KULTURA ÉS TUDOMÁNY
«… ÉS A FELELŐSSÉGTŐL VALÓ RETTEGÉS»
(«… ET L’HORREUR DES RESPONSABILITÉS»)
«A KONTÁRSÁG KULTUSZÁNAK» FOLYTATÁSA
(SUITE AU «CULTE DE L’INCOMPÉTENCE»)
IRTA FAGUET EMIL
FORDITOTTA Dr SZÁNTHÓ GYULA
BUDAPEST, 1922
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
«… ÉS A FELELŐSSÉGTŐL VALÓ RETTEGÉS»
(«… ET L’HORREUR DES RESPONSABILITÉS»)
A KONTÁRSÁG KULTUSZÁNAK» FOLYTATÁSA
(SUITE AU «CULTE DE L’INCOMPÉTENCE»)
IRTA
FAGUET EMIL
FORDITOTTA ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE
Dr SZÁNTHÓ GYULA
BUDAPEST, 1922
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
Mi akar lenni mindenki? Felelőtlen. Ez a franciák története éppen egy
század óta és ez lesz a történetük végnélkül, ha csak ez a könyv meg nem
javítja őket, amire számítok, de nem nagyon. Felelőtlenek akarnak lenni.
Ezen célzattal valósítják meg jogi eszméiket. Ezen szempont szerint
rendezik be és gyakorolják összes foglalkozásaikat; ezen elv által
vezérelt társadalmi életet élnek.
I. JOGI ESZMÉK ÉS SZABÁLYOK.
Azon uralomnak, amely 1789-et követte, összes jogi rendszereit és
szabályait azon általános eszme vezérelte, hogy aki ítélkezik,
felelőtlen legyen és semmi szemrehányás se érhesse. Valóban: 1-ször is a
bíró egyáltalában nem a méltányosság, de a törvény szerint ítélkezik;
másként mondva, ő nem bíró, de írnok; olyan ember, aki egy eset
alkalmából törvényt lát, amely már eleve gondoskodott ezen esetről és
amely arra alkalmazható; olyan ember, aki valamely esetet a törvényhez
alkalmaz, olyan aki kijelenti, hogy a törvény határozottan alkalmazható
ezen esetre, «fedi» ezen esetet – miként a németek mondanák – aki ennek
folytán ítéletet hoz.
Következésképpen teljesen felelőtlen; a törvény és nem ő hozza az
ítéletet; az ítélet a törvényből ered – hogy így mondjuk – automatikus
módon. Kit vádolhat ezért a sértett? A bírót bizonyára nem; a törvényt
annyira, amennyire akarja; a bíró ellen fordulni lehetetlen; a bíró
szigorúan felelőtlen. Talán jobban szeretnétek – mondhatnák erre – hogy
a bíró a méltányosság alapján önkényesen ítélkezzék. No, szép lenne!
Egyáltalában nem tudjátok, hogy a szavoyard-ok, újra egyesülvén a
francia birodalommal, azt kérték első kegyképpen Franciaország
királyától, hogy ezentúl ne ítéljenek felettük a méltányosság, hanem
törvény alapján, legyen az akármilyen s nagyon meg lesznek elégedve,
feltéve, hogy az ítélet alapja nem a mindig teljesen méltánytalan
méltányosság lesz. Vajjon inkább lennétek-e Magnaud elnök tanítványai,
aki körülbelül 1890-től 1900-ig igen hírhedtté vált, sőt még
fanatikusokat is szerzett doktrinája és a törvény ellen való ítélkezési
szabálya által s azáltal, hogy mindannyiszor helyettesítette a bíróval a
törvényt, valahányszor a bíró, vagyis ő a törvényt rossznak ítélte? Vagy
ellentétben vagytok-e Montesquieu következő alapelveivel: «Minél inkább
közeledik a kormányzat a köztársasághoz, annál inkább határozottabbá
lesz az ítélkezés módja. A lace dæmon köztársaságnak az volt egyik
hibája, hogy az ephorok önkényesen ítélkeztek, bár voltak őket irányító
törvények; Rómában az első konzulok úgy ítélkeztek, mint az ephorok;
ámde észrevették ennek a helytelenségét és határozott törvényeket
hoztak. A despotikus államokban egyáltalában nincs törvény; a bíró
magamagának a szabálya. A monarchikus államokban van törvény és ahol az
határozott, a bíró követi azt, ahol pedig nem határozott, felkeresi
annak szellemét. A köztársasági kormányzatoknál olyan természetű az
alkotmány, hogy a bírók a törvény betűit követik. Egyáltalában nincs
olyan polgár, aki ellen _valamely törvény magyarázható volna_, midőn
javairól, becsületéről vagy életéről van szó.»
Semmiképpen sem gondolok arra vagy óhajtom azt, hogy a bíró méltányosság
alapján ítélkezzék és nagyon jónak találom, ha határozott törvény
szerint ítélkezik. Csupán megjegyzem, hogy minden dolognak megvan a maga
rossz oldala és ha a törvény szövege szerint való ítélkezésnek páratlan
előnyei vannak, és egyedül jó ha a szóhoz ragaszkodom, a törvény szövege
szerint való ítélkezésnek is megvan az a hátránya, hogy az összes
erkölcsi felelősségtől megfosztja a bírákat. Lehetővé teszi nekik azt,
hogy megértsék vagy meg ne értsék a törvényt, hogy vagy jól alkalmazzák
vagy ne alkalmazzák jól a törvényt arra az esetre, a mely szóban
forgott, vagy azt az esetet, amely szóban forgott a törvényhez, vagy
hogy ne vegyék kellőképpen figyelembe a formákat; ámde csak ezeket
engedi meg nekik. Egyszóval az értelmi felelősséget hagyja meg számukra;
minden erkölcsi felelősségtől megfosztja őket és ez talán akadálya egy
nagy jónak, ami jó nagy hátrány.
A régi uralom alatt a törvények annyira komplikáltak és annyira
zűrzavarosak voltak, hogy a bíráknak teljesen a törvényre támaszkodva s
maguknak azzal hízelegve, hogy csupán a törvényekre támaszkodnak, miként
Montesquieu mondotta: «nem volt csupán csak szemük» s akik nagyon
bőségesen ítélkeztek a méltányosság szerint. Ebből az következett, hogy
igen nagy volt az erkölcsi felelősségük. Olyanok voltak, amilyenek még
az angol bírák. Az angol törvény nem egyéb jogtudománynál, precedensek
gyüjteményénél. Ezen egymással ellentétben álló precedensek körében –
miként elgondolható – az angol bíró előtt felette tágas szabad tér
nyílik a magyarázásra, _elméletek és tantételek felállítására_ és
befolyásolva a precedensek által, de mégis szabadon mozogva anélkül,
hogy bármi indokból szolgaivá lenne: azt a törvényt, amelyet elődei az
általuk hátrahagyott precedensek által alkottak, törvényszerűleg
forgalomba hozza az általa szerkesztett ítélet által, amelyet ismét mint
precedenst ő hagy maga után hátra. Alapjában véve az angol bírák
törvényhozók voltak s minthogy azok voltak, bár részlegesen, de elég
nagy mértékben, a mostani angol bíró is ilyen igyekszik lenni.
