nemesnek, nagynak és szörnyen érdekesnek talált, és kéretlenül örök
barátságot esküdött neki.
Sohasem merte remélni, hogy Bács-Tamáson valaha szemtől-szembe lásson
olyan embert, akiben a kötelesség küzd a szenvedéllyel, vagy akiben más
valami küzd.
A tamási urak soha sem beszéltek kötelességekről és szenvedélyekről, ők
mindig csak a termésről beszéltek, lovakról és nagy ivásaikról.
Gida később a bodzafa alatt elmondta barátnőjének azt a nevezetes
jelenetet, mikor első ízben megint összetalálkozott a mostohaanyjával.
Hazajött az internátusból és az édesatyja úgy fogadta, mintha nem is
történt volna köztük semmi. Mintha nem is lettek volna riválisok. Azt
mondta:
– Szervusz, gyerek! Lám, már kezd nőni a bajuszod!
Katinka asszony bejött, ő is úgy tett, mintha nem történt volna semmi.
Mintha soha sem szerették volna egymást. Azt mondta:
– Jé, Gida! Milyen nagy ember lett belőled!
Aztán más egyébről beszélgetett és az ezredes elég lovagiatlan volt
hajdani riválisával szemben, hogy feleselni kezdett vele a zsebpénze
miatt. (Gyerekkorában egészen szabadjára hagyta, mint valami férfit, és
most azzal akarta jóvá tenni hibáját, hogy úgy bánt vele, mint
gyerekkel.)
Mikor Gida kiment a szobából, Katinka egy mellékajtóból utána szólt és
titokban egy összehajtott papirost csúsztatott a kezébe.
– Vigyázz, hogy az öreg meg ne lássa! – suttogta.
Gida elsápadt, a térdei inogtak. Aztán a papirossal kirohant az
istállóba…
– Ah, tehát levélben mentegeti magát!
Nem levél volt, hanem ötvenforintos bankjegy… Pénzt adott neki, hitvány
pénzt.
Liza sóhajtva mondta:
– Katinka egy cseppet sem romantikus!
Azt tanácsolta Gidának, hogy tépje ki gyökerestől Katinka képét a
szivéből. Valamit gyökerestől kitépni a szívből, – ez megint olyan dolog
volt, ami Radványi Gidát föllelkesítette. Megfogadta, de csak olyan
föltétel alatt, ha Liza nagylelküen segédkezni fog neki az érdekes
műveletben.
A gyerekek gyakori együttlétének az lett a következménye, hogy
Gyurkovicsnénak egy ötlete támadt. A Gyurkovicsné ötletei pedig rendesen
két emberfiának az összeházasítására vonatkoztak.
Mikor Katinka egyízben megint fölvetette a családban legaktuálisabb
kérdést, hogy: mit fognak Lizával csinálni? – Gyurkovicsné azt mondta:
– Tudod mit gondoltam? Elvehetné a ti Gidátok…
Katinka elnevette magát.
– Mit? Én legyek a kövér Liza anyósa?
– Miért ne? Azelőtt úgyis sokat veszekedtél vele… Kijárom én a
dispenzációt a püspöknél, az érseknél, – ha kell a római pápánál is!
Igazán, – szólhatnál az öregednek!
Katinka még aznap szólt az öregjének. Az öregnek borotválkozó napja volt
és ilyenkor le lehetett melléje ülni a kerevetre. Különben nem lehetett,
mert a tüskével fölsikálta az ember arcbőrét.
– Nem szeretem, hogy Gida mindig itt ődöng és nem tud magával mit
kezdeni. Untatja magát és az egész világot. Legjobb volna feleséget
keresni neki, aztán odaadnád nekik az egyik pusztát…
– Talán már kerestél is neki feleséget?
– Tudok egy jóravaló leányt, aki fülig szerelmes belé, és ő is szereti.
– Milyen fajta?
– A te feleséged se különb fajta!
– Ugyan?
– A kövér Liza…
Az ezredes nevetőgörcsöt kapott, Katinka pedig megharagudott és hátba
ütötte.
– Micsoda? A tacskó nekem sógorom legyen?
– Szégyelnéd a rokonságát?
Én nem tudom, hogy micsoda eszközökkel tudott Katinka asszony az ezredes
úrra hatni; én csak azt tudom, hogy az ezredes, mikor megint
borotválkozó napja volt, megadta magát.
