Gyurkovics Mici a fegyvergyakorlatok alatt nem akart semmiféle
mulatságban résztvenni, hanem finom, titokzatos mosollyal az ajka
szélén, járt-kelt a házban, mint a gyermek, aki valami titkot tud és nem
akarja elárulni, de nagyon szeretné, ha mindenki leolvasná az arcáról.
A másik gyanus szimptóma az volt, hogy Mici egyizben azt kérdezte ő
nagyságától:
– Ugy-e, édesmama, örökké-t két k-val kell írni?
– Kinek akarsz írni? – kérdezte a nagyságos asszony.
Mici nem felelt, de aznap tintás ujakkal jött az ebédhez.
Egyszer megint betoppant Sándorfy Miska, az őszi naptól kicserzett
arcbőrrel és Mici korábbi utasításai alapján, beszélt az édesmamával…
Gyurkovicsné eleinte szörnyen megharagudott. Micsoda tolakodás ez
Micitől, mikor most Klárikán a sor? Első pillanatban arra gondolt, hogy
leszedi a hetedik leányról a hosszu ruhát, őt magát pedig visszakergeti
a gyermekszobába. Aztán azon járt az esze, hogy talán jó volna Sándorfy
figyelmét Klárikára terelni. Végül, a Klárikával folytatott izgatott
levélváltás után és miután Mici sírva erősítgette neki, hogy szereti
Miskát és örökké szeretni is fogja (örökké – két k-val!), a nagyságos
asszony belenyugodott a dologba.
Már jegyesek voltak, mikor Sándorfy egyszer azt kérdezte a mátkájától:
– Mondja csak, miért is gyülölt maga engem annyira?
– Mert nem akart észrevenni! – mondta rá a legkisebbik Gyurkovics-lány.
VII Klárika
Nem szívesen, de mégis belenyugodtam már a kényszerűségbe, hogy Mici
eljegyzésével be kell fejeznem a Gyurkovics-lányok történetét, amidőn az
udvarias véletlen oly kellemes helyzetbe hozott, hogy most már
beszámolhatok az utolsó lánynak, Klárikának a viselt dolgaival is.
Vagy két hétig mulattam a Szerémségben, – mulattam a szó legéjszakázóbb
értelmében, – aztán a gyorsvonattal visszautaztam Budapestre. Mikor a
vonat a bács-tamási stáció alatt járt, persze, hogy a
Gyurkovics-lányokon járt megint az eszem. A Gyurkovics-lányokon, meg
azokon a tarka históriákon, amiket Horkay barátom beszélt nekem róluk,
amikor két héttel azelőtt összetalálkoztunk a vasuti kocsiban.
Később az országútra kezdtem figyelni, amely itt jó darabig párhuzamosan
halad a vasuti töltéssel.
Az úton nyílsebesen ügető bricskát vettem észre, a bricska láthatólag a
pályaudvart akarta elérni, még a vonat előtt. Izgalmas versenyfutás
fejlődött ki az izzadtságtól ragyogó, kurtafarku jukkerek és a füstölgő,
dübörgő szörnyeteg közt.
A kocsi bakján ketten ültek: egy vadászkalapos, pirosarcu férfi, aki
sűrűn csörditett ostorával a hámos füle elé, meg egy karcsu leány, aki
félkezével a nagy szalmakalapját fogta és aggódva nézte a vonatot. A
könnyü kocsi nagyokat zökkent a homokos úton, a papagályzöld inas két
kézzel kapaszkodott az ülésbe…
A nyerges már mintha bicegett volna egy kicsit. Most egypár ökrös szekér
állta el az utat. A bricska nyílsebesen surrant át a szekerek közt
maradt keskeny résen, tengelyével szinte súrolva a lőcsüket. Ha ez a
vadászkalapos úr nem tud semmit a világon: a hajtásával is megkereshetné
a kenyerét…
Óh, – hiszen ez Horkay! Horkay Feri! És a lány? Aki életében egyszer
látott egy lányt a Gyurkovicsok véréből, az megismeri ezt a fajtát száz
lépésről is…
A vonat fütyölt, a kocsi pedig eltünt a sűrű akácbokrok mögött. Mikor a
pályaudvarra értünk, kinyitottam az ajtót.
