HERCZEG FERENC MUNKÁI
A GYURKOVICS-LÁNYOK
HERCZEG FERENC MUNKÁI
A Gyurkovics-lányok
BUDAPEST, 1910
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
HERCZEG FERENC
A Gyurkovics-lányok
BUDAPEST, 1910
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
_Huszonhatodik ezer_
Minden jogot fenntartunk.
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA
A tavasszal le kellett mennem a Szerémségbe, hogy keresztvízre tartsak
egy hathónapos kis pogányt. Az ősszel toppant a világba, de én már nyolc
esztendővel előbb, jogászkoromban, megigértem az apjának, hogy komája
leszek.
Elfoglaltságom és a fővárosi ember tunyasága tartott vissza attól, hogy
idejében ura legyek a szavamnak és mivel csökönyös cimborám megkötötte
magát, hogy én leszek a keresztapa vagy senki más: féléven át egyre
jöttek a Száva mellől a hivogató, a sürgető, a fenyegető levelek.
Jöttek a tudósítások a gyerekről. Már kapkod kövér kezével a
Stüssi-vadász után. Már kanálból issza az ürmöst, már kerekre nyitja a
szemét és csettent a nyelvével, ha hallja az édesanyja nótáját. És még
nincs megkeresztelve.
A pópa fenyegetődzik, az édesanyja búsul, a dadája pedig restel vele az
utcára menni, mert egyre kérdik tőle, gonosz szomszédok kérdik: Hogy
hívják ezt a nagy fiút?
Egy nap táviratot kaptam az asszonytól. Az anyai szív kétségbeesett
jajkiáltása volt: „A gyerek ma megszólalt. Azt mondta: Az ördög vigye el
az én keresztapámat! – Olga.“
Már ennek nem tudtam ellentállni. Útra keltem, egy szőrös hintalóval,
egy nikkeltengelyü gyerekkocsival a podgyászom közt, a pópának szánt
körmöciekkel a zsebemben.
Fél éjszakán át aludtam a vasúti kocsiban és mikor reggel fölébredtem,
Bács-Bodrog határában találtam magamat.
Verőfényes, édes tavaszi reggel volt; a vonat pipacsos rétek és kénsárga
repcetáblák közt nyargalt; a csatornák fölött ujjongó fecskék
kergetőztek; a tejszínü, ragyogó szemhatáron rucarajok húzódtak a fiatal
füzesek felé, mint megannyi szúnyograj.
Egy-egy tanya maradt el mellettünk, egy-egy község. Az apró házak
félénken lapultak meg a templom körül, mintha megszeppentek volna a
gyorsvonat dübörgésétől. Közbe úri házak mohlepte tetővel, a kerti
bokrok közül kirikító verandával.
Valami kimondhatatlan nevü, rongyos kis állomáson kackiás bunyevác
menyecskék és subás parasztok tolongtak a kerítés körül.
A kerítésen túl négyesfogat állott, a homokfutóról három nyalka
uriasszony szökött le, gavallérja kezére támaszkodva. Szép,
hosszúnövésü, egészséges és nagyon eleven asszony volt mind a három,
kettő barnahaju, a harmadik aranyszőke.
Az egész világot fitymálva, hosszu, mágnásos léptekkel jöttek a
perronra. Pedig az egész világ csak őket nézte és reájuk mosolygott. Az
utasok, a parasztok, az asszonyok, a zsandárok, meg én is. A kormos arcu
fűtő ott elől nekidőlt a lokomotiv mellgátjának és kinyujtott nyakkal
bámulta őket. A kalauzok szolgálatkészen csapkodták az elsőosztályu
kocsik ajtaját, a vasuti főnök pedig maga hozta utánuk a monogrammos
bőröndöket, hogy le ne késsenek a vonatról.
Ők maguk mindezt természetesnek találhatták, mert egy csepp utazó lázt
sem mutattak, semmivel sem törődtek, hanem nyugodtan nézegették,
cserélgették a virágokat, amelyeket a kezükben hoztak, meg a
napernyőjükben. A gavallérjuk ezalatt gyöngéden gondozta hosszúszőrü
setterkutyáját.
A harang megszólalt, a vonat elindult. Az utolsó pillanatban egy
hozzáértő kéz kinyitotta a kocsim ajtaját, elsőnek egy kutya szökött be
hozzám, aztán a kutya gazdája, a három szép asszony gavallérja.
– Itt tán lesz hely…
Egy percig farkasszemet néztünk, aztán mindketten elkiáltottuk magunkat.
– Horkay Feri!
– Ni! Te vagy?
Kezet fogtunk.
Gyerekkori kedves cimborám volt Horkay, akivel együtt jártuk a
gimnáziumot és akinek Kajetán páter ismételten megjósolta, hogy velem
egy akasztófán fogja végezni pályafutását.
Emlékszem: szikrázó szemü, rettenetesen vásott fickó volt, az osztály
humoristája. Ügyes, mint egy cirkuszbohóc és erős, mint egy
párduckölyök. Balkezes volt és félelmetes biztossággal kezelte a
parittyát. A kofák, a városi pandurok, a mesterinasok, meg a diákság
egyéb esküdt ellenségei úgy féltek a maliciózus ötleteitől, mint a
harmadnapos hidegleléstől; mi fiúk pedig imádtuk és vezérünknek ismertük
el. Az egész városban különben az volt a neve: bácskai bicskás.