– Bolond állapot, de ha szeretik egymást…
– Imádják egymást!
– Akkor nem bánom! Legalább nem lábatlankodik többet itt a fiu…
A családban tehát elhatározták, hogy Gidából és Lizából egy pár lesz. A
titok aztán kiszivárgott a gyerekszobába is, a konyhába is; a faluban is
beszéltek róla, a vármegyei urak pedig már a lakodalom napját is tudták.
Mikor Gyurkovicsné megrendelte a Liza kelengyéjét, a budapesti ismerősök
is megtudták a dolgot.
A Gyurkovicsék béresei csak úgy szóltak Gidáról: – Ahol ni, – a mi
kisasszonyunk vőlegénye!
A réti halászok külön válogatták a kövér kecsegéket a lakodalomhoz.
Kukacz Bandi eljött a nagyságos asszonyhoz és megkérte, hogy ezentúl az
ő bandáját fogadják meg. Az ő kontrásai nem isszák le magukat és ő
megfelel minden hiányzó ezüstkanálért.
Mondom: mindenki tudta, csak ketten nem tudták, akiket pedig a dolog
szintén érdekelt volna, – Gida meg Liza. Gida már akkor Liza
segítségével szerencsésen kitépte a mostohamamája képét a szívéből, még
pedig gyökerestől, és most újabb tragikus szenvedéllyel küzdött.
Szerelmes volt a kövér Lizába, szerelmes volt annak rendje-módja
szerint, – pedig mikor Katinkáról nagylelküen lemondott, megesküdött
magában, hogy ez életben nem fog többet szeretni. A szíve sírbolt lesz,
hová meghalt szerelmét temette. És most fülig szerelmes volt Lizába, –
ez volt az ő tragikuma.
Hosszu töprengés után föltárta helyzetét Liza előtt, egyszersmind
megkérte barátnőjét, hogy segítsen most már a saját képét gyökerestől
kitépni szívéből.
Liza megszeppent és majdnem sírva fakadt. Mikor Gida megkérdezte, hogy
fél-e tőle, azt mondta, hogy igenis fél. De mikor azt mondta, hogy
gyűlöli-e most már, azt mondta, hogy gyűlölni éppen nem gyűlöli… És ha
Gidának elejétől fogva az volt a végzete, hogy őt szeresse, akkor hiába
is akarná a képét kitépni a szívéből, mert a végzet ellen nem küzdhet az
ember.
Gida tehát meghódolt a végzete előtt. Mivel azonban úgy sejtette, hogy
ellenséges apja kémekkel veszi körül, a legnagyobb óvatosságot fejtette
ki Lizával szemben. Csak akkor jött a házba, ha hölgye jelt adott neki,
hogy nincs veszedelem. Piros keszkenő a leányszoba ablakában azt
jelentette, hogy a házban tiszta a levegő. Fehér kendő veszedelemtől
óvta. Veszedelem akkor forgott fenn, ha az ezredes a verandán
kvaterkázott a Gyurkovics-fiúkkal.
A szerelmesek levelezésben is állottak, ami Lizától, aki szívesebben
olvasott el egy ötkötetes regényt, mint leírt egy féloldalas levelet,
jókora áldozat volt. Postaszekrénynek a kert tulsó sarkában álló
leanderes dézsát használták. Gida kieszelt egy titkos írást, melyet csak
a logaritmusos táblánál is komplikáltabb kulcs segítségével lehetett
megérteni. Szeretlek, édesem! ezt úgy írták: krancsenk kruncs!
Gida egyszer meghallotta, hogy édesatyja és Katinka a szomszédszobában
Lizáról és ő róla beszélnek. Hogy mit beszélnek, azt nem érthette meg,
de a neveket tisztán hallotta.
– El vagyunk árulva! – mondta Lizának.
Liza elsápadt, Gida fejében kalandos szökési terv kezdett megfogamzani.
Nem egészen komolyan, de nagyon részletesen elgondolta, hogy Melbourneba
szökteti majd Lizácskát. Melbourne iránt különös előszeretettel
viseltetett, már a földrajzi órákon is szívesen hallotta ezt a kellemes
csengésü nevet. Látta magát, amint széles karimáju kalappal a fején és
baltával a vállán kilép az őserdőből, Liza pedig, operai
parasztjelmezben, a kis faház padján várja…
Nem mehettek Melbourneba, közbe jött valami.