Eléggé hasonlít a római prætorhoz, jóllehet egyáltalán nem gondolok
arra, hogy azonosítsam vele. A római prætor nem csupán olyan ember volt,
aki jogot szolgáltatott, hanem olyan, aki jogot alkotott. Elfoglalva
tisztségét, egy fajtáját a törvényhozói manifesztumnak tette közzé,
_edictum praetoris_, melyben kijelentette azon általános jogelveket,
amelyeket követni szándékozott. Ekként fokozatosan _egy egész
jogrendszert_, t. i. a _praetori jogot_ alkották meg, amelyet Rómában
Augustus idejéig és a következő idő alatt Papinianusig sokkal inkább
tanultak, mint a törvényhozók törvényeit és amely egész biztosan azon
igazi jog volt, amelyből későbben az összes kodifikált római jog
kiindult.
Nem szükséges mondanom, hogy az ekként alkotott jog a leginkább élő jog,
az az élő jog, melyet lassankint az esetek és az emberi ész alkottak,
alkalmazkodva az esetekhez, megvilágosítva a megelőző analóg esetek
által, nem származván valamely törvényhozó igen gyakran nagyon
_apriorisztikus_ ilyen vagy olyan ideájából.
Annyi bizonyos, hogy a római prætorok törvényhozó-bírák voltak, olyan
bírák, akik jogot szolgáltattak és jogot alkottak, akikkel nem lehet az
angol bírákat egyenlősíteni.
Az ilyen bírákat rendkívül nagy felelősség terheli s ők érzik is a
rendkívüli nagy felelősséget s az igazságszolgáltatás kötelessége és a
bírói méltóság körében magának ezen felelősségnek állandó érzülete által
tartatnak fenn. Érzik, hogy méltányosság alapján ítélkeznek, melyet egy
igen széleskörű, messzeterjedő, igen tiszteletreméltó, igen jelentős
jogtudomány ismerete világít meg, amelyet ismerniök kell s amelyet
tényleg ismernek is, amelytől tanácsot kérnek, amelyet fontolóra vesznek
és tiszteletben tartanak; azonban érzik, hogy jelentős részük van a
méltányosságban is, vagyis az igazságban, azon igazságban, amely hozzá
fog járulni ahhoz, hogy a nekik kedves ország számára jogot alkosson és
kétféleképpen hagyománykövetők és ennek így is kell lennie s annak terhe
alatt ilyenek, hogy máskülönben csak félig volnának hagyománykövetők;
hagyománykövetők visszafelé mindazon hagyomány folytán, amely hozzájuk
jutott és tradicionisták előre és a jövő számára az általuk megalapított
hagyomány folytán.
Igenis, mind ennek nagyon erősen ki kell fejlesztenie és meg kell
erősítenie bennük a felelősség mélységes érzetét.
Ilyenek voltak a római prætorok, ilyenek az angol bírák, ilyenek a
francia régi uralom birái.
Még ma is ezt mondta nekem egy igen kiváló bíró:
A törvények oly számosak, egymással annyira ellentmondásban levők és
dacára látható szigorúságuknak, olyannyira hajlíthatók, hogy mindig
ítélkezhetünk a méltányosság alapján.
– És így tesznek?
– Soha, mert a méltányosság alapján ítélkezve, felelősséget vesz magára
az ember, amit senki sem akar tenni.
– Helyes!
– Talán.
A felelősségtől való ezen irtózást jól látjuk Beccaria híres tételében.
A törvény szavain nyugvó ítélet mellett foglal ebben állást, olyan bíró
mellett, aki az ítélete alá bocsátott ténynek és a törvény szövegének,
amelyre hivatkozik, egyszerű összefoglalása mellett ítélkezik és olyan
bíró mellett, akinek «csak szemei vannak «. Jó, bizonyos; nem mondok
ellent. De nézzük csak, hogy mennyire fél _a törvény szelleme szerint
való ítélkezéstől_ és hogy mindenekfelett miért fél attól: «Semmi sem
veszélyesebb, mint ezen általánosan elterjedt alapelv: «tanácsot kell
kérni a törvény szellemétől»; ezen elv elfogadása annyi, mint az összes
gátak lerombolása és a törvényeknek a vélemények áradatába való dobása.
Minden ember a maga módja szerint formál nézetet: valamely törvény
_szelleme_ tehát a bíró jó vagy rossz logikájának, a dolog könnyű vagy
nehéz megemésztésének, a vádlott gyengeségének, a bíró szenvedélyei
hevességének, a sértettel való viszonylatainak, végül mindazon apró
okoknak eredménye, amelyek megváltoztatják a jelenségeket és eltorzítják
az ember tárgyilagosságát. Elfogadva ezen elvet, látnánk a polgár
felfogásának megváltoztatását, midőn egyik bíróságtól a másik elé járul,
a szerencsétlenek élete pedig bírájuk helytelen okoskodása vagy rossz
kedélyállapota könyörületétől függne. Azt látnánk, hogy ugyanazon
bűntényeket, ugyanazon törvényszékek, különböző időben különbözőképpen
bocsátják meg, mert ahelyett, hogy meghallgatnák a törvények állandó és
megváltoztathatlan szavát, átengedik magukat az önkényes magyarázatok
csalfa állhatatlanságának». Mi sem jogosabb és ismétlem, hogy előnyt
adok a törvény passziv alkalmazásának, a méltányosságon nyugvó ítélet,
_sőt_ még a törvény szelleme szerint hozott ítélet felett is. De még azt
is jól figyeljük meg, hogy mitől fél Beccaria: _a bírónak a perben való
intervenciójától_. Azt akarja, hogy a bíró ne legyen más, mint
lajstromozó gép, de ne legyen okoskodó ember, ne legyen olyan, aki
emészt, akinek szenvedélyei vannak, aki barátkozik, aki véleményt
változtat; jó, rendben van; és ne legyen olyan sem, aki megérzi az
árnyalatokat, amelyek egyik és a másik bűntény között vannak, s amelyek
a törvény szövege szerint azonosak, de nem egészen azonosak az igazság
szempontjából; s hogy ne mérlegelje azon kisebb-nagyobb veszedelmeket,
melyek a társadalmat veszélyeztetik és ne legyen egyéb, mint valamely
esetre vonatkozó törvényszöveghez gépiesen alkalmazkodó ember.
Miért? A vádlott érdekében, feleli Beccaria mondása. Lehetséges, de még
inkább a bíró érdekében, aki ekként fel van szabadítva és meg van
könnyítve az ítélkezés nagy terhétől. Mit akarnak? Felelőtlenek akarnak
lenni.
Csatoljuk ehhez még azt is, amiről észreveszi az olvasó, hogy ismétlésbe
esem, de amiről azt vélem, hogy soha sem ismételhetem eléggé azt, vajjon
hogyan rendeltetnek ki Franciaországban a bírák? a fejedelem által. Ki
fizeti őket? a fejedelem. Ki intézi el kedvezőleg az előmenetelt vagy ki
hagyja örökre őket a legalsóbb állásokban? a fejedelem. Tehát «a
fejedelem ténye», vagyis a kormány akarata uralkodik felettük, ők pedig
a kormány akarata szerint ítélkeznek, kivéve azon ügyeket, ahol a
kormány nincs érdekelve és csupán egy szó használatos Franciaországban:
a kormány ítélkezik felettünk.