– Meddig állunk itt?
– Bács-Tamás – egy perc! Már indulunk is! Mehet!
Ajtócsapkodás és harangszó… Horkay Feri le fog késni? Nem késett le. A
vonat már megindult, amikor kipirult arccal és nevetve szaladt be a
perronra. Mellette, – őt félig tartóztatva, félig nógatva – kacagva,
lihegve, kipirult arccal, polkázó léptekkel futott a lány… Horkay egy
ugrással föntermett a kocsim nyitott ajtajában, aztán visszaszólt:
– Holnapután megint itt leszek! Isten veled, Klárika!
A kalapjával integetett, odakünn meg kendőt lobogtattak utána. Horkay
csak a vasúti hídnál vett rólam tudomást.
– Ni, – te vagy?
Odalenn két hét alatt annyira kineveltek, hogy köszönés helyett
odanyujtottam neki a szilvoriumos butykost, amelyet szerémi embereim
akasztottak a nyakamba. Aztán számot adtunk egymásnak legújabb
élményeinkről. Ő a Gyurkovics Mici lakodalmáról jött, amely lakodalom
éppen annyi ideig tartott, mint az én szerémi keresztelőm.
Horkay később a szivaros tárcáját kereste és kifordította különös
szabásu vadászruhájának a zsebeit. Az egyikből egypár parafadugó esett
ki, a másikban egy pár rózsaszín selyemkeztyüt talált. Ösztönszerüen
beszívta a keztyü illatát és azt mondta:
– A Klárika keztyüje nálam maradt!
– Igaz is, Horkay, – mi lesz a Klári hugoddal?
– Ami minden rendes lányból lesz: asszony!
– Ugyan? Oly gyorsan fordított köpenyeget? És talán már van is valakije?
Horkay nevetett.
– Meghiszem azt! Klárika már két nap óta menyasszony. Igaz, hogy nagy
erőlködésembe került, míg nyélbe tudtam ütni ezt a dolgot… Három napig
folyton innom kellett a Klárika kedvéért…
Nem értettem. Egy pillanatig azzal gyanusítottam Horkayt, hogy leitatott
valami partiképes ifjút és úgy vette ki belőle a házassági igéretet…
Időközben megtalálta a tárcáját és szivarra gyujtott. Majd csendesen
elnevette magát. Nagyon jókedvünek látszott és beszédes kedvünek, mint
valaki, aki önmagával szerfölött meg van elégedve. Nem is kellett sokáig
faggatnom, elmondott mindent, amit tudni akartam.
Elmondta az utolsó Gyurkovics-lány történetét, amelynek tulajdonképpen
ez lehetne a címe: A bács-tamási lakodalom.
*
Hogy Gyurkovicsné hat lánya gyors egymásutánban férjhez ment és hogy a
hetedik – aki korra nézve tulajdonképpen a hatodik volt – végül szintén
főkötő alá került, abban, a nagyságos asszony és a kisasszonyok
személyes érdemei mellett, nagy része volt a Horkay Ferenc úr odaadó
buzgalmának.
Horkay Ferenc úr, akit még a tulajdon édes kocsisa is csak Feri úrnak
szólított, alapjában véve nem volt mintaképe az erkölcsös ifjúnak.
Kártyásnak mondták és ivónak. Szeretném azonban, ha enyhítő körülmény
számba vennék, hogy a kártyán rendesen nyert és hogy széles
Bács-Bodrogban nem akadt emberfia, aki őt valaha az asztal alá itta
volna.
Olvasóim tudják, hogy mikor hét évvel ezelőtt az első Gyurkovics-lányt
bálba vitték, Horkay, aki akkorában az első adósságok poétikus korát
élte, nagy odaadással csapta mellette a szelet.
A tamási naiv urak azt mondták: Szereti a lányt, – tehát feleségül fogja
venni! Ez a diagnózis csak részben bizonyult igaznak: Horkay szerette
Sárikát, de nem vette feleségül sem őt, sem Ellát, Katinkát, Terkát,
Lizát és Micit, akikbe pedig együttvéve és külön-külön szerelmes volt.