Anna napján, Gyurkovicsné nevenapján, cigányszó mellett egy kis ivás
volt a házban. (A „kis“ jelző csak az ivók számára, de korántsem az
elfogyasztott bor mennyiségére vonatkozik.) Estefelé a fiatal urak kissé
hangosan viselkedtek a verandán, amennyiben földhöz vagdosták a
poharakat, amelyekből a házikisasszony egészségére ittak, ezüsttálcákat
raktak a cimbalomra, ököllel verték a nagybőgő fenekét és szapora
revolverlövések közt huzatták el a Gyurkovicsné kedves nótáját: Maros
vize folyik csendesen…
Az öregebbek, köztük az ezredes is, a dohányzó-szobába vonultak és
tarokkozni kezdtek, a tarokkot csakhamar ferbli váltotta fel.
Most már Katinka asszony is közéjük telepedett és kártyát kért. Értette
a játékot, csak egy hibája volt: irgalmatlanul csalt. Ha besöpörte a
bankot, a lapját csak úgy mutatta fel, ha összekulcsolt kezekkel
könyörögtek neki a partnerek, – néha fel sem mutatta, inkább visszaadta
a pénzt. A bankkal állandóan komplikált elszámolási viszonyt tartott
fenn, amellyel kétségbe ejtette a férjét. A nagybátyja már nagyobb
összeget ajánlott fel neki, végkielégítésül, csak hagyja abban a
játékot, – az ezredes pedig, mikor rajtakapta valami újabb turpisságon,
a tenyerét rátette az asszony pénzére, és kijelentette, hogy a pénzt
szét fogja osztani a vesztesek közt. Katinka asszony úgy akarta
megmenteni a zsákmányát, hogy hirtelen elfujta a lámpát és a sötétségben
összeseperte a bankókat.
A következő pillanatban négy gyújtó is világított a szobában, de –
csodálatos! – a kártyások közül senki sem nézte a pénzét, mindenki Gidát
és Lizát nézte, akik egy kis kereveten ülve, addig szerényen
kibickedtek.
– Érdekes! – mondta az ezredes; azzal meggyujtott még két gyújtót.
A megszeppent Liza fejecskéje ott pihent a Gida mellén, arca lángvörös
volt, halkan nyöszörgött, de szabadulni nem tudott, mert a haja
beleakadt a Gida melltűjébe. (Ez a melltű különben turbános
szerecsen-fejet ábrázolt.)
– Lám, – mondta a nagybácsi, – a jegyesek is a zavarosban halásznak.
Katinka kiszabadította hugát kellemetlen helyzetéből, aztán egy kis
pofont adott neki, – neki is egyet, meg Gidának is egyet.
Gida sápadtan az izgatottságtól, a lány elé állott, aztán heroikus
mozdulattal, fölemelte a kezét.
– Igen, – ő az én jegyesem!
– Hiszen ez nem ujság, – mondta ásítva az ezredes, aki éppen a pénzét
olvasta.
– Szeretem és feleségül fogom venni! – mondta Gida fenyegető hangon.
– Hát téged mi lelt? Hogy feleségül fogod venni, azt az egész vármegye
tudja, azért nem kell kiabálni!
Azután osztani kezdte a kártyát, mert ő volt a soros. Gida és Liza
kisompolyogtak a szobából. Katinka utánuk ment, bankjegyeket rázva ki a
kabátja ujjából.
– Igaz, gyerekek, a mama úgy akarja, hogy október első felében legyen a
lakodalom…
VI Mici
A Gyurkovics-családban megesett az a különös dolog, hogy Micit, a
legkisebbiket, férjhez kellett adni, mielőtt még Klárika, a hatodik
leány, főkötő alatt lett volna.
A folytonossági elv e megszegésében egy csepp perfidia is közreműködött
Gyurkovics Mici részéről. Klárikát ugyanis, miután a farsangi hadjárat
eredmény nélkül végződött, rokonok kiséretében Füredre küldték. A
rokonok egész nyáron ott tartották a leányt, oly ürügy alatt, hogy
kitünő kombinációjuk van Klári számára.
