölcs, nagyon felvilágosodott, sőt nagyon tehetséges bíróság, amelynél a
felelősség összes gondja eltűnt.
Elődeinek egyike, a restauráció alatt ezt mondta az akkori kormánynak:
«a törvényszék ítéleteket hoz és nem szolgálatokat teljesít». Látjátok:
«a holtak, akik beszélnek». Látjátok, miként maradt fenn ezen 1820-iki
bíróságnál azon gondolkozás, amely az 1750-iki bírákat lelkesítette? A
törvényszék ítéleteket hoz és nem szolgálatokat teljesít? Mit akar ez
jelenteni? Ezen szavak egy 1750-iki bíró szájából, az állami rend egy
tagjától és aki semmi módon nem függ a központi hatalomtól, egészen
természetesek és egyedül méltóságának nagyfokú érzetét bizonyítják; de
egy 1820-iki bíró által kijelentve, nem egyéb elavult kifejezésnél
(archaïzmusnál). Az 1820-iki bíró nem lévén egyéb, mint hivatalnok,
olyan mint a préfet, nem teljesít egyebet, mint szolgálatokat.
Egyébiránt kényelmére szolgál mindazon ügyekben, amelyekbe a kormány nem
avatkozik, lelkiismeretesen a törvény szerint ítélni; de attól kezdve,
hogy a kormány beavatkozott, már csak azért is, mert a kormány embere,
nem szabad más törvénnyel és lelkiismerettel bírnia, mint maga a
kormány; másként nagyon következetlen, sőt természetellenes lenne; a
kormány ellen ítélkező kormányember lenne, más szavakkal: a kormány
ellen ítélkező kormány, ez tiszta anarchia lenne.
A Dreyfus-ügy lezárása végett olyan ítéletet hozván a
semmítőtörvényszék, amely meg nem áll, egyszerűen azon óhajtásnak
engedelmeskedett, hogy ne legyen anarchia.
Következményeiben kedvező, de kissé szomorú, hogy ez a bíróságnak minden
felelősségtől való felmentése tényéhez vezetett. Kétségtelenül
örvendezhetett efelett, hiszen mi sem kellemesebb, mint ezt mondani:
«senki – ha csak kissé nem bolond – nem vádolhat engem». Különben a
dolog igen súlyos. Az a nemzet, amely felett felelőtlen emberek
ítélkeznek, a kik magukat felelőtlennek tudják, felelőtleneknek mondják,
akik megmutatják, hogy felelőtlenek és akiket a hatalom is
felelőtlenekké akar tenni, veszélyben érezheti magát. Azt a kérdést
vetheti fel, vajjon nem felette veszélyes-e az egyesekre, ha az egyesek
és az állam közti minden perben – az ítélkező állam lévén a bíróság –
szükségképpen az egyesek ellen ítélkezik? Azt a kérdést vetheti fel:
«vajjon nem az önkényuralom-e ez?»
Nagyon valószínű, hogy ez az önkényuralom Franciaországban 1789-ben
kezdett teljességhez jutni, majd a részletekben tökéletesíttetett;
egyébiránt még most is tökéletesíthető. Ez a szocialista uralom dolga
lesz.
Montesquieu mintegy meg volt ijedve ezen gondolattól: a kormány
ítélkezik. Ezt mondá: «a despotikus államokban maga a fejedelem
ítélkezhetik (és megfordítva, mindazon uralom, ahol a fejedelem maga
ítélkezik, despotikus). A monarchikus államokban ezt nem teheti, mert az
alkotmány volna lerombolva; a közvetítő hatalmak megsemmisítve,
megszűnni látnánk az ítélet összes formalitásait (magát a törvényt,
melynek alakszerűségei csupán oltalmul szolgálnak, kiforgatva); félelem
fogna el mindenkit, kétségbeesés ülne ki mindenki arcára; nincs többé
bizalom, becsület, szeretet, biztonság, nincs többé monarchia… ha maga
ítélkeznék, _ő lenne bíró és fél_. De a despotizmusban éppen az fontos,
hogy midőn egyes emberrel pereskedik, a fejedelem legyen ugyanazon
időben fél is, bíró is; enélkül nem volna önkényuralom.» Éppen itt
tartunk. Az állam a bíróságból saját magát kiegészítő szervet alkotván,
despotikussá lett, amennyire csak lehetett.
Ezen helyzetet igen élénken világítja meg Raymond Poincaré egy öreg bíró
emlékeihez írt ékes előszóban. Guizot ezen szavainak idézésével kezdi:
«attól fogva, midőn a politika a bíróságok övezetébe behatol, az igazság
elköltözik onnan». Ez nagyon is nyilvánvaló. De kérdi tovább Poincaré:
«soha sem volt a bíróság sem romlatlanabb, sem lelkiismeretesebb, hogyan
történik mégis, hogy részrehajlatlansága ily gyakran gyanúba vétetik?»
Nem vádolja meg ezért az emberek növekedő gonoszságát, azt véli, hogy ez
talán azért van, mert «az igazságszolgáltatás és a politika ritkán
voltak annyira kitéve a veszélyes szerződéseknek és a gyászos
zűrzavaroknak. Hajdan (a XIX. század közepe felé) a bíróság a családnak
egy faját képezte, amely szigorúan el volt zárkózva, amelyet testületi,
hierarchikus, majdnem papi szellem lelkesített s amelyet a világtól a
megközelíthetetlenség szigetelt el. Ezen állapot bírt ugyan hibákkal;
doktrinér, alakiságokhoz ragaszkodó és az új eszmékkel szemben csökönyös
volt. De függetlenség és részrehajlatlanság által kiemelkedett a
mindennapiságból. Egyébként nem volt teljesen mentes a politikai
befolyásoktól. Igen gyakran volt ő is a hatalom kezei közt. Van
Balzac-nál valahol egy vizsgálóbíró, aki Brieux és Bernéde Arthur bírák
méltó előde. Camusot-nak hívják. A felesége féltékenyen gondoskodott
pályafutásáról s egy bírói székről álmodván számára a seine-i
törvényszéknél, gyengéden ezt suttogta neki: «cicám, innen, a
törvényszék tanácselnökségéhez nem fog más kelleni, mint valamely
politikai ügyben teljesített szolgálat». Ilyenfajta szolgálatokat a bíró
hajdanában legalább csak a kormány sürgős felhívására teljesített. Ez
sok volt, _de jóformán semmi sem azon árhoz képest, amivel mainapság
megelégszik_. Mainapság az elgyengült végrehajtó hatalom nem meri többé
érinteni a bíróságok méltóságát, midőn az a törvényhozó hatalom
ösztökélésének enged. Ámde a parlament a maga egészében és részeiben
azon gondolkozás felé hajol, hogy az igazságszolgáltatás az ő hódolatára
van, maga a közönség pedig azon meggyőződésre jut, hogy ennek _ekként
kell_ lenni.
«Hány igazságkereső embernek, akik attól félnek, hogy pervesztesek
lesznek, nincs meg a jámborságuk (de nem – az intelligenciájuk) ahhoz,
hogy képviselőjükhöz forduljanak! És hány képviselő van, aki illetlen
vagy kényes kéréssel mer a bíróhoz fordulni! _Ezen személyes ingerenciák
még kevéssbbé súlyosak_, mint azon kollektiv beavatkozások, amelyekre a
kamarák felhatalmazottaknak hiszik magukat; bírósági ügyekre vonatkozó
interpellációk, a szószék magaslatáról követelt rendeletek, az
igazságügyminiszterek számára való kemény meghagyások, vizsgáló
bizottságok és mit tudom, miáltal? A politika ezer eszközt gondolt ki,
hogy az igazságszolgáltatás csarnokába becsússzék és _régideje, hogy a
félrevezetett és elbátortalanított igazságszolgáltatás már letett az
ellenállásról:_ nem olyan kamarák-e ezek, amelyek a közhatalom igazi
letéteményesei és az előmenetel szuverén osztogatói? 1906-ban
találkozott egy igazságügyminiszter, aki bírt azzal a bátor
felbuzdulással, hogy egy kevés rendet állítson vissza ezen anarchiában,
kiszabadítsa a bírákat a parlamenti rabszolgaságból s hogy bizonyos
szilárdságot adjon személyi állapotuknak. Az általa ellenjegyzett
dekrétum oly vihart keltett fel, hogy kijavítania és enyhítenie kellett
azt. Ettől fogva egy bírósági főtanács felállításáról beszéltek, amely
analóg azokkal, amelyek több minisztériumban működnek és feladatuk:
teljesen függetlenül értékelni a hivatalok birtokosainak előmenetelét.
És bizonyára nem lenne semmi lehetetlenség abban, hogy az
igazságügyminiszteriumban legyen egy olyan szerv, amely hasonló a bányák
vagy a hidak és műutak főtanácsához (conseil génèral), a középiskolai
oktatás főfelügyelői bizottmányához, vagy az összes többi
hivatáscsoportokhoz, amelyek a miniszteri választások önkényének
korlátozására vannak rendelve.
Mindaz a nemzet üdvére fog szolgálni, ami a politika és jogszolgáltatás
elkülönítésére és mindkettőnek az ő saját területükön való
elhatárolására nézve fog tétetni. Ha a bíró nem fogja elérni
felszabadítását a parlamenti gyámság alól: csakhamar vége lesz a
jogszolgáltatás tekintélyének. Nem lesz többé szükség értekezéseket írni
és olvasni az ítélkezés művészetéről. «A fondorkodás (intrikálás)
művészete mindenre elegendő lesz». Minden megfontolásra méltó ezen
világos és magvas mondás. Jegyezzétek meg itt egymástól
megkülönböztetvén a rendes és rendkívüli bírósági gyakorlatot. A rendes
a kormány ingerenciája az ítélet alá bocsátott ügyekre: ez a
mindennapos, ez a mindennapi élet. Azon pillanattól fogva, hogy a
kormány valamely ügyben érdekelve van, az végeredményben az övé, a
bíróság elismeri, hogy ez az ő ügye s hogy tartozik ezt ismerni s azt
megítélni.
Rendes gyakorlat még a képviselők személyes ingerenciája a bíráskodási
ügyekbe és ez nagyon érdekes, minthogy újból elénk tárja – akik műveimet
olvassák, tudják, mily gyakran tettem vizsgálat tárgyává ezen kérdést –
ezen törvénytelen intézményt, de ami ezáltal nem kevésbbé egyike
Franciaország intézményeinek: t. i. a helyi kormányok. Franciaország
sokkal inkább decentralizált, mint ezt általában hiszik. Minden
département a préfet és a conseil général (département-i gyűlés) által
adminisztráltatik és kormányoztatik…
A préfet és a conseil général által. Egyáltalában nem, ez egy elemi
iskolás növendék felelete; amit Ön mond, az csak látszat. Minden
département-et Quinze-Mille-jei kormányozzák, vagyis képviselői és
szenátorai, egy kevéssé inkább képviselői, minthogy a képviselők
gyakrabban ledöntik a kormányt, mint ahogy azt a szenátorok teszik, de
végre is szenátoraik és képviselőik.