Nem így volt a régi uralom alatt, minthogy a bírák tulajdonosai voltak
hivatalaiknak, következésképpen függetlenek, mert nehezen van más
eszköze annak, hogy a bíró független legyen, mint az, hogy tulajdonosa
legyen hivatalának. A hivatalok megvásárolhatósága volt a bíróság
függetlensége. Tudjuk, hogy Montesquieu miként védelmezte ezt és miként
támadta meg Voltaire Montesquieut e pontra nézve. Montesquieu ezt
mondta: «A hivatalok elárúsíthatósága jó a monarchikus államokban, mert
mintegy családi mesterséggé teszi azt, amit nem akartak elvállalni az
erény alapján…»
Voltaire ezt írja: «Az igazságszolgáltatás isteni hivatása, az emberek
vagyonáról és életéről való rendelkezés családi mesterség legyen!»
Amire ezt válaszolom: nem ez a legfőbb indoka Montesquieu véleményének,
de ezen indok távol áll attól, hogy lebecsülhető és vállvonogatással
elintézhető legyen. Itt egész egyszerűen arisztokratikus eszmével állunk
szemben, amelyre nézve Voltaire a nyakas despotista, soha sem értett meg
semmit. Montesquieu ezt akarja mondani: az elárúsíthatóság ítélőbírói
hivatalt ad egy családnak; ime, az atyáról fiúra átszálló bíróság. Az
egész arisztokrácia ezen nyugszik. A római szenátoroknál, a velencei
szenátoroknál azon isteni hivatás, hogy őrködjenek az állam érdekei
felett, családi mesterség és ez határozottan azért van így, mert jól van
betöltve. Nem csudálkoztok azon, hogy az isteni foglalkozás, mely
szerint a csatamezőn kettévágja valaki az embert, családi mesterség?
Mégis ez nem más dolog a francia nemesség körében és elég ragyogó módon
van betöltve. Itt nincs más dolog és mindez benne foglaltatik
Montesquieu beszédében, ami a világon a legtermészetesebb az előtt a
valaki előtt, aki tudja, hogy mi az arisztokrácia.
«Ezen megvásárolhatóság az állami néposztályokat sokkal állandóbbakká
teszi – folytatja Montesquieu, – Suidas nagyon helyesen mondja, hogy
Anastasius a császárságból az arisztokráciának egy faját alkotta meg,
eladván az összes bírói hivatalokat.» Voltaire nem emeli ki ezen sorokat
határozottan azért, mert ezek Montesquieu összes gondolatait
tartalmazzák és ezen gondolatokban az foglaltatik, amibe Voltaire nem
képes belehelyezkedni.
Állami rendek az ő számára nem léteznek és nem szabad létezniök, nem
szabad itt lenni, csak abszolut hatalmú királynak és egyenlő
alattvalóknak. Következésképpen mellőzi mondani, hogy az, ami állami
rendet kreált s ami az abszolutizmus képzelgéseinek féke, Montesquieu
szerint jó dolog, Voltaire szerint pedig gyűlöletes dolog és miután
Voltaire nem hozza fel ezen jelentős szöveget, ez kétségtelenül azért
történik, mert így szól magában: «Helyes. Ez a Montesquieu
arisztokratikus vesszőparipája; nem is szükséges erre figyelmet
fordítani. Gyerünk tovább.»
És sokkal könnyebb volt azt mellőzni, mint magát a kérdés alapját
vitatni, amely fennforog, t. i. hogy jó-e vagy rossz az arisztokratikus
uralom.
Montesquieu annak beismerésével folytatja, hogy Platon nem képes
elviselni a hivatalok ezen elárúsíthatását, azt állítván, hogy ez annyi
volna, mintha valakinek a hajójában kormányossá tennék a leggazdagabbat;
de megjegyzi, hogy Platon a köztársaság polgáráról és ő, Montesquieu, a
monarchia alattvalójáról beszél. «Tehát midőn a monarchiában a hivatalok
nem adatnak el nyilvános szabály folytán, mégis az udvaroncok
szegénysége és kapzsisága fogja azokat elárúsítani s a véletlen fogja
szolgáltatni a jobb választásokat és nem a fejedelem.»
Montesquieu itt helyes úton jár: választani kell a hivatalok
megvásárolhatósága és a bírák megvásárolhatósága közt. Ha a bíró
tulajdonosa hivatalának, nem vásárolható meg többé; ha a hivatalt adták
neki, megvásárolható lesz. Először is, hogy megszerezze azt, gyakran
lesz kényszerítve annak megvételére, nem a tulajdonostól, minthogy ilyen
nem lesz, hanem a minisztertől, aki azzal rendelkezik, vagy azon
emberektől, akik a miniszterre befolyással bírnak; azután hogy megtartsa
ezen hivatalt, vagy hogy egy fokkal szebbet és jövedelmezőbbet szerezzen
magának, mindig rendelkezésére fog állani azoknak, akik neki a hivatalt
adták és isteni mestersége a szolga mestersége lesz. Választani kell a
hivatalok vásárolhatósága és a bíróságok megvásárolhatósága (vagy ami
ugyanaz a dolog: szolgasága) között.
Voltaire, úgylátszik, nagyon kitérően felel, miként ezt mindig teszi is,
mivel a kérdés magvát szem elől téveszti, vagy mivel az abba való
elmélyedés meg nem felel könnyed természetének. «Miért legyen
Franciaország az egyedüli monarchia az egész világon, amely be legyen
szennyezve az állam törvényeibe átment ezen szégyene által a hivatalok
megvásárolhatóságának? Miért nem hozták be korábban, mint tizenegy száz
év múlva ezen rendkívüli visszaélést? Elég jól tudjuk, hogy ezt a
szörnyszülöttet egy király szegénysége és pazarlása szűlte és némely
polgár hiúsága, akiknek atyjuk pénzt halmozott össze. Mindig ostromolták
ezen visszaélést tehetetlen lármával, minthogy pótolni kellett volna a
hivatalok vételárát. Ezerszer többet ért volna eladni az összes zárdák
kincseit és az összes templomok ezüstneműit – mondja egy bölcs jogtudós
– _mint eladni az igazságszolgáltatást_. Midőn első Ferenc elvette szent
Márton ezüst sisakrostélyát, senkivel szemben sem követett el
igaztalanságot; szent Márton egyáltalában nem panaszkodott, igen jól
nélkülözte sisakrostélyát. De nyilvánosan eladni a bírói állást és
megesketni a bírót, hogy ő azt nem vásárolta, ez szentségtörő ostobaság
volt, egyike divatos szokásainknak! Mellőzve a rossz tréfákat, ezen
szövegben csupán ez foglaltatik: az igazságszolgáltatás elárúsítása
szörnyűség. Tehát pontosan az, amit Montesquieu mondott, t. i. az, hogy
az igazságszolgáltatás jogának megvétele egyedüli eszköze annak, hogy az
ne adassék el; mert ha te veszed meg, azeladás jogát, te vagy annak
tulajdonosa és semmi okod sem lesz többé arra, hogy eladd ítéleteidet és
egyáltalában nem is adod el azokat; ellenben, ha nem vagy tulajdonosa
hivatalodnak, szünet nélkül vásárolod azáltal, hogy olyan ítéleteket
hozol, aminőket óhajtaz, aki neked a hivatalt adta; szünet nélkül
megvásárolod, ítéletekkel fizetvén meg azt. Vagy a hivatalok
elárúsíthatósága, vagy a bírák megvásárolhatósága,»
Voltaire oly kevéssé érti a kérdést, hogy a jogszolgáltatás eladásának
hívja azt, ami határozottan megakadályozza, hogy az ítéletek
eladassanak.