Úgy találta, hogy hugocskáival pompásan lehet mulatni, de elvül tűzte ki
magának, hogy ha valamikor reá szánja is magát a házasság szentségének
fölvételére, semmiesetre sem vesz el olyan leányt, akivel pompásan lehet
mulatni.
A lányok meg úgy vélekedtek Horkayról, hogy a jókedvü isten is
csárdás-táncosnak teremtette, de _komolyan_ nem szabad venni. (A
Gyurkovics-lányok szájából figyelemreméltó nyilatkozat, ha meggondoljuk,
hogy Horkay kétezer hold földet örökölt. Bácskai földet!)
Volt már alkalmam elmondani, hogy Horkay idővel beletanult a házassági
agent provocateur szerepébe. Talán önvédelemből, talán csak maliciózus
szeszélyből, sokat fáradozott a leányok kiházasítása körül, és ez
irányban ő, aki saját állítása szerint, per tu volt minden kabátos
emberrel az országban, hasznos szolgálatokat tett Gyurkovicsnénak.
A nagyságos asszony idővel belső titkos tanácsosának tekintette a fiatal
urat minden párti-ügyben és egyszer egészen őszintén azt mondta neki:
– Hanem Klárikát már nagyon szeretném férjhez adni!
Horkay elgondolkozva mondta rá:
– Félek, Klárikával még sok bajunk lesz!
Jól ismerhette a leányt, akivel hugai közül legtöbbet és legszívesebben
foglalkozott, az egyetlen Gyurkovics-lányt, akit kisbaba kora óta
tegezett.
Különös lány volt, egészen elütött a familiától. Csinosnak elég csinos
volt, – Horkay szerint: veszedelmesen csinos is, – kacérkodni is tudott
úgy, mint a másik hat, de csak akkor, ha éppen kedve volt hozzá,
rendesen nem volt kedve hozzá, néha pedig úgy viselkedett, mintha
gyűlölné a férfiakat együttvéve, a kérőket pedig egyenkint.
A divatos férjvadászattal szemben ő valami különös visszaesést képviselt
az ősi, kezdetleges állapotba, amikor a férfiaknak még szerencséjöknek
kellett tekinteniök, ha feleségül vehettek egy csinos leányt.
E hihetetlennek látszó állításom igazolására két esetre hivatkozhatom.
Az utolsó farsangi hadjárat alkalmával, amikor Gyurkovicsék Budapesten
mulattak, Horkay egyik bálon egy László nevü egyetemi magántanárt
mutatott be Klárikának. Azt mondta:
– Klárika, ez fényes párti ám! Jó fiu, és szerelmes beléd… Tudod, afféle
illatos poéta-lélek, akinek rózsaszínü izé kóvályog a fejében… Szereti a
nőiességet meg a szendeséget… Próbálj hát egy kicsit szendének lenni!
E felszólításnak az lett a váratlan eredménye, hogy Gyurkovics Klára,
miközben a professzor éppen a szende nőiesség nemesítő varázsáról
beszélt neki: szó nélkül átnyult az asztalon, elcsente a Horkay pezsgős
poharát és fenékig kiitta. Még hunyorított is Horkayra, mintha azt
akarná mondani:
– Szervusz, öreg!
A szende nőiesség apostola nyom nélkül elillant a székéről.
A másik eset egy Semessey nevü földbirtokosra vonatkozott, aki Horkay
szerint nagy karakter volt és akire csak egy testi fogyatkozást tudtak
rábizonyítani: egy kicsit selypített. Az _s_ betüt _f_-nek ejtette,
_sistereg_ helyett, példának okáért, azt mondta: _fiftereg_. Semessey úr
komolyan szerelmes volt Klárikába és alkalmasint meg is kérte volna, ha
Klárika egy egész estén át rettenetes következetességgel _Femeffey_-nek
nem szólítja vala. És mivel a selypítés ragadós, mint az ásítás, a
Gyurkovics kisasszony léhaságának az lett az elszomorító következménye,
hogy az egész asztaltársaság selypíteni kezdett, sőt a vacsora vége felé
Gyurkovicsné maga is Femeffeynek szólította Semessey urat. Femeffey –
akarom mondani Semessey, – a szende professzor példáját követve,
mindörökre elillant.