Gyurkovicsné, aki a nyári hadjáratra új ruhával szerelte föl hatodik
lányát, egy gyönge pillanatban megengedte Micinek, hogy viselje otthon a
Klárikától levetett hosszu ruhákat. Megengedte neki, de egyszersmind a
gyerekszobába való visszakergetés terhe alatt lelkére kötötte, hogy ne
merészelje a _nagylány_ jogait bitorolni.
A hetedik megigért mindent. Óh, – ő nem fog bálba kivánkozni, ő nem is
törődik a fiatalemberekkel. S jobb szeret az édesmamával lenni.
Kacérsággal gyanusítják, – hogyan kell kacérkodni? Mici nagyon szeretné
tudni, hogyan kell kacérkodni!
A hetedik megigért mindent. Mihelyt aztán a sarkát verte a hosszú
szoknya, egyszerre fölébredt benne a Gyurkovics-vér. Kikereste magának a
vármegyében a legderekabb fiatal urat és azt mondta magában: Szeretnék
ennek a felesége lenni! És mivel a szóban forgó fiatalember egyelőre még
nem volt hajlandó tudomást venni a legkisebbik Gyurkovics-lány
exisztenciájáról, Mici addig kötekedett vele és annyit kellemetlenkedett
neki, míg Sándorfy – ez volt a jó ember neve – tudomást nem vett róla,
sőt, a békesség kedvéért, feleségül is nem vette.
Az anya gyöngeségének az lett az eredménye, hogy Micinek kérője akadt, a
füredi rokonok pedig gondosan kerülgették leveleikben a sokat emlegetett
kitünő kombinációk kérdését. Gyurkovicsné csak azért egyezett bele a
Mici házasságába, mert a hetedik volt a legkisebbik és így nem kellett
attól tartania, hogy a folytonossági elv megszegése veszedelmes
precedenst fog alkotni a családban.
A hetedik lány eljegyzése után különben azt kezdték hiresztelni, hogy
Klárika és Mici tulajdonképpen ikertestvérek és hogy Klári eddig csak
azért ment idősebbik számba, mert vagy hatvan perccel előbb látott
napvilágot hugánál.
Elbeszélésemet azzal kezdem, hogy Gyurkovicsék átkocsiztak a Keményék
dolovai pusztájára. A nagyságos asszony, aki legkisebbik lányával
szemben különben is nagyon engedékeny volt, szemet hunyt, amikor Micike
a sokat emlegetett hosszu ruhában ült föl a kocsiba. Meg volt róla
győződve, hogy Keményéknél nem fognak idegen emberrel találkozni,
kellemetlenül is érintette hát az, amikor a verandán nagy társaságot
talált együtt, egy csomó lányt meg öt-hat fiatal urat.
A fiatalok aztán egész délután lawntennist játszottak, később a
cseléd-udvarban bomlottak és Gyurkovics Mici vezérlete alatt bejárták az
ólakat és istállókat. Egy-egy okosszemü tehén szarva elől sikongva
hátráltak meg, egy-egy rózsás orru, buta borjura azt mondták: beh édes!
Mikor a vendég-istállóba értek, a Sándorfy Mihály szürkéi hátrafogták a
fülüket és nyugtalankodni kezdtek.
– Tessék vigyázni, a lovak harapósak! – szólt a szilvakék kocsis az
istálló homályából.
Gyurkovics Micinek megint eljárt a szája.
– Akár a gazdájuk!
A fiatal urak összemosolyodtak, a lányok pedig könyökön taszították
egymást… Sebaj! Sándorfy odafönn ferblizett az öregekkel. Mici, talán
csak azért, hogy kibékítse a szilvakék kocsist a gazdáján esett
sérelemért, kedélyeskedni kezdett vele.
– Jó volt az ebéd? Adtak magának bort is? Ha kell még, csak nekem
szóljon.
Majd ki akartak menni a méhesbe. Kemény Margit, a házikisasszony,
megígérte a vendégeinek, hogy mutat nekik egy méhkirálynőt. A városi
lányokat ez nagyon érdekelte, talán azt képzelték, hogy a zümmögő
királynő kis arany koronával a fején sétál a viaszlépen.
Útközben megeredt az eső. Kövér cseppek verték az arcukat, aztán zuhogó
nyári zápor szakadt reájuk. Az egész társaság hangos futásnak eredt a
kastély felé, legelül Mici szaladt könnyü szarvasugrásokban. A százráncu
parasztszoknyáját fölkapta a fejére.
Mikor megint együtt voltak a lányok szobájában, elrestelték magukat a
gyerekes hajsza miatt és a fiatal hölgyek egyszerre komolykodni kezdtek.
Gyurkovics Micinek közbe megint eljárt a nyelve.
– Még se jött meg Horkay Feri? – kérdezte. – Ahol Horkay Feri nincs, ott
nincs is mulatság.
A társaság apró csapatokba verődött, amelyek a kis székeken, kereveteken
ültek, könyököltek. A leányok szobájában különben veszedelmes volt a
tartózkodás; ahová az ember csak nyult, az asztalokról, fali
állványokról törékeny csecsebecsék pottyantak le.
Néhányan a házikisasszony mellett térdepeltek a fiókos szekrény körül,
ahol Kemény Margit a ritkaság-gyüjteményét mutatta be.
– Ezt a sarkantyút a duhaj Elefántovics veszítette el a daruvári bálon…
Ezt a kis pávát meg Horkay Feritől kaptam tizenhatodik születésnapomra…
Ez a szép papirlegyező is a daruvári bálról került, – rajta is van a
daruvári grófok címere… Hátulján förtelmes torzkép: a Horkay Feri
önarcképe… Ezzel a két pisztoly-golyóval verekedett volna meg Szilágyi
Jankóval a monoklis Elefántovics, ha apa idejekorán ki nem békíti őket…
Sándorfy Mihály, a szilvakék kocsis és a harapós szürkék gazdája,
belépett a szobába. Ebéd után a lármás fiatalságtól a csendes öregekhez
menekült volt, időközben azonban az öregek derekasan felöntöttek a
garatra és miután egy torontáli örmény úr ferblin elnyerte minden
pénzüket, nagy hangon politizálni kezdtek, Sándorfy tehát jónak látta
visszamenekülni a fiatalok közé.
Jó ideig kereste a helyét, aztán letelepedett egypár pletykázó
fiatalember közé. A fiatalok suttogó hangon beszéltek, éppen valami
asszonyi dolgot hánytorgattak.
– Kitől tudod? – kérdezte Sándor.
– Horkay Feri mondta…
– Akkor biztosra veszem, hogy hazugság…
Halkan beszélt, az öblös hangja mégis elhatott a Gyurkovics Mici fülébe.
Az ég tudná, hogy mi járt a hetedik Gyurkovics-lány fejében. Már amióta
Sándorfy belépett a szobába, anélkül, hogy neki külön köszönt volna,
egyre rajta jártatta a szemét. Most két lépést előre tett,
kiegyenesítette nyulánk termetét és azt kérdezte Sándorfytól:
– Kiről beszél, kérem?
Régóta ismerték egymást, de most váltottak először szót életükben.
Sándorfy meghökkenve nézett a leányra.
– Bocsánat…
– Ön azt mondta valakire, hogy hazudik, – folytatta Mici a felindulástól
remegő hangon. – Az ilyet nem kell suttogva mondani, hanem hangosan,
hadd hallja meg az is, akit illet…
Sándorfy Miska kissé elpirult, de aztán elnevette magát:
– De nagysádkám, csak nem akar belém kötni?
Igenis, bele akart kötni ebbe a kiállhatatlan fertálymágnásba, aki őt
is, a kompániáját is, olyan nagyúri dölyffel lenézte… Ha az egész
vármegyében nincs annyi emberség, ő benne van… Ami verekedő kedv és
felforgató ösztön a dalmata vérében pezsgett, az mind ott villogott a
szemében és ott idegeskedett az orra cimpája körül…
Sándorfy Mihály azt mondta:
– Jól van hát: Horkay Feriről beszéltem… Azt mondtam, hogy hazudott…
Sajnálnám, ha ezzel gyöngéd érzelmeket sértettem volna meg…
– Gavallér ember nem mond ilyet másnak a háta mögött… Tessék a szemébe
mondani… Vagy ha nincs hozzá bátorsága, majd megmondom neki én…
A lányok meg voltak rémülve, a fiatal urak pedig zavartan pödörgették a
bajuszukat. Radványiné, a Gyurkovicsné menyecske-leánya félrehívta Micit
és titokban egypár pofont igért neki. Sándorfy Mihály pedig a szomszéd
szobában idegesen gombolgatta a kabátját.
– Ki ez a kislány? Mit akar tőlem? Honnan tudjam én, hogy szerelmes
Horkay Feribe?
Majd azt mondta:
– Sohasem hittem volna, hogy ebbe a búbos galambba annyi méreg fér!
Egy ideig még kerülgette az öregeket, de nem jól érezhette magát a
kastélyban. Félóra múlva már látták, amint a szakadó esőben sebesen
hajtott el az ablak alatt. Behajtott a városba, fölment a kaszinóba,
megkereste Horkayt és elmondta neki, ami a kastélyban történt. Horkay,
aki három nap óta egy utazó billiárd-mesterrel viaskodott a
karambol-asztalon, megkrétázta a dákóját és azt mondta:
– Úgy látszik, nekünk most verekednünk kell?
– Úgy látszik, – hagyta rá Sándorfy.
Másnap meg is verekedtek. Pisztolyra álltak ki, de Horkay nem talált,
Sándorfy pedig eldobta a pisztolyát és meghívta az egész társaságot
vacsorára. Ezzel a Horkay-Sándorfy ügy el volt intézve a lovagiasság
szabályai szerint, a Sándorfy-Gyurkovics-ügynek azonban folytatása lett
a daruvári csónakosok piknikjén.
A daruvári csónakosok ladikot kereszteltek és ez alkalomból
összecsődítették az egész vármegyét.
Gyurkovics Mici három napig nagy szakértelemmel magyarázgatta az
édesanyjának, hogy a ladik-keresztelés nem bál és hogy arra gyermekeket
is szokás elvinni. E jogcímen aztán őt is elvitték a daruvári fűzes
erdőbe.
Gyurkovicsné ő nagysága utóbb nagyon megbánta elhatározását, mert a
legkisebbik leánya – miért, miért nem – megint csinos kis botrányt
rendezett Sándorfy Mihállyal. A nagyságos asszony a fejére is olvasott
aztán.
– Hát jogász vagy te, vagy huszártiszt, hogy nem mehetsz el egy ember
mellett úgy, hogy bele ne köss?
A második négyes után Sándorfy ugyanis csendes kétségbeeséssel lépett a
nyári tarokkasztalhoz, ahol Gyurkovics képviselő a beszámolóját
tartotta. Azt mondta:
– Kérlek, Milán, ha ez így folyik tovább, a kis hugod engem ki fog
üldözni a világból… A csárdásban egymás után össze akart veszíteni a
három Elefántoviccsal, – azt állította, hogy készakarva meglöktem, – a
négyesben pedig kezet se fogott velem… Pedig egész délután feléje se
mertem menni, mert tudom, hogy ki nem állhat…
A képviselő azt mondta:
– Ha neveletlen a gyerek, fülön kell fogni.
Azzal kivágta a skizt.
Sándorfy pedig elgondolkozott. Ez a kis vipera, az ő érthetetlen
ellenszenvével, még valami komoly kellemetlenséget szerezhet neki.
Furcsa is volna, ha ő, aki különben némi sikerrel űzte a szőke és barna
viperák szelidítését, szép szerével ki nem tudná szedni ennek a
méregfogait!
Csinos ellenségét a tánchely mögött találta. Ott ült egy sörös hordón,
két sarkával a hordón dobolt és óriási papirlegyezőjével hüsítette
kipirult arcát.
– Mici kisasszony, nem haragszik, ha háborgatom?
A hetedik Gyurkovics-lány pedig semmit sem gyűlölt annyira, mint azt, ha
valaki kisasszonynak szólította. Ő nagysád volt, – kisasszony a
szobalánya. Fagyosan mérte hát végig Sándorfy Mihályt.
– Mi tetszik?
– Az egész vármegye magasztalja önt az őszinteségeért… És azt is tudom,
hogy lovagiasan, mondhatnám gavallérosan gondolkozik, – ami a nőknél nem
mindennapi dolog… Éppen azért kérem, mondja meg egész őszintén, miért
gyűlöl ön engem?
– Érdekli? – kérdezte Mici gúnyosan.
– Nagyon!
– Lássa: nem szeretem a képzelődő embereket.
– És engem annak tart?
– Annak! – volt a száraz hangon adott kurta felelet.