Ami az ő igen jogos megjegyzését illeti, hogy a francia monarchia az
egyetlen volt Európában, ahol a bíróság hivatalának tulajdonosa volt, az
nem szörnyűség, az felsőbbrendűség. Ráillik erre a mondás, hogy
Európában egyedül a francia bíróság volt külön rendje az államnak.
Minden más országban a bíróság hivatalnokok testülete volt, a milyenek a
vámszedők. Nem ítélkezik, a kormány ítélkezik általa. Ezen országokban
nincs elkülönítés a végrehajtó hatalom és a bírói hatalom közt; tehát
(legalább az 1789. évi 16-ik cikkben foglalt _kijelentése után az emberi
jogoknak:_ Déclaration des droits de l’homme) despotizmus van. De éppen
Voltaire részére a despotizmus a helyes. És kétségtelenül ez választja
őt el Montesquieutől, aki előtt a despotizmus szörnyűség és aki a
bíróság függetlenségében a despotizmusnak egy fékét látván, _bármiféle
történeti eredete legyen is ezen függetlenségnek_, ki van elégítve, ha a
bíróság független.
És ha megbotránkozással mondanátok neki, hogy csak Franciaországban az,
képes volna azt felelni, hogy ez azért van, mert Franciaország Európának
nem az utolsó, de az első országa.
– Az utolsó! – kiáltana fel Voltaire, – mert ez azon ország, ahol a
despotizmus leginkább meg van gátolva.
– Az első! – felelné Montesquieu – minthogy ez azon ország, ahol a
legkevesebb despotizmus van.
Midőn a vitatkozás visszatérítette mindkét vitatkozót egész pontosan az
eszmék kiindulási pontjához, akkor megszünik; ez az egyedüli eredmény.
Ugyanezen kérdéshez még hozzákapcsol némely dolgot Montesquieu, amire
Voltaire semmit sem válaszol: «Végre is a gazdagság által való
felemelkedés módszere az ipart inspirálja és fenntartja, amire a
kormánynak (a monarchiának) nagy szüksége van. Spanyol tunyaság: itt az
összes hivatalokat adományozzák».
Ez magyarázatra szorul, mert rosszul van megírva; Montesquieu ezt akarja
mondani: egy atya szorgalmas és vagyont szerez, hogy vagyont igyekezett
szerezni, ez azért történt, hogy fiának egy igazságszolgáltatási
hivatalt szerezzen és hogy fia ily módon a társadalmi hierarchiában
emelkedjék. Ime, a szorgalomnak egy szép ösztönzője. Azon országokban,
ahol nem jut el az ember ekként egyik osztályból egy magasabb osztályba,
nem dolgoznak, intrikálnak. Spanyol lustaság, itt a hivatalokat
_adományozzák_; ezentúl nem dolgoznak, hogy megvásárolják azokat, kérik
azokat.
És miként azokkal szokott megtörténni, kik összes ideáik felett
egyszerre rendelkeznek, Montesquieu az összes uralmak általános eszméit
itt adja meg. A világ legnagyobb országai azok, amelyekben egy a
hagyományokhoz igen ragaszkodó, de mindig nyitva tartott arisztokrácia
van, amelyet állandóan megújít az alsó néposztályokból származó aktiv és
energikus rész beözönlése. Tehát Franciaországban három arisztokrácia
van: a legelzártabb nemesség, egyébiránt nyitva tartva, minthogy a
király képes nemességet kreálni és kreálja is azt; a teljesen nyitva
tartott papság, minthogy nem örökösödés, de kooptáció által egészíti ki
magát, vagyis a választásos örökösödés egy faja által; a magisztratura,
amely félig örökletes, félig megvásárolható olyan emberek által, akik
munkával pénzt szereztek. Ez a három arisztokratikus rend alkot egy
olyan arisztokratikus együttességet, amely igen nyitva tartott lévén,
alkotja az előkelőket. Nincs Franciaországnál értelmesebben és
szerencsésebben alkotott arisztokratikus ország.
Ime, amire Voltaire nem felelt, minthogy attól kezdve, amikor
arisztokratikus doktrináról volt szó, többé semmit sem értett meg. De
jól látjuk Montesquieu a hivatalok eladhatására vonatkozó összes
ideáinak együttességét.
Mirabeaunak ezt kellett mondania későbben: «Az államban nem szabad
másoknak lenni, mint koldúsoknak, tolvajoknak és államilag
díjazottaknak». Ez a tiszta szocialista doktrina; ez kizárja a
tulajdonost és a független munkást; nem lesz itt több tulajdonos, mert
nincs bérmunkás, sem tolvaj, sem koldús; nem lesz többé független
munkás; lesznek ugyan munkások, de ezek az állam díjazottjai lesznek. Ez
az a doktrina, amelyre Montesquieu már előbb ezt feleli: «Valóban!
nekem, aki nem vagyok szocialista, nekem, aki nem akarok olyan kormányt,
amely mindent tesz, amely mindent képes tenni és amelytől minden függ,
nekem, aki szabad akaratok által korlátolt és elgátolt kormányt akarok:
független munkások kellenek, akik tulajdonra törekednek, akik azt
elérve, elérik általa az általuk megszerzett és nem az állam által
adományozott s attól független munkaköröket. _Példának okáért_ ilyen a
szorgalom és a munka által megszerzett bíróság. Az én nagy társadalmi
hatalmú bíróságaim nem lesznek sem koldúsok, sem tolvajok, sem
díjazottak. Érdekemben fekszik, hogy ne legyenek díjazottak, mert ha
díjazottak volnának: koldúsok lennének. Koldúsok is képesek helyesen
ítélkezni, de az olyan perekben, ahol a kormány egyes emberrel áll
összeütközésben, a kormány segélyezettei talán nem teljes
részrehajlatlansággal ítélkeznének.»