– Hát mit akar ez a leány tulajdonképpen? – kérdezte a nagyságos asszony
bosszúsan.
– Nem akarom, hogy kötőféken hozzanak nekem vőlegényt. Ahhoz akarok
menni, akit szeretek.
Ő nagysága megbotránkozva kiáltott föl:
– Akit szeretsz? Hát azt képzeled, te azért vagy a világon, hogy
szeress?
– Persze! Mi másért is? – kérdezte Klárika megdöbbentő naivitással.
– Boldogtalan! Azért, hogy jó pártit csinálj!
A téli hadjárat eredmény nélkül végződött, nyárára pedig, rokonok
kiséretében, Füredre küldték Klárikát. Hátha ott akad valami az ő
számára?
Akadni akadt volna nem egy elfogadható kérő, ha a Klári fagyos maliciája
vissza nem rettenti az óriási bácskai birtokokra pályázókat.
A rokonok panaszos leveleket menesztettek Gyurkovicsnéhoz, hogy Klárika
igazán úgy viselkedik, mintha kolostorba akarna menni: fűnek-fának
elmondja, hogy egy ripszes garnitura a hozománya és husz lekváros köcsög
az apanage-a. Ha számon kérik tőle hóbortját, sírva fakad és azt mondja:
– Nem akarok senkit és semmit! Gyűlölöm a férfiakat, mert alávalók… A
legalábbvaló köztük pedig – Horkay Feri!
Horkay, aki éppen ártatlan arccal tarokkozott két Gyurkovics-fiúval a
tamási verandán, amikor hírül hozták neki a Klárika üzenetét,
elcsudálkozva mondta:
– Hát velem meg mi baja?
Aztán megkontrázta a játékot. Pedig csakhamar világos lett előtte, hogy
kár volt megkontrázni a játékot.
Klárika csak akkor került megint haza Tamásra, amikor a Mici huga
lakodalmát ülték Sándorfy Mihállyal.
Hogy mit értenek Tamáson lakodalom alatt, azt önök nem tudják. Csak
egyet mondok: Mikor az esküvő után harmadnap a nászuton levő fiatal
házasok első ízben összepöröltek a velencei Bauer és Grünbaum-fogadó
erkélyén, Horkay Feri akkor a tamási ebédlő asztalára csapott és azt
mondta: Most kezd a lakodalom igazán kedélyes lenni!
Ötödnapra megettek és megittak Gyurkovicséknál minden megehetőt és
megihatót, aztán a vendégsereg, Horkay indítványára, befogatott és
muzsikaszó mellett, hosszu hintósorban hazakísérte az öreg
Elefántovicsot. Az Elefántovics-kastélyban aztán újból kezdték a
mulatságot, míg megehető és megiható dolog találkozott a kamrákban és
pincékben. (Odaát ezt _pratizás_-nak hívják, jó dalmát szokás szerint.)
Gyurkovicsné megengedte Klárikának, hogy ő is részt vegyen a
portyázásban. Útközben majd Horkay ügyel reá. Elefántovicséknál pedig
lesz elég asszony, aki gárdaszámba mehet. A leány hát fölmászott a
Horkay homokfutójára.
Mikor végigrobogtak a dolovai réten, Horkay a töltésen meglátta az ő
Krumpholz barátját. Krumpholz a délvidéki pénzes svábok legpénzesebbike
volt. Az apja mint építőpallér szakadt ide valahonnan, ő maga úr és több
millió tulajdonosa volt, – a fiai, ha lesznek, majd a főrendiházban
fognak ülni.
Horkay megállította a négy szürkéjét és azt mondta:
– Magunkkal visszük a svábot!
Krumpholz szabadkozott.
– Nem ismerem Elefántovicsékat!
– Majd megismered őket, ha iszol a borukból!
– Aztán csizmában vagyok, vadászruhában!
– Okos ember nem kívánhatja, hogy frakkban, lakkban cserkéssz a
füzesben!
– Aztán velem van a lódoktor… Meghívtam ebédre!
– A lódoktort is magunkkal visszük Elefántovicsékhoz!
A sváb és a lódoktor fölkapaszkodtak az inas-ülésre, Horkay pedig a
szürkék közé vágott és oda súgta Klárikának:
– Te! Úgy nézd meg ezt a svábot, hogy három milliója van!