Mikor legelőször lépett be az osztályunkba, elbizakodottságával és
betyáros elegánciájával rögtön meghódított bennünket. A homályos termen
kacagó napsugár villant végig, irkáinkat és könyveinket meglebbentette a
szabadság szele. Ő, aki minden tekintéllyel szemben a testet öltött
renitencia volt, tekintély lett köztünk.
Egyszer aztán kicsapták az osztályból, mint már előbb kicsapták vagy
féltucat intézetből, az édesapja pedig elvitte a fővárosba, valamelyik
pedagógiai fegyintézetbe. Azóta sem láttam. Olyanformán képzeltem el
mindig, hogy Horkayt valaha mint gavallér rablóvezért fogom
viszontlátni, mint divatos Rinaldinit, – és most angolos szabásu
vadászruhában láttam, amint három szép asszonyt emelt ki a négyes
fogatából…
Horkay Feri!
Most is a régi volt.
A jókedvü elbizakodottság, a malicia ott mosolygott a bajusza alatt, a
kötekedő kedv ott csillogott a szemében.
Úgy sejtettem, hogy parittya helyett most alkalmasint a vadászpuskát
kezeli félelmetes biztossággal, a kofák és a mesterinasok helyett pedig
talán a férjeknek kellemetlenkedik.
– Bács-Tamásra megyek, – magyarázta Horkay, – kétórányira ide… A kis
Gyurkovics Mici lakodalmát üljük és én leszek a vőfélye… A három szép
asszony, akit magammal viszek, a menyasszony nénje…
– Rokonaid?
– Unokatestvérek vagyunk vagy micsodák… Most magukra hagytam őket, mert
álmosak… Nem aludhattak az éjszaka a nagy lármánktól, azelőtt való
éjszaka meg táncoltak…
– Több is van még ebből a csinos fajtából?
– Heten vannak Gyurkovics-lányok, heten, mint a gonoszok. Öt már főkötő
alatt van, most megy férjhez a hetedik.
– És a hatodik kolostorba készül?
Horkay vállat vont.
– Isten tudja, mi lesz vele.
– Csunya?
– Ellenkezőleg! Hozzáértők mondják, hogy a legcsinosabb a hét közt… Erre
különben nem adok semmit, mert ezekkel a lányokkal úgy van az ember,
hogy amelyikre éppen ránéz, azt látja legszebbnek…
A Gyurkovics-lányokról beszélgettünk, aztán más egyébről, aztán megint
csak a Gyurkovics-lányokról. Érdekelt minden szó, amit Horkay róluk
mondott, mert ez a nevezetes familia sűrűn szerepelt Budapesten is.
Mindenki ismeri őket látásból, mindenki látta már őket az utcán, a
jégen, a báli termekben…
A tamási Gyurkovicsok minden évben egyszer, úgy farsang tájékán, zsebre
tették a dohánytermés árát, aztán fölmentek mulatni Budapestre, a
képviselő Gyurkovicshoz. És amint a talpuk alatt érezték a budapesti
aszfaltot, az arcukon meg a sok idegen ember kiváncsi pillantását, nem
lehetett velök tovább bírni. Délben a Koronaherceg-utcán, ebéd után a
jégen keltettek jókora feltünést, este sorra járták a színházakat és
bálokat, hajnalig be sem tudtak telni a nótázással, pezsgőzéssel. A
merre pedig jártak, pincérre, cigányra és kocsisra csak úgy hullott az
osztrák-magyar értékü áldás.
Akkora nagy familia voltak, amilyen csak a régi patriárkák idejében volt
divatos. Az ebédlőkben mindig egész banketasztalt ültek körül, egész
csomó fiatal úr – mindannyinak izmos termetén és napbarnította arcán
meglátszott a sok havi kénytelen szolidság és a déli levegő hatása, –
volt köztük képviselő, gazda, katona és szolgabíró. A Gyurkovics-fiúk
nevezetesek voltak arról is, hogy mindenfelé udvarolgattak, de egyikük
sem házasodott meg. Gyurkovics-lánynak ellenben nem udvarolt pártiképes
emberfia úgy, hogy feleségül el nem vette volna.
Majd minden évben hoztak magukkal eladó leányt, akinek odafönn,
Budapesten, férjet találtak. És amint az egyik főkötő alá került, a
másik már türelmetlenül várta, hogy ráadják a hosszu szoknyát.
Szép, hosszu és nagyon kacér lányok voltak, akik hét újrát végig tudtak
táncolni és virradásig ott tudtak ülni az ebédlőasztalnál, anélkül, hogy
arcukon az unottság legkisebb jele látszott volna. Hajnalban, miután egy
gyors pillantással engedelmet kértek a képviselő-bátyjuktól, rendesen
cigarettára gyujtottak. Ha pedig egyik asztalszomszédjuk, a pezsgő és a
meztelen leánykarok hatása alatt olvadozni kezdett, azt mondták neki:
beszéljen az édesmamával.
Ily módon a leányok sorra férjet találtak, és mondják, hogy mindannyiból
jó feleség lett.