Montesquieunek ezen eszméit a _Törvény Szelleme_ közzététele után három
évvel majdnem eredetibb módon és határozottabb erővel, mint maga
Montesquieu, tartotta fenn egy fiatalember, Angliviel de La Beaumelle,
akinek kalandos és nagyon rendellenes élet jutott osztályrészül, de aki
huszonöt évével sokat ígért. _Mes Pensées_ (Gondolataim) című első
munkájában ezt mondja La Beaumelle: «A hivatalok elárúsíthatósága miatt
minden jó francia zúgolódott. A fejedelmek kapzsisága és az idők
kényszere hozták be s ugyanezen okok tartották meg és tartották fenn
azt. _Fájdalom, hogy ez nem a politika érdeme és dicsősége_, ez
remekműve volna. Csodálatos dolog, hogy létezhetett egy nemzet, amelynél
_a bíráskodás joga vevőre talált és ahol az ítéletek nem eladók_, ahol a
hivatal szorgalomra buzdít (Montesquieu szövege ismét szóba kerül) és
_ahol a hivatalok nincsenek lealacsonyítva_ (és nem is lehetnek,
minthogy a hatalom nem önkénykedhetik felettük). A bírósági hivatalok
ezen elárúsíthatósága Franciaország állami rendjének legfőbb java».
A forradalom a bíróságot a központi hatalomhoz csatolta, vagyis
megszűntette az államnak ezen osztályát, miként megszűntette a két
központot, t. i. akként, hogy elhatározta, miszerint jövőben _az legyen
a végrehajtó hatalom, amely ítélkezik_. Ez nagy haladás volt, ha a
despotizmusra vonatkozik, amint hiszem is, de visszafejlődés volt, ha a
szabadság volt a cél.
Tehát visszatérve a felelősség ezen kérdésére, amelytől semmiképpen sem
távolodtunk el – miként az olvasó látni fogja – a felelősség
szempontjából mit tett az új uralom? Az egyik felelősséghez hozzácsatolt
egy másikat. A régi uralom bírái kevésbbé voltak fedezve, mint az újak,
mert igaz, hogy a törvény szerint ítéltek, de kevésbbé szigorúan, mint
az új uralom bírái, miként kimutattuk. A létező kormány bírái teljesen
fedezve vannak a törvény által, amely határozottabb, kevésbbé sokféle,
kevésbbé alkalmas a magyarázatra; nekik egyszerűen _a jogot kell
kijelenteniök_, a jog felelős. Tehát ezen felelőtlenséghez
hozzákapcsolódik az, hogy mivel ők az ítélkező hatalom s midőn a kormány
meghagyja nekik, hogy mily módon ítélkezzenek, azon mód szerint
tartoznak ítélkezni és nem ők, de a kormány a felelős. Idézni szokták
azon magasállású bírót, aki a parlamenti bizottság előtt egy, a
törvénnyel teljesen ellentétes eljárási művelet iránt kérdeztetvén meg,
ezt felelte: «a fejedelem dolga». Szigorúan elítélte a közvélemény.
Miért? Nem tett egyebet, mint felmentette magát egy felelősségtől,
amelyet visszahelyezett oda, ahol az a kormányrendszer szerint van.
Mondhatta: «a kormánytól rendeletet kaptunk és engedelmeskedtünk ezen
rendeletnek». Ez árulás? miben? Állami rend vagyunk-e mi? egyáltalában
nem. Közvetítő testület vagyunk-e a fejedelem és a nép között, miként
Montesquieu mondta? egyáltalában nem. Maga az ítélkező nép vagyunk-e,
mint az athéni heliasták? egyáltalában nem. A szenátorok és lovagok
delegáltjai vagyunk-e miként ez megszakítás nélkül volt Rómában,
következésképpen egy állami rend képviselői vagyunk-e? semmiképpen. A
nép által megválasztott prætorok vagyunk-e, miként ez még Rómában volt?
semmiképpen. Minket a kormány nevez ki, fizet, léptet elő, avagy otthagy
a pálya kezdetén; mi a kormány igazságügyi tisztjei vagyunk; nem vagyunk
egyebek, mint eszközök; midőn a kormány maga akar ítélkezni s ehhez
nyilvánvalólag joga van, ettől kezdve nincs más teendő, mint hallgatni.
Ezt tettük. Azon tény által, amely bennünket azzá tett, amik vagyunk,
teljesen felelőtlennek érezzük magunkat. Franciaországban, az első
uralkodóház idején, ha a prévôt (bírósági előljáró) valakit felhívott a
megjelenésre és ha az nem jött el, elment hozzá és ezt mondta neki:
«hivattalak téged és te nem tartottad méltónak eljönni. Indokold ezen
lebecsülést» és megverekedtek. Ime, olyan emberek, akik rettenetesen
felelősöknek érezték magukat. Gondoljátok, hogy nekünk is hasonlóképpen
kellene cselekednünk, mikor a kormány parancsol és rendeleteit nem
tartjuk kellemeseknek? És mily jogon? Mi nem mondhatjuk neki: «Ki tett
téged fejedelemmé?» De ő mondhatja nekünk: «Ki tett meg téged bíróvá?»
Mi függő helyzetű delegált hatalom vagyunk örökös lehetősége mellett
hatalmunk visszavételének az által, aki azt nekünk nyújtotta.
Végeredményben függésben vagyunk, következésképpen felelőtlenek vagyunk,
ami által nem vagyunk elvarázsolva, minthogy nem rendelkezünk a középkor
prévôts-jainak becsületérzésével».
Még egy másik példája a felelőtlenség azon érzelmének, amellyel a
francia bírák határozottan rendelkeznek attól kezdve, midőn olyan ügyről
van szó, melybe a politika bele van keverve. A francia püspököknek
1910-ben a hívekhez intézett egy «levele» nem tanácsolja sok indokból a
világi iskolákat, a többek között azért, mert olyan világi iskolák
vannak, ahol a kis fiúk és leányok együtt vannak éppen úgy az osztályban
és a tanulás alatt, mint a szünórák alatt. A néptanítók társasága ezen
levél aláírója, Mgr. Luçon bíboros ellen pert indított. Első
folyamodásban az ügy a néptanítók javára intéztetett el; megfelebbezték;
a felebbviteli törvényszék, t. i. a párisi törvényszék, 1911 január
14-én újból elítélte Luçon bíborost. Indokainak egyike ez: «tekintettel,
hogy azok (a püspökök levelében foglalt vádak) különösen a vegyes
iskolákra (écoles mixtes) vonatkoznak, hogy a különnemű gyermekek együtt
tartása ott meg van engedve, továbbá tekintve, hogy felebbező (Luçon
bíboros) _egyáltalában nem tudja_, hogy úgy az osztályban, valamint a
szünórák alatt a fiatal fiúk és leányok egymástól el vannak különítve és
hogy egyetlen iskola sincs megépítve és elfogadva ezen feltétel
teljesítése nélkül…»
Ezen indoknak a szövege által: «_továbbá minthogy nem tudja_», a párisi
törvényszék valósággal hazugsággal vádolta meg Mgr. Luçon bíborost és
mint hazugot ítélte el.
A La Croix hirlap vizsgálatot ejtett meg közvetlenül (1911 januárban),
hogy megtudja, voltak-e valóban olyan vegyes világi iskolák, ahol a
különnemű gyermekek együtt lehettek. Nem talált, csupán kétszázat,
amelyeket részletesen megnevez.