Klárika ekkor olyant mondott, amit jónevelésből talán el kellene
hallgatnom. Én azonban nem vagyok jónevelésü úr, hanem naturálista író,
akinek minden szabad és azért elmondom, mit mondott Klárika. Azt mondta:
– Fütyölök a svábra, meg a milliójára!
Horkay, a leány ellenséges magatartása ellenére is ragaszkodott hirtelen
keletkezett ötletéhez: össze fogja hozni hugát a pénzeszsákkal. Ha
sikerül, akkor megkoronázta eddigi házasságszerzési bravurjait. A sváb
különben rokonszenves és csinos fiu volt, előkelő, férfias megjelenésü,
– de jéghideg és halálosan unalmas.
Mikor a kastélyban megszólalt a cigány és összecsendültek a poharak,
Horkay tisztában volt a helyzettel. Tervéből nem lehet semmi, Krumpholz
nem fog a leányhoz közeledni, amíg a három Elefántovics-fiu állja el
útját. A három testvér már a lakodalom második napja óta életre-halálra
udvarolt Klárikának, a sváb pedig sokkal indolensebb és józanabb,
semhogy ezzel a három kötekedő, csél-csap novellahőssel konkuráljon.
A három Elefántovicsot tehát el kell tenni láb alól. Erre csak egy mód
van: le kell őket inni az asztal alá. Jól van! Az Elefántovicsékat nem
faragták olyan fából, hogy meghátráljanak bármi kihivás elől, – mikor
Horkay azt a merész megjegyzést kockáztatta előttük, hogy ismert egy
Elefántovics-úrfit, aki megivott egyszerre egy trójanica káposztalevest,
azután létrán vitték haza az édesanyjának; a három testvér rögtön
otthagyta a leányt, szembe ült Horkayval és egy-egy sajtárnyi billikomot
köszöntött reá.
Engedelmet kérek a kitérésért: a három Elefántovics-fiuról van egy kis
mondani valóm… A keresztnevüket nem tudta senki, a vármegyében csak így
hivták őket: Monoklis elefánt, – duhaj elefánt, – kamarás elefánt. A
monoklis elefánt keveset beszélt, sokat ivott és még a gőzfürdőben sem
tette le a monokliját. A duhaj elefánt nem viselt monoklit, de sokat
ivott és ilyenkor hajítási és zúzási erőpróbákat rendezett az üvegeken,
az asztalon, a csillárokon és leginkább a tükrökön. A kamarás elefánt is
szépen ivott, a nevét pedig onnan kapta, hogy nem volt kamarás.
Egyízben kérvényben fordult a királyhoz a kamarási méltóságért. Magyar
nemesek voltak az Elefántovicsok, a családban pedig az a tradició
tartotta magát, hogy Zerinnek, a nagy dalmát vajdának a véréből erednek.
Mikor odafönn, az udvari hivatalban, behatóbb vizsgálat alá vették az
Elefántovicsok családfáját, három fölfedezést tettek. Kisült először,
hogy az apjuk nem is volt nemes ember. Másodszor, hogy az öregapjuk nem
volt dalmata, hanem virágzó sertéskereskedést folytatott Szerbiában.
Harmadszor meg kisült, hogy szépapjuk egyáltalában nem is volt. A
körözött szépapa helyett egy szégyenkező hajadon emléke bontakozott ki a
feledékenység ködéből, egy Elefántovics nevü hajadon alakja, aki egyedül
viselte a család alapításának dicsőségét és felelősségét és annak idején
makacsul megtagadott a család eredetére vonatkozó minden
fölvilágosítást.
Elefántovics tehát nem lett kamarás, – ezért hívták a vármegyében
kamarás Elefántnak, a kávéházban pedig méltóságos úrnak.
Ozsonna táján a monoklis elefánt elérzékenyült és ríva kérte Horkayt,
hogy vonja vissza azt a rút káposztaleves rágalmat. A kamarás elefánt
azt mondta, hogy ősei már a tizenkettedik században is híres ivók
voltak, a duhaj elefánt pedig vontcsövü pisztolyokat parancsolt a
szobaleányoknál, hogy megverekedjék Horkayval, mindjárt itt az
ebédlőben.