Mikor a kelengyéjük ki volt állítva a váci-utcai kirakatokban, az
emberek a címeres[1] asztalkendők és csipkepongyolák láttára találgatni
kezdték, hogy vajjon mennyire rúghat egy-egy leánynak a hozománya. A
beavatottak csak mosolyogtak, mert tudták, hogy a pongyolákon kívül még
csak egy plüs-szalonra telik, az apanage pedig abból a húsz üveg
baracklekvárból áll, amit ő nagysága ősszel a menyecske-leányainak
küldeni szokott.
Két óra hosszat, míg csak a vonat Tamásra nem ért, folyton a
Gyurkovics-lányokról beszélgettünk. Azaz, hogy Horkay beszélt csak, én
két füllel hallgattam. Jól ismerte embereit és szelid malicia hangján
szellőztette viselt dolgaikat, mint a fiatal apa, ha leánygyermekei
csinyjeivel kérkedik. Közbe meg hangot adott benne a társszerző hiúsága,
aki részt követel magának egyik-másik csattanósabb léhaság szellemi
tulajdonjogából.
Mikor a vonat keresztülrobogott a tamási hídon, már be voltam avatva hat
Gyurkovics-lánynak a történetébe. Ezek a történetek tulajdonképpen nem
is voltak történetek, mert egy-egy kisasszonynak az első báljával
kezdődtek és az eljegyzésével végződtek. Első báljok előtt a leányok a
gyermekszoba homályában folytattak talányos exisztenciát, a lakodalmuk
után pedig – nos, akkor megint a gyermekszoba homályába tűntek el.
Be voltam avatva Sári, Ella, Katinka, Terka és Liza asszonyok
történetébe és ismertem Gyurkovics Mici, a mostani menyasszony
mátkaságának előzményeit is.
A hatodik leányról nem tudhattam meg semmit. Klárikával még nem is
történt semmi. Bálozott, kikosarazott egypár jóravaló embert és pártában
maradt. Miért? Senki nem tudja, ő maga talán legkevésbbé.
– Szerelmes valakibe? – találgattam.
Horkay elcsodálkozva nézett rám, mintha nem értené meg ezt a két szót.
A pályaudvaron hangos társaság várta a vőfélyt. Egypár jókedvü asszony
és leány, egész raj matróz-sipkás gyerek, egypár gavallér és két-három
zöldlibériás hajdu a háttérben.
A kerekek dübörgésébe és a gép sistergésébe cigányzene cincogása
vegyült; az országút felől, hol néhány négyesfogat várakozott,
lónyerítés és toporzékolás hallatszott.
Egy huszárezredes türelmetlenül kutatta végig a kocsikat. Mikor a szép
asszonyok ablaka alá ért, egy marék rózsát szórtak az arcába.
– Itt vagyok!
Horkay kezet fogott velem, aztán a kutyájának szólt és kilépett a
perronra. Utána hajoltam és láttam a zöld vadászkalapját, amint eltűnik
a tarka, asszonyi napernyők közt, amelyeknek tulajdonosnőire olyan
szeretetreméltó csípősségeket tudott mondani.
A gyorsvonat tovább sietett s én a töltést szegélyező sűrű akácos faltól
már nem láttam semmit.
Ráértem gondolkozni és miközben a sárga repcetáblák és a zöld vetések
szédítő sebességgel perdültek el mellettem és a nyitott kocsiablakon
arcomba csapott a bársonyos, tavaszi levegő: a Gyurkovics-lányok és
megint csak a Gyurkovics-lányok jártak az eszembe.
Mikor pedig messziről megláttam a péterváradi citadellát, amely merészen
fúródik a déli égboltozat azurjába, már megcsináltam magamnak valamennyi
leány történetét.
Ime elmondom ezeket az együgyü történeteket, amelyek még a pointjükkel
sem hatnak, mert hiszen előre megmondtam, hogy lakodalommal végződik
mindannyi.
I Sárika
A keresztény időszámításunk nem tudom hányadik évében történt, de már az
atléta-bálok korszakában, hogy a Vigadóban Gyurkovics Sárikának
bemutattak egy fiatal urat. Önök kétségkívül azt gondolják magukban,
hogy az ilyen bemutatás nagyon hétköznapi esemény? Ha türelmesen
végighallgatnak, be fogják ismerni, hogy ezzel egy nagy horderejü akció
vette kezdetét. A zene ekkor éppen a Treff dame-keringőt játszotta.
Az erősen befűzött és nagyon jókedvü leány, egy feltünően jól konzervált
mama társaságában, ott ült a lady udvara tájékán. Ha nem volnék
lelkiismeretes író, azt is mondhatnám: Gyurkovicsék ott ültek a lady
udvarában. Ha maliciózus volnék, azt mondanám: ott ültek az udvaron
kívül. De én a történeti igazság ellen nem akarok véteni, Gyurkovicsék
társadalmi ambiciói ellen sem, azért azt mondom: a lady udvara tájékán
ültek.
Horkay Feri, a báli bizottság ellenőre, egy fiatal úrral a karján, utat
tört magának egy frakkos sorfal közt és azt mondá rokonának:
– Sárika! Bemutatom magának a legjobb barátomat, – izé urat…
Elfelejtette a legjobb barátja nevét! Már csak annyira emlékezett, hogy
valami Zoltánnak hívják. A bemutatott meghajolt, azzal a bizonyos
szögletes gráciával, amely a gentry-fiatalság szabadkőműves jele és azt
mondta:
– Hidvéghy Zoltán vagyok.
Azzal reátette a tenyerét a halcsontos és acélpántos remekműre, amelybe
a szegény Sárika fiatal termetét préselték és körülkeringőzött a termen.
Jól táncoltak mind a ketten. Mikor a terem felső végére értek és a nagy
tolongásban karonfogva kellett tovább haladniok, Hidvéghy elkérte
hölgyétől a második négyest is. Sárika kérdő pillantást vetett Horkayra,
aki éppen a szomszédságukban udvarolgatott valami szép asszonynak, –
Horkay azonban óvatosan vállat vont. Azt akarta ezzel mondani: –
Táncoljon vele, de a saját felelősségére.
– Nem bánom, – mondotta Sárika.
– És rám fog ismerni, ha eljövök a négyesemért? – kérdezte Hidvéghy.
Gyurkovics Sári levett a válláról egy fehér szegfüvirágot és ártatlan
arccal odaadta Hidvéghynek. – Erről meg fogom ismerni.
Nem is tehetett egyebet, mert a táncrendjét rábizta az édesanyjára.
Itt közbe kell szúrnom valamit. Horkay Feri, mint említettem, rokona
volt Gyurkovicséknak, ha nem is nagyon közeli rokona, – gimnázista kora
óta pedig állandóan szerelmes volt a sokfejü család egyik nőtagjába.
Mérsékelten volt csak szerelmes, amennyire minden ember bele szokott
szeretni a csinos unokahugaiba. Gyurkovicsék megtűrték a házukban, mert
sokféle hasznát látták a gazdaságban. A leányok tőle tanulták meg a
rezgős csárdást, ő adott nekik korcsolya-órákat, rajta köszörülték ki
kacérságuk összes fegyvereit. A fiatal urakat is Horkay mutatta be nekik
és, ha éppen szükség lett volna reá, talán meg is verekedett volna
értük.
Szóval: a hors concours-cousin kötelességeit teljesítette és annak
jogait élvezte. A jogai sorába tartozott, hogy további kötelezettség
nélkül udvarolhatott a leányoknak és hogy karácsonyra monogrammos
szivartárcát kapott tőlük.
De térjünk vissza Sárikához, aki Hidvéghy karján már fölállott a
négyeshez, természetesen az édesanyjától legtávolabbra eső sarkában a
teremnek.
– Hová való maga? – kérdezte Sárika.
– Sárosmegyei vagyok, – mondta Hidvéghy.
Horkay, aki szemben állott velük, kissé elmosolyodott. A bácskai emberek
néha mosolyognak a sárosiakon, ami nem zárja ki, hogy a sárosiak is ne
mosolyogjanak a bácskaiakon.
– Itt töltik az egész telet? – kérdezte Hidvéghy.
A leány e föltevés ellen nagyon tiltakozott.
– Isten ments! Az unalmas volna. Még két hétig maradunk, aztán délnek
megyünk.
– Délnek! Olaszországba? – kérdezte a fiatal úr.
Horkay, aki a négyest rendezte, elvágtatott, mint a förgeteg és így
Sárika nagyobb veszedelem nélkül ráhagyta, hogy igenis, alkalmasint
Itáliába mennek.
– De a nyarat a Bácskában töltik?
– Egy részét a kastélyunkban, egy részét fürdőkben.
Hidvéghy, a kastély szó hallatára, megigazította a fehér nyakravalóját
és egyszerre nagyon előkelő arcot csinált. Még szeretett volna valamit
kérdezni, de erre nem volt szükség, a leány magától is beszélt.
– Nem is olyan unalmas a vidék, mint a városi emberek gondolják… Az
ember reggel a parkban sétál, – jó nagy parkunk van, azt hiszem,
kétszázholdas… Alkonyatkor lovagolunk, vagy kocsikázunk… Én jobb
szeretek kocsikázni és ilyenkor magam hajtom a négy kis ponny-lovamat…
Vendégek is sűrűn járnak hozzánk… A Szibarics bárók közeli rokonaink,
aztán a Szilvásy grófok… Ismeri a Szilvásy grófokat?
Hidvéghy azt mondta:
– Ha nem csalódom, már találkoztam velük… Nagybátyámnál, a miniszternél,
találkozhattam velük…
A miniszter szó hallatára Sárika tisztelettel nézett végig a táncosán.
Most már olyan bizalmasan csevegtek, mintha gyermekkori jóbarátok lettek
volna. Bizalmasan, mondom, de mégis bizonyos előkelő tartózkodás
hangján. Hidvéghy mintha rácsolt volna is egy kicsit…
– Ha elhagyjuk Budapestet, útba ejtjük majd Kalocsát, – mondta a leány.
– Meglátogatjuk bácsikánkat, az érseket… Micsoda édes öreg úr! Engem
szeret legjobban a családban, és mindig kötekedik velem… Néha azt
mondja: Sárika, majd szerzek neked férjet!
– Azt hiszem, a férj az ő eminenciája hozzájárulása nélkül is meglesz, –
vélekedett Hidvéghy.
– Én is azt hiszem, – hagyta helyben Sárika.
Egy kicsit elgondolkozott ez érdekes témán, majd azt kérdezte
táncosától:
– Maga sárosmegyei?
– Hidvégh községben születtem, Sárosmegyében… Van is ott egypár barázda
szántásom, – mindössze kétezer hold, – de nem szeretek ott lenni, mert a
kastélyom szörnyen unalmas és mogorva… Képzeljen el egy ötszázéves
rablóvárat, fekete tornyokkal, ötven szobával, mindegyik szoba akkora,
mint egy templom…
– De az nagyon érdekes, – vélekedett Sárika. – Nálunk ilyesmi nincsen;
az egész Bácska sincs talán még ötszáz éves.
– Az ember úgy érzi magát az ilyen régi várkastélyban, mint a tömlöcben.
– És most egész éven át Budapesten él? – kiváncsiskodott tovább a leány.
– Itt élek, mert más okból is itt kell élnem. Nekem ugyanis becsületes
mesterségem is van ám… Ugy-e, azt nem nézte volna ki belőlem? Én egy
családi előítélet áldozata vagyok… A mi familiánkban már ötszáz év óta
mindig voltak bírák… Országbírák, táblabírák, királybírák… Azóta
szokássá vált, hogy a család egyik tagja erre a pályára megy… Most én
vagyok az áldozat és bírói pályára kellett lépnem.
– Érdekes! És mennyire vitte már?
– Képzelje csak: törvényszéki jegyző vagyok! Én – törvényszéki jegyző! A
szemébe nevettem a miniszternek, amikor kinevezett, ő is nevetett és azt
mondta: Mit akarsz? Csak nem akarod mindjárt tanácselnökségen kezdeni!
A négyes véget ért és a miniszter öccse a helyére vezette az érsek
hugát. Sári később azt mondta Horkay Ferinek:
– Az összes atléták közt Hidvéghy ér legtöbbet. Úriember és nem
arrogáns.
Hidvéghy meg azt mondta a barátjának:
– Az idei leányok közt csak a Gyurkovics Sári ér valamit. Csinos és nem
képzelődő!
Horkay pedig azt mondta magában:
– Ezek ketten nagyon összeillenének…
Egy hétköznapi este Gyurkovicsék a Hungáriában vacsoráltak. (Hétköznap
alatt értettek minden napot, amelyen nem volt sem bál, sem piknik.) A
cigány, aki a kiszolgáló pincérekkel együtt Sárika titkos imádói sorába
tartozott, éppen valami bácskai nótát húzott, amikor az asztalok közt
megjelent Hidvéghy nyúlánk termete. Csipőbe szabott, pompás téli kabátot
viselt és nagyon fesztelenül mustrálta a vacsorázó hölgyeket. Aztán
egyszerre meglátta Sárikát. A leány pillantásában lehetett valami, amit
Hidvéghy úgy értelmezett, hogy tessék helyet foglalni! – mert
letelepedett az asztalhoz. Volt az asztalnál még egypár fiatalember,
akikre eleintén féltékeny volt, de akikről később kitudódott, hogy
mindannyian Gyurkovics-fiúk. Egy képviselő, egy huszártiszt, egy
szolgabíró, meg egy foglalkozásnélküli Gyurkovics. Mindannyian erősen
ittak, ivás közben nem mulasztották el poharaikat összekoccintani, és
mikor a szórakozott képviselő egy ízben mégis elmulasztotta, a többi
három szemrehányóan nézett rá és szomorúan mondta:
– Úgy iszik, mint a csonaplai tamburás!
(Hogy miért viseltettek a Gyurkovics-urak olyan nagy megvetéssel a
csonaplai tamburás iránt, azt minden utánjárásom dacára sem sikerült
megtudnom.)
Minek szaporítsam a szót? Hidvéghy és Sárika másnap a jégen is
találkoztak, aztán egypár bálon, aztán mindennap.
Gyurkovicsné faggatni kezdte Horkayt.
– Mi ez a Hidvéghy tulajdonképpen?
– Semmit se tudok róla… Annyit tudok csak, hogy följár a
gentry-kaszinóba és hogy törvényszéki jegyző.
– Hiszen ennyi is elég! Milyen hivatalnok különben?
– Azt mondják, pontos és tisztakezü, csak szeret füllenteni.
– Én istenem, nagyobb bajuk ne legyen vele!
Egyszer megint a jégről jöttek. A gázlámpák már égtek és a fiatalok,
korcsolyáikkal csörömpölve, előre siettek, Horkay Feri a mamával követte
őket.
– Holnapután haza utazunk, – mondta Sárika.
Szomorúan mosolyogva tette hozzá:
– Nem szivesen megyek ám!
A Sárika szomorúsága olyan hatással volt Hidvéghyre, hogy a fogadó
lépcsőjén azt mondta neki: Sárika!
Sárika, – ebben semmi sincs; de ha valaki olyan szenvedélyesen, olyan
fájdalmasan mondja, mint Hidvéghy mondta, akkor az, akinek e megszólítás
szól, elpirul a prémes gallérjáig és szívdobogást kap. Mikor a folyosón
egyedül találták magukat, a leány már megint visszanyerte a bátorságát
és halkan kérdezte:
– Maga olyan különös ma! Akar nekem valamit mondani?
Nem akart ő mondani semmit, csak szó nélkül meg akarta csókolni az
arcát. Az arcát akarta megcsókolni, de a megszeppent Sárika még jókor
félrekapta a fejét, és így a csók – hála istennek! – csak a fülét érte.
Másnap Sárika, mivel sejthette, hogy a barátja a tegnapihoz hasonló
merényleten töri a fejét, nem engedte Hidvéghyt nagyon közel magához.
Búcsúzáskor mégis kezet nyujtott neki és lángvörös arccal, nedves
szemmel, de édes mosollyal kérte:
– Zoltán! Ne legyen olyan szemtelen!
– De mikor annyira szeretem! – fakadt ki a törvényszéki jegyző.
Sárika másnap elsírta bánatát Horkaynak. A csókról nem tett említést, –
minek is? – csak annyit mondott:
– Ha szeret, akkor ne szemtelenkedjék, hanem beszéljen az édes mamával,
– mert én azt hiszem, hogy én is szeretem…
Horkay azt mondta:
– A fiatal urat bátorítani kell.
A sárosmegyei urakat rendesen nem kell bátorítani.
Horkay Feri bátorításának az lett az eredménye, hogy Gyurkovicsné ő
nagysága a következő táviratot intézte haza Bács-Tamásra:
„Egy hétig maradunk még. Sárikának váratlan szerencséje akadt. Hidvéghy
Zoltán kitünő családból való, kétezerholdas, adósságmentes birtokos,
romantikus várkastéllyal és miniszteri nagybácsival. Levélben többet.“
Hidvéghy Zoltán ugyanekkor a következő táviratot küldte haza
édesanyjának, a sárosi kamerális ispán özvegyének:
„Eljegyeztem magamat Gyurkovics Sárikával, a dúsgazdag bácskai
nagybirtokos leányával, a hercegprimás unokahugával és kizárólagos
örökösével. Többet levélben.“
(A hercegprimás ő főmagassága alkalmasint csak Hidvéghy szórakozottsága
folytán foglalta le a Gyurkovics-rokonságban azt a helyet, amely jogosan
a kalocsai érsek ő eminenciáját illette.)
Gyurkovicsék tehát még egy hétig Budapesten maradtak. Hidvéghy azalatt
folyton a menyasszonya mellett ült a fogadó szobájában és míg a fiatal
Gyurkovics-urak olykép alkudtak meg testvéri kötelességeikkel, hogy a
szerelmes mátkapárra alkalmazható, nagyobbrészt még a kőkorszakból
fennmaradt, összes elmés csípősségeket újra fölelevenítették: addig
Gyurkovicsné rendíthetetlen kitartással teljesítette a gárda tisztét. A
szigoru anyai ellenőrzés ellenére is megesett akárhányszor, hogy a
fiatalok asztalánál ravasz célzatossággal kínálgatták egymásnak a tálat,
csakhogy megérinthessék egymás kezét, az ivópoharukat pedig jobb ügyre
méltó következetességgel elcserélték, hogy megint visszacserélhessék.
Hidvéghyt, Horkay barátja állítása szerint, egészen ostobává tette a
szerelem. Sárikát pedig szentimentálissá. A leány azelőtt néha keményen
összeperelt egyik bátyjával, – most ha egy-egy erős szót mondtak neki,
mindjárt a szemébe szökött a könny. Csudálatosan szelid lett és
ábrándos. Aztán ideges nyugtalanság vett rajta erőt, majd állhatatos
szomorúság. Mintha nem is szerelmes boldogság várakoznék reá a jövőben,
hanem valami nagy, rettenetes szerencsétlenség. És Hidvéghy is
napról-napra sötétebb kedvü lett.
Horkay már szinte sajnálni kezdte őket, de hiába próbálta vallatni.
Hanem egymásnak mégis kivallották a bajukat. Akkor történt, amikor
Gyurkovicsnét egy délután elnyomta az álom a fogadói szobában és ők
ketten az ablakfülkében meglapulva kedvük szerint suttoghattak.
– Hol szeretne lakni mint asszony? – kérdezte a vőlegény elgondolkozva.
– Óh, nekem mindegy, – mondta Sárika gyorsan. – A hol maga lesz, ott jó
lesz nekem is.
– A nyáron egypár hétre talán lemehetnénk a mamájához.
– Persze, hogy lemehetünk. A mama majd szorít helyet a házban.
Azt mondta _házban_, – már nem _kastélyban_.
Tovább beszélt a házukról, félénken, szemérmetes pirulással és mégis
megkönnyebbülő lélekkel, mintha gyónást végezne. Elvett valamit a
tetejéből, leszedett egész sor ablakot, aztán összébb szorította a
falakat, míg a nagyuri kastélyból csinos vidéki ház nem lett. Később a
kertjükről kezdett beszélni. Csinos kert, futóbabos lugassal,
kuglizóval. Az a bizonyos kétszázholdas park, a miről a bálban
beszéltek, tulajdonképpen nem az övék, hanem a grófé, akinél a
nagybátyjuk uradalmi ügyész… Hanem azért eljárhatnak a parkba, amikor
nekik tetszik.
Sárika elhallgatott és várta Hidvéghy arcán a hatást.
– Hohó, – így vagyunk? – gondolta magában a vőlegény. – Akkor bátran a
levegőbe röpíthetem én is az őseim várát!
Rögtön meg is tette.
– Mégis jobb lesz, ha magukhoz megyünk a nyáron, mert minálunk alig van
hely… Az édesanyám bérházban lakik, azt a bizonyos várkastélyt már
negyven évvel ezelőtt eladta az édesanyám unokabátyja, akié volt… Most
borovicskát főz benne a zsidó…
Kimondta és megkönnyebbülten sóhajtott föl. Hej! hogy meggyűlölte már
azt a nyomorult várkastélyt, fekete tornyaival és fenyegető bástyáival!
Hetek óta úgy érezte a mellén, mint a lidércnyomást.
Sárikának egyszerre nagyon jó kedve kerekedett. Nevetett, aztán kedvet
kapott körülnyirbálni a bácskai birtokukat. Addig nyirbálta, míg már
csak egy jókora puszta maradt meg belőlük. Kilencszáz hold termőföld, de
arra is tizenhárman vannak gyerekek.
Aztán megint elkomolyodott.
– Szegény Zoltánom! A maga kis menyasszonya ugyancsak rossz párti ám!
Hidvéghy ezért majdnem megharagudott.
– Kérem, – mondta hidegen, – hozományvadásznak tart engem?
– Nem, nem, – bocsásson meg! Maga férfi és a munkájával el tudna tartani
egy nálam nagyobb étvágyu asszonyt is…
Sárika boldogan támasztotta barna fejét jegyese vállához, – azaz, hogy
támasztotta volna, ha Gyurkovicsné ő nagysága e pillanatban föl nem riad
szendergéséből és egy korholó pillantással szét nem rebbenti őket.
Így hát a két nagybácsinak, az érseknek, meg a miniszternek
elfogyasztását is más alkalomra kellett halasztaniok.
Hidvéghy Zoltánt a rákövetkező tavasszal kinevezték királyi
aljárásbírónak. Két héttel reá megtartották a Bácskában a lakodalmat. Ha
az aljárásbiró úr azt hitte, hogy a felesége nem kap hazulról semmit,
akkor nagyon tévedett. Kapott három szobára való igen szép butort,
zongorát, meg teljes konyhaberendezést. Kapott gyönyörü kelengyét, amely
állott hat tucat zsebkendőből, ugyanannyi tucat harisnyából és nem tudom
még miből. Az ősszel pedig egész láda baracklekvárt küldött neki az
anyósa.
II Ella
A második Gyurkovics-lányt Ellának hívták, fél fejjel magasabb és jóval
kacérabb volt a nénikéjénél. Mikor az édesanyja fölhozta Budapestre, a
fiatal urak esküdöztek, hogy Ella a legcsinosabb Gyurkovics-lány, akit
életükben láttak, de ezt utóbb minden ujonnan föltünő Gyurkovics-lányról
is elmondták.
Ella különben bámulatos biztossággal mozgott az aszfalton és a
parketten, ami azt bizonyítja, hogy a nénje útmutatása nyomán alapos,
teoretikus ismeretekkel fölfegyverkezve lépett a világba. Mindjárt első
este, amikor öt órán át vacsoráltak a Hungáriában, erőpróbának
meghódította a cigánybandát, még pedig olyan alaposan, hogy a primás
ezentúl, bálban és vendéglőben egyaránt, folyton az Ella nótáit húzta.
A fiatal urakon megint erőt vett a Gyurkovics-láz és úgy látszott, hogy
Ellán áll, melyikükre nézve fog a láz végzetes krizissel járni. Ella
Gábor Endrének kedvezett leginkább és e taktikai hibájának, melyet
édesanyja utóbb még gyakran lobbantott a szemére, köszönhette, hogy a
család két hét mulva házassági ajánlat nélkül utazott vissza a hazájába.
Gábor Endre, akinek Ella szörnyen megtetszett, elég csinos és igen
rendes fiatalember volt. Sőt a Gyurkovicsok szempontjából éppen az volt
a hibája, hogy nagyon is rendes volt. Olyan fiatalember, aki a pincér
számláját ellenőrzi, aki a szupécsárdás alatt sem veszti el az eszét és
pezsgős fővel is tud gondolkozni, már magában véve gyanus jelenség.
– Azt hiszem, ez a Gábor Endre pénzt keres, – mondta Gyurkovicsné ő
nagysága. – Talán jó is volna, ha szélnek eresztenéd és nem rontanád
vele a többi dolgodat?
Ella dehogy is eresztette szélnek Gábor Endrét. Ha rajta állott volna,
más leánnyal nem is hagyta volna táncolni, szerette volna, ha az utcán,
a jégen is egyre maga mellett látja. Ha rajta állott volna,
legszivesebben zsinóron vezette volna Gábor Endrét, mint otthon az okos
ujfundlandi kutyáját, aki megfélemlítette a komorságával és akit mégis
szeretett a hűségeért.