Különös részletezés: éppen azon községekben, ahol a különnemű gyermekek
együtt voltak, a dolog ekként történt: a tanító magához vette a nagy
fiúkat és a nagy leányokat, a tanítóné pedig a kis fiúkat és kis
leányokat, tehát megtörtént az elkülönítés, de úgy, mintha arra
törekedtek volna, hogy a kohabitációt a lehető legveszélyesebbé tegyék.
Bizonyos, hogy ez az abszurditás minden rossz szándék nélkül való volt,
de végre is megtörtént.
A kohabitáció mindenesetre fennforgott és Mgr. Luçon nem hazudott, a
párisi törvényszék pedig hibásan jelentette ki őt hazugnak. Mielőtt ily
könnyen hazugnak jelentette ki Mgr. Luçont, mit kellett volna tennie a
párisi törvényszéknek? Vizsgálatot kellett volna foganatosítania, olyan
vizsgálatot, mint aminőt a La Croix újság ejtett meg időközben. Miért
nem foganatosította ezen vizsgálatot? Miért elégedett meg, miként
ítéletének a szövege határozottan megjelöli, az iskolaépületek
terveivel, amelyeket vele a közoktatásügyi miniszter közölt, mintha ezen
tervek, valamit bizonyítanának azon eljárásra nézve, amit az azok
alapján épített iskolaépületekben gyakorolnak; mintha a háznak egyik
része feltartatván a tanítónénak, a másik része pedig a tanítónak, a
tanító nem vehetné magához a maga házrészébe az összes nagy gyermekeket
nemük megkülönböztetése nélkül, a tanítóné pedig az összes kis
gyermekeket nemükre való tekintet nélkül; ami valóban gyakran így is
történt? Végre is miért nem foganatosított a párisi törvényszék
vizsgálatot és miért jelentette ki oly könnyedén Luçon bíborost
hazugnak?
Azért, mert midőn politikai ügyről van szó, a francia bíróság nem érzi
magát többé függetlennek. Szerinte ezen ügyben a kormánynak kell
ítélkeznie és ő nem lehet más, mint a kormány hallócsöve. Úgy tetszik
nekem, hogy ezen eljárási módot a maga lényegében mutatjuk be s ebből
tényleg mindenki láthatja a törvényszék eljárását. Itt ténykérdés forog
fenn, tehát vizsgálatot kell foganatosítani; a törvényszék egyáltalában
nem tette azt, de minthogy politikai ügyről van szó, a kormányra
tartozónak tekinti az ügyet és ezt mondja: «a kormány beszél» és
tanácsot kér a közoktatásügytől. A közoktatásügy ezt feleli: «legendák,
mesék, hitrege; itt vannak az iskolaépületek tervei; látják, miszerint
anyagilag lehetetlen, hogy itt a két külön nem kohabitációja lehessen.»
Világos, feleli a törvényszék. Miért mondja, hogy «világos», miért nem
teszi fel a kérdést ekként: dacára a terveknek, nincs-e meg valósággal
valahol az elméletileg lehetetlen kohabitáció? Azért, mert helyette a
kormány ítélkezett; nem gondoskodott saját szemeivel való értesülésről;
ítélkezett; ez politikai ügy volt, a kormányra volt tekintettel és az
ítélet a kormány véleménye, óhajtása, velleitása vagy tendenciája volt;
nem volt más feladata, mint megszerkeszteni azt. Mgr. Luçon hazudott,
mert a kormány óhajtani látszott, hogy kijelentessék, miszerint Mgr.
Luçon hazug volt. A bíróság felelőtlensége a XIX. és XX. század bírósága
előtt minden politikai ügyben jogi elvként látszik fennforogni.
De más is van – vagy éppen annyi – ugyanezen ügynél. Mgr. Luçon
védelméül előterjesztette Hannotin mesternek, az államtanács és a
semmitőszék ügyvédének véleményét és ugyanezen véleménye Hannotin
mesternek az, amelyre 1911. jan. 4-iki ítélete _támaszkodik_ a párisi
törvényszéknek, hogy elítélje Mgr. Luçont. És hogy rátámaszkodjék erre,
idézi azt és ime, a mód, amely szerint rátámaszkodik és amely szerint
azt idézi: «Megfontolva… hogy a nevében (Mgr. Luçon nevében) felmutatott
vélemény különben is kijelenti, hogy _a tanyai iskolákban a leányok és
fiúk gondosan el vannak egymástól különítve;_ és hogy ekként az
ügyiratnak maga ezen töredéke által a vád (mely a püspökök levelében
foglaltatik, a különnemű gyermekeknek a vegyes iskolákban való
együttartására nézve) helytelennek és jogtalannak ismertetik el…» De hát
mondta ezt a véleményében Hannotin mester? Mondta, hogy a tanyai
iskolákban a leányok és fiúk gondosan el vannak különítve egymástól? Ha
mondta, akkor különös módszere lett volna arra, hogy védelmezze Mgr.
Luçont; különös módszere lett volna arra, hogy védőbeszédet tartson
mellette, mit tett volna, ha vádat akart volna emelni? De végre is
lehetséges, hogy mondta, néha az igazság ereje vádoló nyilatkozatot adat
ki attól, aki védelmezni akar és igazoló nyilatkozatot attól, aki
vádolni akar; lehetséges, hogy mondta, de végre is mondta-e? Én Istenem!
határozottan az ellenkezőt mondta. Ezt mondta: «Amit a pásztorlevél szem
előtt tartott, az nem a tanyai iskola volt, ahol a tanító vagy tanítóné
egyszerre tanítja az egymástól gondosan különválasztott leányokat és
fiúkat, de azon iskola, ahol szándékosan, rendszeresen… van a két nem
együtt tartva». Ime, ezt mondta Hannotin mester; a pontosság
lelkiismeretességével és igazságosságból is mellőzte a szegény kis
tanyai iskolákat, ahol akár egy tanító, akár egy tanítóné, hat kis
fiúból és négy kis leányból állván az osztály s _egymaga lévén_, majdnem
kényszerítve van feltartani s képes is feltartani akár az osztályban,
akár a szünórán az elkülönítést s tényleg fel is tartja azt; azon igen
számos iskolára célzott, – miként a La Croix vizsgálata bebizonyította –
ahol szándékosan, rendszeresen (miért? kényelmi szempontból) a tanító és
tanítóné – _ketten lévén_ – a különneműeket együtt tartják, magához
vévén a tanítóné a nagyon fiatal kis fiúkat és kis leányokat, a tanító
pedig az előrehaladottabb korú kis fiúkat és kis leányokat.
Hát mit tesz a törvényszék? _Elkülöníti_ a mondatnak azon tagját, ahol
Hannotin mester _megteszi az engedményt_, amit tennie kellett és nem
veszi számba a mondat azon tagját, ahol a kritika van és azt
_konkludálja_, hogy elismerte Hannotin mester, miszerint az iskolákban a
nemek szigorúan el vannak különítve egymástól; és _kinyilatkoztatja_,
hogy elismerte, miszerint a nemek _minden iskolában_ szigorúan el vannak
különítve egymástól.
Jegyezzük még meg, hogy ahhoz, miszerint ekként konkludáljon és ekként
nyilatkozzék, kényszerítve volt megváltoztatni a macskaköröm közé tett
szöveget, nemcsak az idézetet csonkítván meg, de egymásután meg is
változtatván azt. Mert miként idéz? «a tanyai _iskolákban_ a leányok és
fiúk gondosan el vannak különítve egymástól», az, amit a pásztorlevél
szem előtt tartott, nem a tanyai iskola, _ahol_ egy tanító tanítja
egyszerre az egymástól gondosan elkülönített leányokat és fiúkat, de
azon iskola, _ahol_…» az ellenkezőnek van helye. Oly módon, hogy egy
kifejezést, mely magábanvéve azt jelenti, _hogy vannak_ kifogástalan
iskolák és _hogy vannak_ igen megróhatók, egy olyan kifejezéssel
helyettesít, amely azt állítja, hogy _minden_ iskola kifogástalan.
Ime, a szöveg elszigetelése által, majd még azonfelül a szöveg
megváltoztatása által, melyet már elszigetelvén eltorzítottak odajutnak,
hogy valakivel _nemet_ mondatnak, aki _igent_ mondott. Vannak esetek,
amelyek sajnos sokszor előfordulnak és amelyeknél fájlalom hogy nem
lehetek Pascal.
Hát némelyek efelett méltatlankodnak és azt kiáltják, hogy a francia
bíráknak nincs erkölcsi érzékük. Ez tökéletes és teljes tévedés. Annyi
erkölcsi érzékkel bírnak, mint bárki, de sajátos fogalmuk van a
bíróságról. Úgy tekintik a bíróságot, mint a kormány szervét, mint annak
egy részét. A kormány nevezi ki, fizeti a bíróságot, részét képezi
annak; ő az ítélkező kormány. Tehát mindazon ügyekben, amelyekben a
kormány nincs érdekelve, igazságosan és jogászilag ítélkezik: de
mindazon ügyekben, ahol a kormány van érdekelve, a kormány véleménye
szerint ítélkezik és amiként azt előre kikérte, megkapta vagy
feltételezte; az ilyen ügyben nem ítélhet saját maga és nem ítélhet a
maga feje szerint; egyenesen a hatalom ítél, egyszerű szócsőnek
használván a bíróságot.
Ellenvethetik, hogy ez azt jelenti, hogy a kormány csak akkor
bíráskodik, midőn bíró is, ügyfél is. Hát persze. Midőn nem ügyfél,
bocsáthat más bírákat a maga helyére, de ha ügyfél, ő maga ítélkezik,
mert mások nem adnának talán neki igazat, ami meg nem engedhető. Mit
jelent ez? Én, bíróság, aki részét képezem a kormánynak, nem engedem
meg, hogy a kormánynak ne legyen mindig igaza, mert a kormány én vagyok.
Nem lehet tőlem azt követelni, hogy saját magamat ítéljem el.
– De ebből az következik, hogy mindazon ügyben, ahol egy egyén vagy
egyének csoportja áll szemben az állammal, már eleve az van elítélve.
– Világos.
– Nem volna jobb, ha ez másként volna?
– Talán, de hogy ez másképpen lehessen, az kellene, hogy _egy hatalom_
létezzék az állam és az egyén között s éppen ez nincs. Amit szerveztek,
az a bírói és a végrehajtó hatalom zűrzavara. Ám legyen, igen jól
ítélkezik mindazon ügyekben, amelyek nem érintik, de mindazon ügyekben,
amelyek érintik, a maga érdekében ítélkezik. És mi össze lévén zavarva
vele, ő lévén mi, tisztán és egyszerűen felkérjük, hogy a mi helyünkön
ítélkezzék, hogy ne vessék szemünkre – ami kis újságírók gyermekjátéka
lenne – indokaink sajátosságát, amidőn politikai ügyről van szó.
Attól kezdve, midőn olyan ügyekről van szó, ahol a kormány van
érdekelve, hát értsétek meg, mi nem vagyunk többé bírák, mi a király
emberei vagyunk, a fejedelem emberei, mi ítélkező kormány, vagyis magát
védelmező kormány vagyunk és indokaink éppen olyanok, mint a
minisztérium politikáját védelmező és annak részét képező tárcanélküli
miniszter beszédei, akinek bizonyára nem fogják szemére hányni hibás
következtetéseit, álokoskodásait, megcsonkított idézeteit,
szövegferdítéseit és inverzióit.
Ime, ez igen jó okoskodás, de hát mi ez? Ez a bírói felelősségnek a
bírák válláról a kormány vállára való igen kényelmes áttétele legalább
is mindazon ügyekben, ahol a kormány van érdekelve. Ime, egy felelősség,
amely legalább e pontra nézve nyeresége a modern biróságnak, szemben a
régi uralom bíróságával. Jegyezze meg az olvasó, ha visszaemlékezik
arra, amit fentebb mondtunk, hogy ez legalább is két felelősséget hoz
létre. Tehát a bírói hatalomra nézve két felelőtlenséget: a törvény
szigorú alkalmazása okából az automatikus jogszolgáltatás okából való
felelőtlenséget és a függőség okából való felelőtlenséget az autonómia
hiánya miatt, a központi hatalom mellett.
Amint el kellett következnie, be is következett, hogy ezen két
felelőtlenség egymásfölébe helyezkedik s egyik a másikhoz csatlakozik.
Megtörténik az is, hogy összeütközésbe jutnak egymással. A
felelőtlenségek összeütközése, nem a kötelességek, de a kötelességek
hiányának összeütközése, ami különös dolog. Ezt tökéletesen így lehetett
látni. 1906. év júliusában a semmítőtörvényszéknek kellett egyszernél
többször ítélkeznie Dreyfus kapitány ügyében. Ha azt a második
haditanács által tévesen elítéltnek találja, a törvény szerint nem
tehetett egyebet, mint visszautalja egy harmadik haditanács elé. Van
ugyan egy cikk (a büntetőperes eljárásról szóló törvénykönyv 445.
cikke), amely visszautalás nélkül engedi meg a megsemmisítést, amely
azonban nem alkalmazható, midőn még életben levő elítéltről van szó és
csak azon esetre, ahol az ügyből többé semmi sem áll fenn, ami
bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető. Például ha azzal
vádoltattam volna, hogy megöltem Pált és ezért elítéltettem volna és ha
időközben bebizonyult volna, hogy Pál öngyilkos lett, nincs többé semmi
_rám nézve vagy bárkire nézve_, ami bűntettnek vagy vétségnek
minősíthető volna. De ezen cikk nem alkalmazható a Dreyfus-ügyre, mert
az, hogy Dreyfus ártatlan, lehetséges volt, de hogy 1894-ben az árulás
ténye fennforgott legyen, az sem vitás nem volt, sem vitatva nem volt és
fennállott; másrészről Dreyfus életben lévén, a 445. cikk által
megjelölt kifogás nem forgott fenn.
És mindezen indokok miatt a semmítőtörvényszék törvényesen nem tehetett
mást, minthogy Dreyfust egy harmadik haditanácshoz utalja. Ugyanezt
mondta Manau államügyész az első felülvizsgálat folyamán, jóllehet
kedvező érzülettel volt Dreyfus iránt: «Ahhoz, hogy lehetséges legyen
Dreyfus ártatlanságát kijelenteni, először nekünk (közvádlónak), azután
önöknek (bíráknak), (nekünk hic et nunc) _az kellene, hogy Dreyfus
meghalt legyen_… A törvény erre nézve semmi kétséget sem hagy fenn.
Elegendő azt ismerni és hogy megismerjük, olvasni».
A semmítőtörvényszék tehát nem tehetett mást, mint meg nem semmisíteni
az ítéletet vagy visszautalással megsemmisíteni.
Ámde a kormány már megelégelte ezt a végnélkül való ügyet, sőt nem is
volt szüksége arra, hogy ezt a semmítőtörvényszéknek megmondja; a
semmítőtörvényszék ezt éppen úgy tudta, mint mindenki.
Tehát látjátok a két felelőtlenség összeütközését? Ha a törvényszék a
törvényhez alkalmazkodik: felelőtlen; «Fedve vagyok a törvény által;
támadjátok meg a törvényt, amit határoztam, azért mosom a kezeimet, mert
a törvény határoz és nem én».
– Ha a törvényszék engedelmeskednék a kormánynak vagy a kormány
óhajtásának nem engedelmeskedik a törvénynek, éppen úgy felelőtlen: «A
kormány ágense vagyok, mosom a kezeimet azért, amit határoztam; ő
ítélkezik az én számmal, nem én».
– De elforgatja a törvényt, ami éppen oly kevéssé van megengedve neki,
mint neked, minthogy az senkinek sincs megengedve.
– Lehet, de mondjátok ezt neki, ne nekem.
A törvényszék tehát nagyon kényelmes helyzetben volt… Dehogy volt, mert
ebben a különös összeütközésben, ha mindenfelé felelőtlen volt is, mégis
legalább az alakszerűségben kellett megnyugtatnia a közönséget, a
törvényt és a fejedelmet; mert ámbár a bíróság az új rendszerben nem
egyéb, mint a fejedelem ágense, kell, hogy a törvény szerint, a törvény
szövege szerint ítélkezzék.
Azután visszautalás nélkül akarván az ítéletet megsemmisíteni, ámbár a
törvény szerint nem semmisíthette meg, csak visszautalással, mégis hogy
visszautalás nélkül semmisítse meg, kitalálta, hogy rátámaszkodjék
magára azon szövegre, amellyel a törvény azt megtiltotta. Ahelyett, hogy
idézte volna a 445. cikket, _amely ez:_ «Ha az ítélet megsemmisítése egy
életben levő elítéltre nézve nem enged többé semmit fennforogni, amelyet
bűntettnek vagy vétségnek lehetne minősíteni», ezt hitelesíti: «Ha az
ítélet megsemmisítése nem enged semmit fennforogni, amely _az elítélt
terhére_ bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmiféle
visszautalás sem fog kimondatni». Látjátok a különbségeket. Először is
az ítélet szövegében ez van: «Az elítélt terhére», ehelyett: «Egy élő
elítéltre nézve», ami nem mindenben ugyanaz a dolog.
Az _élő_ szó kihagyásával az ítélet szerkesztője kétségtelenül el akarta
fordítani az olvasó figyelmét azon ideától, hogy Dreyfus meghalt, mert
szüksége volt erre azért, hogy lehetséges legyen a megsemmisítés
visszautalás nélkül.
A «_vádlottra nézve_» kifejezésnek _a vádlott terhére_ való
megváltoztatása által az ítélet szerkesztője ki akarta kerülni ezen
kevéssé franciás fordulatot, «bűntettnek vagy vétségnek lehetne
minősíteni az elítéltre nézve» («étre qualifié crime au delit a l’égard
de»), azon fordulatot, amelyhez az új szöveg kritikai módszere vezette,
hogy mindenekfelett jól meg akarta jelölni azt, hogy véleménye szerint
semmi sem maradt fenn Dreyfus-ra terhelőleg.
A szöveg ily hűtlen visszaadása még a könnyebb fajtából való. A
legsúlyosabb és a leglényegesebb az, ami abban állott, hogy ezen
szavakat: «az elítéltre nézve», ezen szavak _után_ helyezi el: «nem
enged semmit fennforogni, amit lehetne», ahelyett, hogy elől hagyta
volna, miként az a törvény szövegében van. Ez egy ú. n. _invertatur_,
miként nyomdász-nyelven mondják. Hát egy _invertatur_ néha semmit sem
változtathat meg a mondat értelmében, mint például ebben: «szűrdolmány»
és «dolmányszűr»,{1} de minden tekintetben meg is változtathatja azt és
ez történik itt.
Ha ebben a mondatban: «ha az ítélet megsemmisítése egy élő elítéltre
nézve nem enged semmit sem fennmaradni, ami bűntettnek vagy vétségnek
volna minősíthető», ezen szavak: «egy el ítéltre nézve» az _ítéletre_
vonatkoznak, akkor a mondat ezt akarja kifejezni: «Ha egy élő elítéltre
vonatkozó ítéletet megsemmisítünk és nem marad fenn többé semmiféle
bűntett és egyáltalában semmi, bárki terhére sem».
Ha pedig ebben: «ha az ítélet megsemmisítése nem enged semmit sem
fennmaradni az elítéltre nézve, ami bűntettnek vagy vétségnek volna
minősíthető», ezen szavak: «az elítéltre nézve», a _fennmaradna_ szóra
vonatkoznak, akkor ez ezt akarja kifejezni: «Ha a vádlott általunk többé
nem tekintetik bünösnek».
A két értelem száz mértföldre van egymástol, annyira, hogy a törvény
szerinti szöveg megtiltja a visszautalás nélküli megsemmisítést, a
törvényszék által elfogadott szöveg pedig megengedi és ez egy egyszerű
inverzió által van így. Ez a szavakkal való bűvészkedés diadala; a
semmítőtörvényszék 1906 júliusi tagjai páratlan szemfényvesztők lettek
volna.
Ezen pont felett vita volt. Charpentier Armand (1911 márciusi _Annales_
de la Jeunesse Laique) írja: «Hogy a semmítőtörvényszék bíráit hibával
lehessen vádolni, a _l’Action Française_{2} nekik tulajdonítja az
általuk elforgatva gyártott szöveget. Ime, amelyet nevetséges
beszédmódján a _l’Action Française_ «Talisman»-nak nevez:
445. _cikk_.
_A törvénykönyv szövege:_
Ha az ítélet megsemmisítése _egy élő elíteltre nézve_ nem enged semmit
fennmaradni, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmféle
viszszautalás nem fog kijelentetni.
_A törvényszék által hitelesített nem létező szöveg:_
Ha az ítélet megsemmisítése nem enged semmit fennmaradni, ami _az
elítélt terhére_ bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmiféle
visszautalás nem fog kijelentetni.
«Balfelől dőlt betűkkel van kiírva a törvénykönyv szövegében beírt négy
szó, amelyeket a semmítőtörvényszék kihagyott. Jobbfelől pedig azon
szavak vannak kiírva, amelyeket a szöveg egy másik helyére tett a
törvényszék.»