Vacsora után az utolsó Elefánt is beadta a derekát. A kamarás már előbb
eltünt, harmadnapra a szénapadláson találtak reá és az
Elefántovics-család monografiaírója soha sem fogja tisztázhatni a
kérdést, hogyan jutott föl oda. A duhaj elefántot, miután ölre ment egy
cserepes kályhával és tettlegességre vetemedett a szalon-tükrökkel
szemben, az öreg úr négy lakájjal lefogatta és a szobájába záratta. A
monoklist maga Horkay vitte ágyába: ott elszenderedett, mint a gyermek,
monoklival a szemében.
Horkay lángoló fővel tért vissza az ebédlőbe. Buzgalmában szinte
elfelejtette, hogy miért is itta le a három Elefántot és mivel az elért
eredmény fölkeltette becsvágyát, egy pillanatig kedvet érzett, hogy a
Krumpholz lódoktorával is végezzen. Aztán észrevette, hogy a lódoktorral
nem érdemes kikezdeni. Már csak szimulálja a józanságot, mereven ül
székén, ravaszul mosolyog, de nem mer fölkelni, mert hanyatt vágódnék.
Megkereste hát Klárikát. A szalonban talált reá. A többi asszony már
mind elmenekült a lármás ivók elől, – Klári, aki Tamáson, a nagyivók
hazájában, már különb csatákat látott, egyedül ült a terem közepén álló
kerek diván pálmája alatt. Azaz, hogy nem egyedül: a milliomos sváb ott
könyökölt a kerevet másik oldalán, hátat fordítva a leánynak és az
álommal küzködve.
Az egész ház álmos volt vagy mámoros, minden arcon meglátszott az
éjjelezés nyoma: csak az acélidegzetü Gyurkovics-csemete volt üde,
nyugodt és közömbös, egy kis boros poharat tartott a kezében, a borba
piskótát mártogatott.
– Mulya sváb! – gondolá Horkay magában. – A kedvedért ugyan kár volt
megbirkóznom a három Elefánttal!
Aztán egy ötlete támadt, amelyet e pillanatban fölötte ravasznak talált…
Megvan! Féltékennyé kell tenni a svábot! Úgy fog tenni, mintha nem venné
észre Krumpholzot, azután életre-halálra udvarolni fog Klárikának. Ha
nem agyag a sváb szíve: szikrát fog! Szinte büszke volt az ötletére…
– Hogy mulatsz, Klárika?
– Sehogy sem mulatok! Mindenki iszik, senki sem törődik velem. Te
legkevesebbet törődöl velem!
Na, – gondolta magában a fiatalember, – Krumpholz öcsém, ha sohasem
hallottál még szerelmi vallomást, fülelj ide!
Bizonyos gyakorlatra valló biztossággal mondta Klárikának:
– Ne beszélj így, Klárika, mert nagyon megbántasz… Én sokat törődöm
veled és többet gondolok reád, mint kellene… Te mindig csak afféle
bácsiszámba vettél, Klárika, pedig ha tudnád… Ej, miért is nem szabad
szivem szerint beszélnem!
A sváb nem mozdult, de annál nagyobb változás ment végbe Klárin. Letette
a poharat és lángvörös arccal, ellenségesen csillogó szemekkel nézte
Horkayt.
– Mit akarsz megint velem? Mit beszélsz a szivedről? Hát neked az is
van?
– Hogy van-e szivem? Te tudod legjobban, Klárika! Soha Gyurkovics-lányt
még annyira nem szerettem, mint téged…
A sváb még erre sem mozdult, de Klárika lehajtotta a fejét, a szemében
pedig könny csillogott. Horkay megszeppent.
– Klárika! Mi bajod?
– Nekem nincs bajom! – A többit már fuldokolva mondta: – Úgyis tudom,
hogy megint csak bolondítasz!
– Hát bolondítottalak már?
– Óh, – még kérded! A jégen, – aztán mikor táncolni tanítottál,
harmadéve…
– De Klárika – hiszen ezt – minden Gyurkovics-lánnyal megtettem…
A leány haragos féltékenységgel támadt reá.
– Ah, – bevallod? Mindegyiket megcsókoltad?
