a fiúkkal és nehezen fogom megszokni a nagy csöndességet. Azért
szeretném, ha Margitkádat a lakodalom után hosszabb időre hozzám adnád
Tamásra. Az Elefántovics-fiúk most sokat járnak hozzánk, a sváb is
megigérte, hogy vizitelni fog és Mándics Béni is gyakori vendégünk. Az
ember sohasem tudja! A svábban nem igen bízom, de Mándics Béni
karakteres fiú, akire az ember bátran reábizhatná a gyermekét. (Az apja
reáiratta a tutajosi pusztát.) Ha tehát hozzám adnád Margitkát, könnyen
megeshetnék, hogy rendbe jönne a dolog közte és Béni közt. Ilyesmi
magától megérik, csak alkalmuk legyen a fiataloknak. Erőltetni, persze,
nem lehet, de én semmit sem gyűlölök annyira, mint azt a férjvadászatot,
amit mai napság a lányos anyák széltiben rendeznek…“
Kemény Margit
Valaki megkérdezte Radványi tábornoktól, hogy mikor lesz a Kemény Margit
lakodalma… A tábornok úr bajusza ekkor fölborzolódott, mint egy dühös
kanduré, arcán az a rettenetes sebhely vérvörös lett, az ujjai pedig
roppanva szorultak ökölbe. Meglátszott rajta, hogy most szeretne maga
köré ütni, igen jól esnék neki, ha törhetne, zúzhatna. Mivel azonban a
föntebbi kérdést a felesége szalonjában intézték hozzá, a hol a
majolika-vödrök és a törékeny csecsebecsék a tábornokné, született
Gyurkovics Katinka erélyes védelme alatt állottak, a zord katona
megelégedett azzal, hogy elharapott egy kacskaringós mondást. Csak a
vége szaladt ki a száján, ez pedig így hangzott:… teremtésit!
Pedig Kemény Margit, akivel Radványi a felesége révén rokonságot
tartott, valóban menyasszony volt, még pedig Krumpholczé, a bácskai
milliomos svábé. És hogy ez így esett, az elsősorban is a tábornok
érdeme volt, bár ő maga nem igen dicsekedett el vele. A felesége más
nézeten volt; az asszony nagyobb dicsőséget látott a sváb
meghódításában, mint ama bizonyos piemonti citadella elfoglalásában,
amelyet Radványi tábornok oly szívesen hozott szóba, nemcsak hosszu
téli, hanem rövid nyári estéken is. A svábnak néhány ezer hold kövér
földje, két téglagyára, kastélya és filoxeramentes homoki szőllője volt.
A fentebb említett citadellában pedig, amelynek feldúlt sövénykerítésén
az akkori huszárfőhadnagy félnapi dühös marakodás után ugratott
keresztül, mindössze vagy negyven halálra rémült taliánt, két rossz
ágyút, három főzőüstöt és két zsák prófuntot talált a hódító. A
taliánokat megint szélnek kellett ereszteni, a citadellát fenékig
feldúlták, az ágyúkat a Pó folyóba dobták, a prófuntot megették a
kiéhezett huszárok. Csak a három meghódított főzőüstöt vitték föl a
bécsi arzenálba, hogy az ámuló utókornak fennen hirdessék Radványi
főhadnagy hadi dicsőségét.
Hanem most beszéljünk a svábról.
– Azt hiszem, Margitkával és a svábbal mégis csak lesz valami.
Krumpholcz egész nap ott van édesmamáéknál.
Ezt Radványiné mondta a férjének. A férj pedig ilyenformán válaszolt:
– Te mindig azt hiszed, hogy lesz valami! A sváb szeret a fiúkkal
kvaterkázni és tarokkozni, – ennyi az egész!
Az asszony kissé elgondolkozott.
– A sváb igen nagy tisztelettel van irántad és én azt hiszem, ha te, –
talán valamiképpen, – hiszen érted?
Nem folytatta, mert az öreg komolyan megharagudott.
– Hát házasságközvetítő vagyok én, vagy frizirmamzell, hogy
bekopogtassak az úrfiakhoz, meg a frajlákhoz? Már engem is bele akarsz
keverni a családi politikádba?
Katinka asszony akkor jelét adta nagy önuralmának, midőn családi
hagyományaival szakítva, a férjének engedte át az utolsó szót. A férj
pedig ilyenformán formulázta a végszót:
– Fabatkát sem ér az, belekotnyeleskedni más emberek dolgába! Ha a sváb
nem akarja, akkor vigye el az ördög, ha pedig akarja, akkor is vigye el
az ördög! Ez a tisztességes emberek fölfogása…
A dologból különben igaz volt annyi, hogy Krumpholcz, amióta Kemény
Margit ott telelt a rokonainál, a bácstamási kastélyban, gyakori vendége
volt Gyurkovicséknak.
Ez a szálas sváb untatóan csendes és kétségbeejtően hűvös ember volt,
hanem a gavalléros szokásai és a kétségbevonhatatlan jó szíve miatt
kedvelték a megyében, férfiak és asszonyok egyaránt. Ujabban odaszokott
a tamási kastélyba – a tábornok szerint: mint a tehén a legelőre – és ha
nem vadászgatott éppen a fiúkkal, akkor a Margitka oldalán cigarettázott
nagy csendesen. Egy cseppet sem udvarolt a leánynak, csak nézte a szürke
nagy szemével. Néha olyan arcot csinált, mintha azt akarná mondani:
Szeretem magát, Margitka! Ilyenkor, ha meg is szólalt, ennyit mondott
csak: „Elég jó idő jár a vetésekre!“
A szegény Margit idővel elhitette önmagával, hogy nagyon szereti a
svábot, sőt meglehet, hogy valóban szerette is, ami talán egyre megy.
Leányos fantáziájában addig gyúrta-formálta prózai alakját, amíg az nem
lett belőle, amiről valaha a kolostori nevelőben álmodott: a férfi
mintaképe.
– Jellem! Nem fecseg, inkább elmélkedik. Hidegnek látszik és
közömbösnek, de ha egyszer kimelegszik, – hej, ha egyszer kimelegszik!
Egy családi ebéd után, amikor Krumpholcz fagyos nyugalommal kavargatta a
kávéját, Margitka pedig megindító odaadással szolgálta ki ideálját
cukorral, cigarettával és pálinkával, – Radványi tábornok egyszerre
nagyon elszégyelte magát.
– Ezt már nem nézem tovább! Az egész ház azt várja, hogy a mamlasz
nyilatkozzék, ő neki meg esze ágában sincs nyilatkoznia! Én nem akarok
részese lenni ennek a komédiának és kijelentem, hogy nem jövök el többet
sem ebédre, sem vacsorára, míg ez az állapot tart… Majd ha a sváb
nyilatkozott, akkor hívjatok meg az eljegyzési lakomára! Én nem vagyok
frizirmamzell, sem házasságközvetítő! Alászolgája!
Elment és egy hétig nem is látták a kastély tájékán. E hét folyamán a
tábornok és a felesége részben elváltan éltek, amennyiben az asszony
ebédre mindig átkocsizott az édesanyjához, hogy szemmel tarthassa a
svábot és Margitkát. (Estére azonban pontosan hazakerült mindig.)
Radványiné egy szóval sem említette a férje előtt a tamásiakat, –
láthatólag nagyon fájt neki, amit a tábornok mondott: hogy ő nem
frizirmamzell!
A másik héten az öreg átkocsizott a kisebbik pusztájára és útközben
fölszedte a sógorát, Horkay Ferit. Útba kellett ejteniök Bács-Tamást és
amikor a kastély elé értek, az ebédlő nagy ablakából rájuk integetett
Katinka asszony meg az édesanyja. Az ablakokat nem nyitották ki, mert a
szobákat már fűtötték, hanem az üvegen doboltak és telegrafáltak nekik,
hogy állapodjanak meg egy pillanatra.
– Vajjon mit akarnak? – kérdezte a tábornok.
A kapuból kirohant Vince, Gyurkovicsék inasa, ujdonatúj libériában és
hozta az asszonyok izenetét.
– Az öreg nagysága kéreti az urakat, hogy sziveskedjenek vacsorára itt
lenni!
(Az _öreg_ nagysága? Ha ezt Gyurkovicsné hallotta volna!)
A tábornok könyökön taszította Horkayt.
– Úgylátszik, hogy a sváb végre mégis nyilatkozott?
– Úgylátszik!
A tábornok az ablak felé fordult és nehogy valaki meghallja, hang
nélkül, mintha siketnémáknak beszélne, szótagolta a szájával a kérdést:
– Nyilatkozott végre?
Az asszonyok megérthették, mert elnevették magukat és igent intettek. Az
összecsucsorított szájukról tisztán le lehetett olvasni a választ:
Nyilatkozott! Nyilatkozott! Katinka asszony aztán a szívéhez szorította
a kezét, majd a feje fölé emelte a két karját és a rezgő csárdást
jelezte. Ilyesmit akart ezzel mondani: Hogy szeretik egymást! Milyen
boldogok!
– Pompás! – mondta a tábornok. – Majd az inashoz fordult: – Nyolckor itt
leszünk!
Megjárták a pusztát és éppen jó időben, mert a tábornok bunyevác és rác
béresei közt már dél óta dúlt a nemzetiségi háboru. Amíg Radványi eleget
tett tisztének, mint rögtönitélő bíró, részrehajlás nélkül elpáholván a
mindkét nemzetiségbeli bűnösöket és ártatlanokat, már beesteledett. Mire
pedig Horkayval ketten Tamásra értek, a nyolcórai harangszó óta már egy
óra is elmult.
A háziak nem várták meg őtet, hanem már vacsoránál ültek. Gyurkovicsné
arcáról sugárzott a boldogság, Katinka bűbájosan mosolygott, Margitka
édes megindultsággal ült vőlegénye oldalán, a vőlegény is szeliden
mosolygott. Éppen a malacpecsenyénél tartottak. A tábornok, aki –
felesége szavai szerint – imádta a malacot, nagylelküen lemondott az
elmulasztott fogásokról és mindjárt a pecsenyén kezdte az evést és a
pezsgőn az ivást.
– Nem is gratulálsz Margitkának? – kérdezte később Katinka.
Radványi a kezébe vette gyöngyöző poharát, fölkelt helyéről és mély
orgonahangján mondta:
– Tisztelt családi kör!
Mélységes csend lett. A tábornok szeretett szónokolni. Rendes
körülmények közt csak a legfőbb hadúr egészsége és a katonaság és
polgárság közt való jó egyetértés érdekében szokta ugyan tehetségét
érvényesíteni, de ezuttal úgy érezte, hogy, mint a család legidősebb
férfitagja, ő reá várakozik az eljegyzés fölött érzett általános öröm
tolmácsolásának kötelezettsége.
Föladatát fényesen oldotta meg. Előre bocsátotta, hogy Krumpholcz, ámbár
idegen vérből eredt is, a királyért és a hazáért mindenkor kész volt az
utolsó csepp vérét is kiontani és azért joggal vallhatja magát
magyarnak. A szónok aztán reá tért az igaz rokonszenv és barátság
gyémántos kapcsára, amely Krumpholczot már régóta ama családhoz fűzi,
amelynek – úgy mondta – én is szerencsés vagyok tagja lehetni, majd
örömét fejezte ki a fölött, hogy e gyémántkapcsokat most már a rokonság
még forróbb kötelékei fogják szorosabbra fűzni. Végül fölszólította a
jelenlevőket, hogy ürítsék poharukat a jegyespárra, Krumpholczra és
Margitkára.
Horkay Feri harsogó hangon éljenzett, a többiek azonban halálos csendben
ültek helyükön. A tábornok meghökkenve nézett körül: senki sem emelte
föl poharát, hogy koccintson vele… Valami ideggyötrő csend ült a szobán.
Margitka a két karjába szorította az arcát, nem akart látni és hallani
semmit. A sváb krétafehér arccal bámult a tányérjába, közbe meg véresre
rágta az ajkát… Gyurkovicsné és Katinka már akkor künn voltak a szomszéd
szobában, ahol rémülten összeölelkeztek és ennyit rebegtek csak: Óh! óh!
óh! Így várták be a tábornok szónoklatának végét, mint két pompeji nő a
Vezuv kitörését… A fiúk közül az egyik a szalvétáját kereste az asztal
alatt, a másik pedig lehúnyta a szemét és gondolataiban az egyszeregyet
és a miatyánkot próbálta elmondani.
A tábornok arcán már akkor hideg veríték gyöngyözött. Vérben forgó
szemekkel nézett körül, mint a halálra sebzett medve az ebek közt. Hah!
Mi történt itt? A sváb nem nyilatkozott!
Visszarogyott a székére. Mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel ült
ott. Öt percig vagy egy évig. Aztán valami távoli zsongást hallott,
mintha valaki beszélne. Igen! Krumpholcz szónokolt! Olyasmit mondott,
hogy kedves barátja, a tábornok, nagy hálára kötelezte őt, midőn
gondolatait tolmácsolta és bevégzett tényként említette azt, ami benne
eddig csak hő óhajként élt… Reméli, hogy Margitka nem fogja megcáfolni
Radványi szavait és elfogadja az ő, Krumpholcz, kezét és szivét, amelyet
ezennel bátorkodik neki fölajánlani…
Valami bágyadt éljenzés visszhangzott, a tábornok pedig kivánszorgott a
szobából. Odakinn elővette a két asszony:
– Az Istenért! Hogy tehettél ilyet?
– Hát frizirmamzell vagy te?
– Jézus Mária – megőrülök! Hogy mondhattátok, hogy a sváb nyilatkozott?
– Ki mondta? Talán álmodtad?
– Hát nem te mondtad, Katinka, hogy gratuláljak Margitkának?
– Igen, a születésnapjához, de semmiféle eljegyzésről nem volt szó!
A tábornok dühbe jött.
– No nézd! Hát mikor az ablak alatt állottam a kocsival, nem azt
kérdeztem: Nyilatkozott végre?
– Szó sincs róla! Azt kérdezted: Mi lesz vacsorára? És mi azt mondtuk:
Malac lesz! Malac!
– Én ezt értettem: nyilatkozott! És te, Katinka, mit táncoltál,
bomlottál aztán az ablakban?
– Mert ilyen malacot az öregapád sem evett!
A tábornok másnap magára vette attiláját összes rendjeleivel együtt és
átkocsizott a svábhoz. Krumpholczot reggelinél találta. Az asztalon egy
óriás virágbokréta állott, a sváb pedig – a tábornok későbbi szavai
szerint – boldognak látszott, de kissé bágyadtnak, mintha anyának érezné
magát.
Radványi őszinte vallomáson kezdte, híven elmondván a fatális
pohárköszöntő előzményeit. Aztán mogorva alázatossággal fölajánlotta
Krumpholcznak, hogy kérjen tőle valami elégtételt, ő mindenre kész.
Krumpholcz szeliden mosolygott. Minek? Hiszen ő maga is ezt akarta…
Hiszen ő nagyon szereti Margitkát és a tábornok hálára kötelezte őt
azzal, hogy nyélbe ütötte a dolgot…
Radványi azzal az érzéssel hagyta ott a svábot, hogy ő tönkre van téve
egész életére… Mert ki fogja őt tisztázni a rettenetes gyanu alól, hogy
nem a felesége biztatására mondta el azt a felköszöntőt?
Krumpholczék lakodalma is megvolt már és a tábornok még egyre betege
volt ennek a rögeszméjének. Csak akkor békült meg sorsával, amikor az
első Krumpholcz-csemete keresztelőjéhez invitálták. Elment a
keresztelőre és bár nagyon szerették volna hallani a szavát, nem mondott
pohárköszöntőt. Pedig a kis Krumpholczban bizonyára megvolt már akkor az
apjától örökölt hajlam, hogy királyáért és hazájáért ontsa ki utolsó
csepp vérét.
Ha majd egy jövő háboru esetén Radványi tábornok attakhoz vezeti lovas
brigádját, jó lesz, ha az adjutáns előbb odasúgja neki:
– Tábornok úr! Hogy is esett a Kemény Margitka eljegyzése!
A tábornok arcán akkor majd vérvörös lesz a sebhely, a bajusza dühösen
fölborzolódik és mivel a kozákok nem állanak Katinka asszony védelme
alatt, mint a majolikás bögrék és a kinai porcellánbabák: maga köré fog
ütni, hogy megemlegetik majd jobban, mint azt a piemonti rongy várat.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: A tamási Gyurkovics-család címere: Koronás vörös pajzsban
fehér macskafej.]
TARTALOM
A Gyurkovics-lányok: 5
I. Sárika 17
II. Ella 37
III. Katinka 51
IV. Terka 71
V. Liza 87
VI. Mici 107
VII. Klárika 127
Kemény Margit 153