– Biztosítom, hogy téved… Ha annyi fáradságot venne magának, hogy egy
kicsit tanulmányozna, meggyőződnék róla, hogy téved…
Mici vállat vont, hogy mindez őt nem nagyon érdekli. Azzal leszállt a
hordóról és a tánchely felé ment, szó nélkül faképnél hagyva Sándorfyt.
A fiatalember nevetett is, meg bosszankodott is, amikor pedig a rendező
a füzértánchoz szólította a párokat, kétségbeesett gondolata támadt. A
nyári ruhák labirintjában megkereste Micit.
– Nem táncolná velem a kotillont? – kérdezte vakmerően.
Nagy meglepődésére Gyurkovics Mici azt mondta:
– Nem bánom, – de előbb le kell ráznom a nyakamról egy másik táncost.
Az a másik táncos különben Horkay Feri volt, aki a Kemény-kastélyban
lefolyt jelenet óta kötelességszerüen udvarolt Gyurkovics Micinek. (Az
egész világ azt beszélte, hogy a kislány őt esze nélkül szereti.)
Gyurkovics-lánnyal kotillont táncolni, minden körülmények közt
veszedelmes vállalkozás volt. Pedig Mici a Gyurkovics-lányok közt is
számot tett. Volt ugyan egy kis testi fogyatkozása: ha az ember erősen a
szeme közé nézett, észrevette, hogy a bal szemének a pupillája egy-két
milliméterrel magasabban áll, mint a jobb szeme. Nem merném éppen
ráfogni, hogy bandsalított, csak azt tudom, hogy révedező, álmatag
pillantása volt, ami különös ellentétben állott határozott modorával.
A mellőzött Horkay Feri egy cseppet sem csodálkozott, amikor egypár nap
mulva keresztül lovagolt a Gyurkovicsék falván és a ház előtt a Sándorfy
szürkéit látta.
Pedig Sándorfy csak azért járt ott, mert Gyurkovicsnéval egy svájci
bikára alkudozott. Tízszer is megnézte a bikát, aztán egypár forintért
tovább cigánykodott az asszonnyal, közbe pedig sódarban és kaviárban
beozsonnálta a differenciát.
Indulás előtt Micivel rendesen a ház előtt sétáltak föl s alá. Néha
kihallatszott a Gyurkovicsné hangja:
– Merre jársz, Micike?
– Sándorfy bácsival beszélgetek.
A bácsi szó megnyugtatta ő nagyságát, pedig Mici, négyszem közt, csak
hallja-magázta és miskázta Sándorfy Mihály urat.
Mikor Sándorfyt, aki tartalékos volt, behívták az őszi hadgyakorlatokra,
megvette végre a bikát. Utána még egyszer eljött, hogy tiszti atillában
mutassa magát.
Alkonyatkor elbúcsúzott a kislánytól és kissé elbúsúlta magát. A kapu
alatt még sugdosni kezdtek.
– Lássa, Micike, ha az ember magával beszél, szívesen elfelejtené néha,
hogy maga még kislány.
– Nem is vagyok én olyan kislány, – tiltakozott a hetedik szeliden.
– Bolondság erről beszélni; de szeretném, ha két évig ilyen maradna
hozzám, mint most… Ilyen édes és jó…
– És mi lenne aztán két év mulva? – kérdezte Mici naiv kiváncsisággal.
A csordás gyerekek éktelen sikoltozással és nagy porfelhő közepett,
teheneket kergettek az udvarba. Mikor megint elcsendesedett minden,
Micike újra megszólalt:
– Tudja, Miska, mondok én magának valamit. Ha maga nekem valamit mondani
akar, nem is kell két évig várnia, mert én két évvel idősebb vagyok,
mint vagyok…
Miska persze ezt nem értette. A hetedik megmagyarázta neki:
– A mama csupa óvatosságból az egész generációnak éveiből kettőt elvett,
úgy, hogy mi valamennyien két-két évvel idősebbek vagyunk… Hanem azt
csak magának mondom…
– És hány esztendős most? – kérdezte Sándorfy.
A hetedik Gyurkovics-lány sokáig küzködött magában, aztán az ősi ösztön
győzedelmeskedett benne. Nem árulta el a családi titkot, csak annyit
mondott:
– Kettővel több vagyok, mint gondolja.