– Azaz, hogy megálljunk! Nem csókoltam meg egyiket sem, csak téged, mert
valamennyi közül legjobban szeretlek…
– Igen: szeretsz! Azért akarsz mindenkinek a nyakába varrni;
Krumpholznak, a professzornak, mindenkinek másnak… De én nem megyek
egyikhez sem, hanem meg szeretnék halni…
– Ne beszélj bolondokat, édes Klárim!
Horkaynak különös gondolata támadt.
– Klárika, hallod, csak nem vagy szerelmes belém?
– Én? Gyülöllek! – fakadt ki a leány zokogva.
Horkay a szemébe akart nézni, de Klárika eltakarta az arcát.
– Ne füllents, – dehogy is gyülölsz!
Egy kicsit birkóztak, aztán a lány szenvedélyesen zokogva, egyszerre ott
pihentette a fejét, ahová már oly régóta kivánkozott: a Horkay vállán.
– Dehogy is gyülöllek, mikor olyan nagyon szeretlek!
Horkay megindultan simogatta a Klárika barna haját.
– Igazán szeretsz? Egészen komolyan?
– Tudom, hogy nincs szived, – mondta Klárika, fájdalmas makacssággal
simulva hozzá, – és tudom, hogy nem is kellek neked, de azért nagyon
szeretlek!
Horkay már egészen kijózanodott. Most hátrafordult és Krumpholzot
kereste: a sváb mélységesen aludt.
Mikor Horkay reggel lehivatta Klárikát a kocsihoz, hogy hazavigye az
édesanyjának, a leány kissé sápadtan, lehajtott fővel, szinte alázatosan
jelent meg a kastély ajtajában. Ketten ültek a bakon, mögöttük a Horkay
inasa. A csatornáig alig beszéltek egy szót, ott aztán a fiatalember a
lány kezébe adta a gyeplőt, hogy cigarettára gyujthasson. Klári biztos
ököllel, meglepő erővel tartotta féken a négy szürkét. Mikor Horkay
megint a gyeplő után nyult, a szíjakkal együtt átfogta a lány kezét is,
aztán Tamásig három kézre hajtottak. A kis ököl most már meg-megremegett
a férfi kezében.
A tamási faluvégen egyszerre megszólalt Horkay. Halkan kérdezte:
– Igazán eljönnél hozzám?
Klári nem mert a szemébe nézni, de a makacs gyermek elszántságával
mondta:
– Máshoz nem megyek.
Mikor Horkay megkérte Klári kezét, Gyurkovicsné ő nagysága elsikította
magát nagy meglepetésében.
– Jézus Mária, – mit beszélsz!
– Igen. A kislány megkérte a kezemet és mivel megköti magát,
hozzámegyek.
A nagyságos asszony keresztet vetett magára. Aztán eszébe jutott valami.
– De hiszen – elvehetted volna akár az első lányomat is!
Horkay elgondolkozott e tétel igazságán, aztán a budapesti mentők
jeligéjét idézte:
– Mindnyájunkat érhet baleset!
Gyurkovicsné elővette a lányát.
– És te a Horkay kedveért kosaraztál ki annyi tisztességes embert?
Tudod, kicsoda Horkay?
– Szeretem! – válaszolt Klárika makacsul.
– Csapodár, léha ember!
– Bánom is én, – ha megver is: szeretem!
Ez már fanatikus beszéd… Hanem aztán egyszerre elmosolyodott Klárika, a
győzedelmes, az ellenállhatatlan nőiesség öntudatos mosolyával.
– Az én férjem nem lesz sem csapodár, sem léha… Az én férjem szeretni
fog, mert úgy akarom…
Így esett, hogy Horkay Ferenc, aki bizonyos kárörömmel segített hat
Gyurkovics-lányt hat embernek a nyakába varrni, maga elvette a
hetediket. Gyurkovicsné ő nagysága megtétette az előkészületeket utolsó
lánya lakodalmára és a bács-tamási pulykák és malacok szívét megint
sötét sejtelmek töltötték el.
Mikor nénjét, a dolovai Keménynét, a hét év óta nagy következetességgel
ismétlődő családi eseményről értesítette, ilyen szavakkal végezte be
levelét: