Az ezredes meg akarta ragadni a kezét, de a lovak megbokrosodtak és
vágtatni kezdtek.
– Ferenc! Fogd meg a kisasszonyt!
Ferenc, az inas, amint hozzányult Katinka derekához, kemény pofont
kapott, a leány pedig levetette magát a vágtató kocsiról.
Térdre bukott, de nagyobb baja nem esett. Mikor meg körülnézett, hogy
mit kezdjen most magával, bicegve közeledett feléje Radványi. Ő is
leugrott a kocsijáról, amelyet nem tudott hamarjában megállítani, miután
a gyeplőt átadta a legénynek.
– Maga igazán bolondos gyermek, – mondta az ezredes.
Hanem, amikor észrevette, hogy Katinka sír a félelemtől és a
fölindulástól, kérlelni kezdte.
– Menjen! – mondta Katinka könnyek közt. – Hagyjon békében maga is, meg
a fia is! Tartsa meg a fiát, nem akarok gorombaságokat hallani!
– Bocsásson meg, kisasszony, belátom, hogy bolondokat mondtam. Elszoktam
már az asszonytársaságtól és meg szoktam nevezni a gyerekeket a maga
nevén – pardon! Megint eljárt a szám?
Katinka a falu irányában haladt, az ezredes mellette bicegett. A leány
később azt mondta:
– Ha ezt lovagiasságnak nevezi, egy leánnyal így bánni…
Az ezredes elgondolkozott.
– Tulajdonképpen igaza van és én érzem, hogy valami elégtétel félével
tartozom…
Katinka fitymálva mérte végig.
– Könnyen beszél, én leány vagyok és nem tudok verekedni, a
férfiismerőseim pedig nem bolondultak meg, hogy verekedjenek értem…
Az ezredesnek kezdett a leány nagyon tetszeni. Nem beszéltek aztán
többet, míg a házhoz nem értek.
– Én itthon volnék, – mondta Katinka halkan.
– Ha megengedi, megvárnám az édesanyját, hogy tőle is bocsánatot kérjek.
Leültek az oszlopos tornác alatti kőpadra. Katinka most már valamivel
jobban bánt az ezredessel, akiben vendégét kellett tisztelnie.
– Nem kell a mamát bevárni, – mondta később. – Talán jobb is, ha nem
mondom el neki a dolgot. Hanem arra az egyre kérem: a fiát ne eressze
többet a közelembe!
Az ezredes fölállt.
– Igazán sajnálom, ami történt és szeretném valamivel jóvá tenni… Most
már egész más szemmel nézem önt és higyje el, büszke volnék, ha a fiam,
megférfiasodva…
Isten tudja, mi lett volna a vége, ha Katinka hevesen a szavába nem vág.
– Nem kell a fia! Hagyjanak békében!
(Majd hogy azt nem mondta: Sózza be a fiát! Ezt a kifejezést, amely a
Gyurkovics-lányok közt járta, a réti halászok hozták divatba, akik a
cigányhal javát piacra viszik, a hitványát pedig besózzák.)
– Olyan nagyon haragszik!
Katinkának, aki épp oly békülékeny természetü volt, mint hirtelen
haragu, furcsa ötlete támadt. Kezet nyújtott az ezredesnek.
– Alkalmat fogok adni, hogy megbékítsen. Mondja, tud maga táncolni?
Az ezredes elnevette magát.
– Egypár év óta csak úgy szoktam, ha muszáj… Az udvari bálokon…
– Jól van, hát tud! Lássa, mert ha fia nem jön többet a közelembe, az
egész vármegye pletykázni fog rám, ami éppen nem kellemes. Azt fogják
mondani, hogy ön tiltotta el tőlem. Elejét vehetné a pletykáknak, ha
mulatságokon néha táncolna velem és tisztességből egy kicsit udvarolna
nekem…
Az ezredes megint nevetett, konstatálta magában, hogy Katinka okos leány
és azt mondta, hogy úgy legyen.
Katinka pedig, amikor az éjjel ágyba feküdt, gondolt egy nagyot, aztán
halkan magához szólította a kis Mici hugát, akit nagyon szeretett,
megcsókolta a haját és azt súgta a fülébe:
– Talán mégis báróné lesz a kis nénikéd!
Egypár nap mulva a Gyurkovicsék ablakait harsogó trombitaszó remegtette
meg. Egy egész huszárezred vonult át a falun, az élén a parancsnok
lovagolt, délcegen és csillogva. A Katinka ablaka alatt oly
szertartásosan köszönt a kardjával, hogy az egész ezred, parancsszó
nélkül is, jobbraarcot csinált, Katinka előszedte legbájosabb mosolyát
és királynői fenséggel bólintott szőke fejével. A kis huga előtt pedig
megelégedését nyilvánította a csapat magatartása fölött.
Az első táncmulatság után, amelyet a vármegye székhelyén rendeztek,
érdekes pletyka járta be a vidéket. Radványi báró a kis Gyurkovics
Tinkának udvarol. Még pedig életre-halálra.
A további táncmulatságok ujabb táplálékot nyújtottak a mende-mondának,
amikor pedig Erzsébet napján az első hó leesett, a vármegye már annyira
megszokta a dolgot, hogy nem is foglalkozott vele.
Pedig Erzsébet napján igen érdekes dolog történt. A Katinka szobájába
betévedt egy fecske, amely a nagy útról lekésett, és a leány, aki egy
kicsit babonás volt, most egész nap etette-becézte, a leheletével
melengette a didergő kis madarat.
Az ezredes aznap Gyurkovicséknál ebédelt és amikor fekete kávé után
egyedül találta magát Katinkával a kis szalonban, megsimogatta a
madarat, amelyet a leány a két tenyerében tartott és azt mondta:
– Ugy-e, vén szamár vagyok én?
– Vénnek nem vén, és miért volna szamár?
– Mert magát annyira szeretem.
– Kikérem magamnak, az egy cseppet sem szamárság! Én is szeretem ezt a
fecskét és azért még sem vagyok szamár.
– Mit szólna, ha megkérném a kezét?
– Az enyimet?
– Kinevet?
– Nem szólhatok semmit, míg meg nem kérte.
– Vegye úgy, hogy már megtettem. Mit válaszol?
Azzal válaszolt, amivel emberemlékezet óta minden Gyurkovics-lány, aki
hasonló helyzetben találta magát:
– Beszéljen az édesmamával!
Így esett, hogy Gyurkovics Katinka már tizenhét éves korában ezredesné
lett és mivel a férjét odafenn nagyon szeretik, megeshetik, hogy húsz
éves korában már tábornoknévá léptetik elő.
IV Terka
Megigértem, hogy elmondom valamennyi Gyurkovics-lánynak történetét és
most, amikor a negyedikhez érek és végig gondolom megint a Terka dolgát,
bánni kezdem az igéretemet.
Azon kezdem, hogy a negyedik leány története nem is történet. Két
emberfia beleszeret egymásba és férj és feleség lesz. Az öregek eleintén
morognak egy kicsit, később beadják a derekukat. Ennyi az egész!
Hétköznapias, nyárspolgárias történet, a milyen az öreganyánkkal is
megesett, talán a szépanyánkkal is. Okos ember azonban néha beváltja az
igéretét, azért hát mégis beszélek a negyedik Gyurkovics-lányról.
*
A Gyurkovicsné legkisebbik lánya, Mici, akinek a neve mögé még a
kisasszony címet sem rakhatom, mert ez idő szerint még a gyermekszoba
legmélyén éli obszkurus életét, a Gyurkovics-ház vendégei pedig még
hivatalosan tudomást sem vettek exisztenciájáról, – Mici, mondom,
egyszer azzal vonta magára a világ figyelmét, amely figyelemre még semmi
jogos igényt nem formálhatott: hogy reumát kapott a bal karjába.
Miciben mindenkor megvolt a hajlam, hogy előtte numeráló nénikéi
sorrendjének a megbontásával előtérbe tolja a saját személyét és
Gyurkovicsné azért kezdettől fogva gyanakodva fogadta a reumáját. Mikor
azonban az orvosi konzilium kijelentette, hogy ez a reuma nem szimulált,
hanem egészen becsületes betegség, Gyurkovicsné hat hétre Budapestre
vitte a kislányt, hogy a margitszigeti fürdőben kikuráltassa.
Elhatározására döntő befolyással volt a repcetermés kedvező eredménye.
Mindez tavasszal történt és Gyurkovics Terka, az eladóleány,
természetesen velük ment.
Horkay Feri levélben megkereste egyik fővárosi barátját, Török Lászlót,
hogy teljesítse hölgyei mellett a cicisbeo szolgálatát és Török László
annyi odaadással szentelte magát e kellemes föladatának, hogy három
hétig szinét sem látták a belügyminisztériumban, ahol segédfogalmazói
rangot viselt, de annál többet látták a Margitszigeten.
Reggel kihajózott a szigetre és ha messziről meglátta a kikötő
mellgátján könyöklő két leány fehér ruháját, rendesen szidta a hajó
lassújárásu gépét.
Délután kalandos fölfedező utakra indultak a romok tájékán burjánzó
vadon méhébe, ahol a viruló bokrok fehér förgeteget zúdítottak a
fejükre.
Este, ha zene szólt, halkan pletykázva sétáltak a faóriások alatt.
Napközben be-berándultak a városba, az ibolyaszagu, tavaszi városba,
amelynek utcáin édes, puha szél csapongott.
Ez ártatlan kedvteléseknek az lett az eredménye, hogy idősebb Török
László úr, Temesvármegye egyik leggazdagabb, de mindenesetre
leggorombább virilistája, egyízben, miután elolvasta a fia legujabb
keletü levelét, dühösen kettétörte a csibukja szárát és azt mondta:
– Asszony, – pakkolni! Megyek Budapestre és kitekerem a fiad nyakát!
Az asszony rémülten kérlelte. Mire megértette, hogy baj van a gyerekkel,
rávette az urát, hogy őt küldje Budapestre. A fiu jobban megérti az
édesanyja szavát…
Törökné megérkezésének az lett az eredménye, hogy László, miután egy
udvarias levélben kimentette magát Gyurkovicsék előtt, három napig nem
mutatkozott a szigeten. Terka szivét pedig szomoru sejtelmek töltötték
el.
A negyedik napon véletlenül találkoztak a városban.
A találkozás pedig így esett. Török László már jó félórája ott ácsorgott
a Faragó és társa boltja előtt, virággal a gomblyukában és cigarettával
a fogai közt.
Arra jöttek a Gyurkovics-lányok az édesanyjukkal. Reggeli misén voltak,
aztán egy boltban jártak és most hazafelé igyekeztek, a szigetre.
Mind a kettő fehérpettyes kék tavaszi ruhát viselt, fehérfátyolos
kalappal. A keztyüjök is egyforma volt, az imádságos könyvük is, a
napernyőjük is. Csak a Terka szoknyája volt egy arasszal hosszabb, mint
a Micié.
A kisebbik már messziről meglökte könyökével a nagyobbikat.
– Jé, nézd, a Török Laci!
A mama szigorúan szólt reá:
– Először nem Laci, hanem László. Másodszor már semmi közünk hozzá. Ha
hozzánk akar csatlakozni, hát jőjjön magától!
Terka nem szólt semmit, de a kisebbik elnevette magát.
– Vár valakit! Bizony Isten vár valakit.
– Meg ne szólítsd! – suttogta Terka.
Csakhogy Mici már akkor ott bokázott Török Laci előtt az aszfalton és
fejét jobbra-balra mozgatva, mint a kiváncsi madár, kérdezte:
– Ugy-e, hogy vár valakit? Valami szép asszonyt, – mi?
– De Mici?
– A színháztól, – mi?
Török is elmosolyodott.
– Persze, hogy szép asszonyt várok, ha nem is a színháztól. Itt benn van
a boltban.
Terka, aki eddig közömbös maradt, sőt kedvetlenül félre is fordította a
fejét, csendesen odaszólt az édesanyjának:
– Még egypár méter porzsinórt kell vennem…
Porzsinór mindig kell az asszonynak. Bementek az üzletbe és mialatt Mici
vígan fecsegett Törökkel az ajtóban és édesanyja a kereskedővel
bocsátkozott tárgyalásokba, addig Terka nekitámaszkodott a polcnak és
körüljártatta sötét szemét.
Megtalálta, akit keresett: a Török szép asszonyát. Galambősz, mosolygó
arcu matrona ült a zsöllében, három segéddel hordatta maga elé a
szöveteket. Már egész tornyot építettek eléje, fölbontott csomókból.
Mici őszinte csalódással vont vállat, Terka arca azonban kiderült, a
szája szélén csendes, édes mosoly mutatkozott.
Török aztán bemutatta őket egymásnak.
– Az édesanyám…
Gyurkovics Terkának az arca vérvörös lett, a szó mintha torkán akadt
volna. Hirtelen lehajolt, kétszer is megcsókolta az öreg asszony keztyüs
kezét, majd megszeppent a saját merészségétől és elfordult.
A két anya kezet fogott, Törökné nyájasan, Gyurkovicsné meg tisztelettel
hajolt meg. (Azt mondják, hogy a kettő közül mindig a lányos mama hajlik
meg mélyebben.)
A Török édesanyja elmondta, hogy nyári ruhával akarja meglepni a férjes
lányát. Divatos is legyen, de ne rikító; finom is, meg olcsó.
Mialatt az anyák egyesült erővel láttak neki a szövetválogatásnak, a
fiatalok az ajtóban beszélgettek.
– Hát miért nem jön többet a szigetre? – kérdezte Mici a fiatalembertől.
Terka félvállról szólt közbe.
– De Mici! Csak nem fogjuk Török urat erőszakkal a szigetre vonszolni.
Az _urat_ különösen hangsúlyozta.
– Megint úr lettem? – kérdezte Török szemrehányóan. Majd keserüen tette
hozzá: – Igazán, Terka, maga néha különös!
Terka is keserüen mosolygott.
– Én vagyok a különös? Jól van, – hát legyek én a különös!
Mici végigmérte őket.
– Megint veszekedtek?
Az anyák időközben fölhányták az egész nyári raktárt és mivel úgy
találták, hogy a szövetek közül egyik sem felel meg izlésüknek, nem
vásároltak semmit, hanem megint kivonultak a boltból. Szerencsére
Gyurkovicsné, aki nagy tekintély volt mindennemü vásárügyekben, tudott
egy üzletet, ahol biztosan megtalálják, amit keresnek.
Megindultak egy belvárosi bolt felé.
Mialatt az anyák odabenn megint nyári szövet-piramisokat hordattak maguk
elé, a fiatalok künn járkáltak az aszfalton.
– Holnap se lesz szerencsénk? – kérdezte hosszú hallgatás után Terka.
– Nem, – felelt Török komoly arccal.
A leány lehajtotta a fejét és némán babrált fátyolával.
Mici időközben elmaradt tőlük. Fölfedezte egy kapu alatt egy fotográfus
kirakatát és a képek tanulmányozásába merült.
– Megmondom az igazat, – kezdte megint Török. – Én csak segéd-fogalmazó
vagyok, semmi más. Lehetek még sok minden, de most nem vagyok semmi… Nem
szabad magát hírbe hoznom…
– Ennyi az egész? Kinek mi gondja reá? Ha én nem bánom, mit törődik maga
vele?
– Maga nem, de mások.
– A szülei?
Török elpirult.
– Nem az én szüleim, – én nem vagyok már gyermek, – de a maga édesanyja!
Terka arcán verőfényes mosoly futott végig.
– Édesanyám azt teszi, amit én akarok.
Mici megint ott termett mellettük és azt mondta, hogy szeretné magát
egyszer kivágott ruhában levétetni. A fotográfusnál egy soványkaru hölgy
képét látta és most önérzetes pillantásokat vetett a saját izmos
karjára, amelynek látványát a bálozó világnak – minden emberi számítás
szerint – még három évig nélkülöznie kellett.
Egyébről beszélgettek, közömbös dolgokról, míg a mamák megint ki nem
vonultak a boltból. Most sem találták meg azt, amit kerestek. Más,
hasonló szövetet találtak, de még sem azt, amit kerestek. Még egy utolsó
próbát akartak tenni egy koronaherceg-utcai üzletben.
Micinek tetszett az ötlet. Úgy tudta, hogy délfelé a
Koronaherceg-utcában tisztességes emberek szoktak járni. (Tisztességes
emberek alatt elsősorban a kadétokat, másodsorban a jogászokat értette.)
– Az édesanyja mindig azt teszi, amit maga akar? – kérdezte Török, mikor
ott állottak a koronaherceg-utcai bolt nyitott ajtajában. Majd
elgondolkozva tette hozzá: – Hiszen ha az ember tudná, hogy mit akar
maga?
Terka halkan mondta, anélkül, hogy reá nézne:
– Aki tudni akarja, annak tanácsolnám, hogy kérdezzen meg egész nyiltan.
És mivel Török nem válaszolt rögtön, lassan ismételte:
– Egészen nyiltan!
– Egészen nyiltan? Hát – akar maga segédfogalmazóné lenni?
Bérkocsi ügetett el mellettük, a zajtól nem értették egymás szavát.
Töröknek mégis úgy rémlett, mintha a lány mozgó ajkáról leolvasta volna
a feleletet:
– Miért ne?
Mici beosont a boltba és száraz hangon jelentette az édesanyjának, hogy
Terka és Laci karonfogva sétálnak az utcán.
– Csak nem bolondultak meg?
Úgy esett, hogy Török azt mondta a leánynak:
– Ha van bátorsága, adja ide a karját!
A leány azt mondta:
– Mit szólnak majd az emberek?
– Csak ennyire nem törődik a világgal?
Erre aztán Terka, aki jóformán azt se tudta már, hogy mit csinál, –
mintha fölhajtott volna egy pohár pezsgőt, – a fiatalember karjába
öltötte a kezét.
– Most már szeretném látni azt az embert, aki elválaszt bennünket! –
mondta Török, elszántan szorítva magához a lány kezét.
Az emberek nem szóltak semmit, – csak az ismerősök fordultak utánuk,
gratuláló mosollyal – hanem Törökné azt mondta a fiának.
– Hát megbolondultál, Laci?
– Nem, hiszen a feleségem akar lenni, – magyarázta a fiatalember.
Nem állhattak tovább az ajtóban, egypár asszony be akart menni a boltba.
Az utcán sem tisztázhatták a dolgot, mert az aszfalton tolongtak a
járókelők. Várniok kellett, míg valami csendesebb helyre nem érnek.
Addig is Gyurkovicsné egyre-másra ismételgette:
– Ezek a gyerekek!
– Mialatt mi a nyári ruhát néztük!
Töröknének eszébe jutott, hogy a férje tulajdonképpen nem is a nyári
ruha kedvéért küldte őt Budapestre, hanem hogy beszéljen a fia fejével.
Mondja el neki, hogy ostobaság volna tőle, már most megházasodni, mikor
később, ha majd titkár lesz, kedve szerint válogathat a vármegye
pártijai közt…
Hanem mikor elnézte a csinos párt, amely most nekibátorodva, szorosan
egymáshoz simulva, összevágó lépésekkel haladt előre, érezte, hogy most
is a fia pártját kell fognia a házsártos öreg úrral szemben, mint már
nem egyszer. És pedig mindig eredménnyel.
Gyurkovicsné ő nagysága érezte, hogy némi elégtétellel tartozik
Töröknének.
Megigérte neki, hogy délután majd elviszi egy boltba, ahol biztosan
megtalálják a keresett szövetet. Szolid, jó bolt, ahová csak budapesti
asszonyok járnak, meg ő, Gyurkovicsné.
Mert a kereskedőket a vidéki vevők rontják el.
V Liza
Liza félfejjel kisebb volt valamennyi nénjénél, öt kilóval többet
nyomott a Gyurkovics-lányok átlagos súlyánál. Ezt az átlagos súlyt a
nagyságos asszony egyszer mindenkorra ötvennyolc kilóban állapította
meg. Aki a lányok közül ennél többet nyomott, az Banting-kúrát használt;
aki kevesebb volt, vaspirulákat szedett.
Különös ismertető jele volt az ötödiknek az a provokáló anyajegy az
állán. Jellemző tulajdonságai közé tartozott, hogy nem szeretett korán
fölkelni, nem nagyon szeretett táncolni és egyetértett Korányi
professzorral abban, hogy szívből gyűlölte a fűzőt.
Ez utóbbi ellenszenvénél fogva csudálatos gyakorlottságra tett szert a
rákényszerített kínzóeszköz gyors levetésében. A távozó vendégektől még
karcsu darázsderékkal búcsúzott el a lépcsőn, az ablak alatt ügető kocsi
után már kényelmes házi zubbonyban integetett.
Azt mondtam, hogy Liza nem nagyon szeretett táncolni és most úgy érzem,
hogy kockáztatott dolog tőlem, midőn az izgékony, örökké nyughatatlan,
táncra termett és rendesen az ájulásig befűzött Gyurkovics-lányok
hugáról ilyeneket állítok.
Saját szavam hihetősége érdekében szeretném tehát, ha futólagos
pillantást vetnének Gyurkovics Liza kislánykorára, – meglehet, hogy a
gyermek egyéni diszpozicióiban megtalálják azt a bizonyos vörös fonalat,
amely a kisasszony különc hajlamának megértéséhez vezet.
Már pólyásbaba korában Kövér Lizinek hívta a cselédség és Lusta Lizinek
a család. Pedig egyik név sem illett reá annyira, mint illett volna a Jó
Lizi név.
Annyira jó volt, hogy még fogzása idején is siketnémának tarthatták,
mert soha sem hallották a szavát. Ha hajnalban fölébredt a bölcsőjében,
nem sietett az általános figyelmet fülhasító visítással magára terelni,
hanem összeráncolta pisze orrát és csendes gügyögéssel várta, hogy
tudomást vegyenek róla.
Ha este a lakás valamelyik zugában lefektették, mai babák példájára nem
próbálta a napot sirással megállítani útjában, hanem figyelmesen és
komolyan szemlélgette a szoba menyezetét, mígnem minden nagyobb
szenzáció nélkül elaludt.
Mikor már karon ülő baba volt, nem egy jelét adta önzetlenségének. A
csörgettyüjét naiv nagylelkűséggel akárhányszor odadobta a dada sarkában
kullogó komondornak, a vajas zsemléjét egyszerü fölszólításra odaadta
bárkinek, néha pedig fölszólítás nélkül is oda lökte az udvaron
szállongó fecskének.
Dadája sokszor demonstrálta a gyermek jó szivét, a kerítés mellett, a
gyermeknevelés iránt melegen érdeklődő méntelepi katonák előtt.
(Ezek a méntelepi katonák minden tavasszal párosával jöttek
Bács-Tamásra, egy királyi mén kiséretében. Egy-két hónap mulva aztán a
gyermekbarát közlegényt rendesen stokházba vitték, a káplárt pedig
ispotályba, a Gyurkovics-ház egyik nőcselédjét az auditor megkeresésére
kihallgatta a szolgabíró tanunak, a súlyos testi sértéssel komplikált
fegyelemsértési ügyben…)
Nagy igazságtalanság van abban, hogy míg Lizinek gyermekkorában erénynek
tudták be egészséges álmát, addig hosszuszoknyás korában akárhányszor
kázust csinált belőle a korán kelő nagyságos asszony.
Reggelenkint, ha Lizi még a párnák közt hevert és azon búsult, hogy
miért inkompatibilis a puha ágy a meleg reggelivel: Gyurkovicsné
rendesen benyitott és hathatós szavalatával diadalra segítette a
reggelit az ágy fölött. Ilyenkor néha azt mondta Lizának:
– Majdnem olyan kövér vagy már, mint a zsidó felesége és mégis mindig
alszol!
Erőltetett hasonlat volt, mert az árendás feleségének négy tisztán
megkülönböztethető álla volt egymás alatt (az első és a második
szakállas is volt!), a Liza rózsás állát pedig egyetlen egy szelid
hajlású vonal kötötte össze a nyakával.
A lány dicséretére mondom, hogy a sok keserűség, amelyet ráfogott
kövérségével szereztek neki, semmit sem változtatott szívbeli jóságán. A
béresgyerekek ismerték ezt a jóságát, a komondorok és a szárnyasok pedig
ösztönszerűen megérezték, mert Lizának csak mutatkoznia kellett a
cseléd-udvaron, hogy mozgalmas tüntetések központja legyen.
Liza nem állapodott meg az embereknél és állatoknál, gazdag szívének
érzelméből kijutott még a papiron élő fantómoknak is, a kedves
olvasmányt képező regények hőseinek.
Nagyon szeretett regényeket olvasni és ebben is különbözött nénjeitől,
akik a fővárosi ujságokból legföljebb a báli tudósításokat böngészték
ki, meg az eljegyzési hireket.
Volt a Gyurkovicsék kertjében egy ősrégi bodzafa, ennek az alacsony
koronájában egy titkos kis zugot talált magának Liza, hol ezer dongó
zümmögése közepette órákon át elábrándozhatott a boldogtalan Izaura
őrgrófné sorsán. Mikor Izaurát a családi sírboltba temették, végtelen
fájdalma könnyekben olvadt föl; mikor pedig az utolsó fejezetben
kitudódott, hogy Izaura még sem halt meg komolyan, kéjes boldogság
nyilalt át a kövér Liza szivén.
Gyurkovicsnét aggodalommal töltötte el, hogy ötödik leányát vágyai nem a
báli termek reális parkettje, hanem regényes légvárak felé csábítják.
– Azt várod talán, hogy Orlandó gróf fog feleségül venni, vagy Lebegényi
báró?
Sem Orlandó gróf, sem Lebegényi báró nem vette feleségül Gyurkovics
Lizát, hanem Radványi Gida, aki éppen aznap este tette tiszteletét a
házban…
A kis Radványi Gida egypár esztendővel ezelőtt halálosan szerelmes volt
a harmadik Gyurkovics-lányba, a szőke Katinkába. Radványi ezredes
megnézte a lányt, aztán maga vette feleségül, Gida fiát pedig felküldte
a Szergiusz professzor intézetébe, hogy megszabaduljon tőle. Azt mondta
neki, hogy ne is merjen haza jönni, míg le nem tette a pótérettségit.
Gida nem találta sietősnek a dolgot, Szergiusz professzor pedig, aki
havi százötven forint tartáspénzt kapott a fiatal báróért, még kevésbbé.
Gida tehát két évig mint doyen elnökölt az intézeti önképzőkör ülésein,
aztán, egy váratlan baleset következtében, mégis kikapta az érettségi
bizonyítványt. A váratlan baleset abból állott, hogy a minisztérium
megvonta a Szergiusz-intézettől a nyilvánossági jogot, Szergiusz
professzor pedig boszuból érettségi bizonyítványt adott minden
növendékének.
Az ezredes úgy vélekedett, hogy fia már eleget tanult, – úgy se lesz
belőle egyéb, mint lósorozási elnök vagy legfölebb főispán! – és haza
hozatta.
Akik Radványi Gidát már azelőtt ismerték, úgy találták, hogy nagyon
megváltozott az intézetben. Megbajuszosodott és megerősödött. Liza a
maga részéről azt is konstatálta, hogy van a modorában valami regényes
distinkció, az arcában valami bánatos komolyság, ami szörnyen érdekes és
Monte-Christo grófra emlékezteti az embert, vagy még inkább Don
Carlosra, aki tudvalevőleg a tulajdon mostohamamájába volt szerelmes…
Radványi Gida tényleg föltette magában, hogy bánatos méltósággal fogja
viselni tragikus sorsát. Óh, – ő sokat szenvedett és küzködött magával
az internátusban, bár eleve is elhatározta, hogy e harcban a kötelesség
fog győzedelmeskedni a szenvedély fölött. Le fog mondani, ha belehal is.
Az ember azonban nem azért győzedelmeskedik a szenvedélyei vagy más
valami fölött, hogy titokban tartsa ezt a győzelmét. Az embernek
ilyenkor szüksége van valakire, mondjuk egy Marquis Posa-ra, akit beavat
a titkába és akivel megbámultatja belső nagyságát.
És ki lett volna inkább hivatva Marquis Posa szerepére, mint Gyurkovics
Liza? Egypár hét mulva Gida, miután napról-napra ott ozsonnált
Gyurkovicséknál, már annyira megbarátkozott Lizával, hogy elsírhatta
nagy bánatát baráti kebelén. (Ezt persze nem szabad szószerint érteni.)