Megesett az a hallatlan eset, hogy a második Gyurkovics-lány, talán a
szupécsárdások, talán ama pár csepp pezsgő hatása alatt, amit esténkint
megivott, ha a poharát összekoccintotta a Gábor Endre poharával,
elvesztette az eszét.
És mialatt Ella önfeledten és csillogó szemmel figyelt Gábor Endrére,
Gyurkovicsné pedig aggódva figyelt Ellára, a fiatal ember fejében
kelletlen gondolatok jártak.
– Nem lehet ebbe a familiába beleházasodni, hiszen ezek elpusztítanák
magát Rotschildot is! Mondjuk, hogy van egy milliójuk, – pedig nincs
annyi, – ők meg lehetnek vagy tizen… Az anyjuk még fiatal asszony, hát
adhat egy-egy gyereknek ötven-hatvanezer forintot… Ez annyi, mint
két-háromezer forint évi jövedelem…
Gábor a kezébe vette Ella legyezőjét.
– Nagyon csinos legyező! Szeretnék ilyesmit a hugomnak venni… Nagyon
drága?
– Egy cseppet sem! Ha akarja, rendelek egyet nyolcvan forintért…
A fiatalember az ajkába harapott.
– Nyolcvan forint, – gondolta magában, – a havi fizetésemnek a
harmadrésze!
Az egyik Gyurkovics-fiu éppen javában veszekedett a pincérrel. Monopolt
rendelt és a pincér budafoki Monopolt hozott neki.
– Hát kocsis vagyok én, hogy magyar pezsgőt igyam? – méltatlankodott a
fiatal ember.
– Nem lehet ebbe a pénzpusztító familiába beleházasodni, – konstatálta
magában Gábor Endre.
A napok teltek, a dohánytermés ára elfogyott és Gyurkovicsék
csomagoláshoz láttak. Ellát, akin a szerelmes süldőleány összes
szimptomái mutatkoztak, nagyon elbúsította a válás gondolata. Egy
vigasztalása volt még: az a búcsú-piknik, amit Gábor Endre kompániája
rendezett Gyurkovicsék tiszteletére.
Úgy látszott a pikniken, mintha Ella udvarlója sajnálná az eddig
tanusított ellentállást. Egyre a leány mellett volt, minden szavából
kiérzett a válás miatt való bánkódása, vacsoránál pedig annyira
belemelegedett az udvarlásba, hogy Ella végére sem ért a várakozásteljes
pirulásnak.
Hanem aztán történt valami, valami jelentéktelen ostobaság, ami Endrét
megint lehütötte. Úgy volt, hogy a cigányprimás kótába öntve érzelmeit,
nótát szerzett az Ella tiszteletére, amelyet _A bunyevác hercegnő
nótájá_-nak keresztelt el. A verse arról szólt, hogy valahol a
bács-tamási faluvégen fényes csillag van az égen, – ami ugyan sem
természeti tüneménynek, sem nótának nem új, de egy-egy fogékony bácskai
szivet még mindig meg tud annyira indítani, hogy akár virradásig elzokog
rajta.
Ella nem zokogott ugyan, csak fájdalmas mosollyal és behunyt szemmel
hallgatta a nótáját, aztán odafordult a képviselő-bátyjához:
– Milán, hallod, adhatnál vagy három tízest.
– Minek neked a pénz?
– A cigánynak adnám.
– Az az én dolgom.
Nem adott. Ella egy percig gondolkozott, aztán levett a karjáról egy
csinos, gyémántos aranykarikát és odadobta a cigány tányérjára. A
képviselő bosszankodott is, nevetett is, aztán kiváltotta a huga
ékszerét harminc forinttal.
Gábor Endre pedig begombolta a frakkját.
– Kötni való bolond volnék, ha ebbe a familiába beleházasodnám, –
dünnyögte magában.
Azzal otthagyta a megszeppent Ellát és élet-halálra udvarolni kezdett
egy asszonynak, akinek a nevét elfelejtettem.
Gyurkovicsék másnap hazautaztak. Ella édesanyja azt a lesújtó
tapasztalást vitte magával, hogy a második leánya, a bunyevác hercegnő,
akinek a farsangolásához oly vérmes reményeket fűzött, nem vált be a
társaságba.
Vagy nyolc hónap telt el a nevezetes farsang óta. Az idő erősen őszre
járt, és Gábor Endre, Horkay Ferenc barátja meghívására, lement a
Délvidékre fürjvadászatra.
Egypár napig vadászgattak már, amikor Horkay szóba hozta Gyurkovicsékat,
akik a szomszéd községben laktak.
– Tulajdonképpen meg kellene őket látogatnod… A télen sokat találkoztál
velük Budapesten…
Megállapodtak egy közös kirándulásban, Gábor Endre azonban már előbb,
egyedül is eljutott a Gyurkovicsék házába. Úgy esett, hogy délig
bejárták a tarlókat, puskával a hónuk alatt, délben elvesztették egymást
szem elől. Gábor a kocsikat kereste és fáradt vizslájával
toronyirányában baktatott előre, mígnem egyszerre a szomszéd község
határában találta magát. Valaki elmagyarázta neki, hogy az a nagy, régi
ház a falu végén a Gyurkovicséké.
– Elég jó ismerősük vagyok, hogy egy tányér levest kérhessek tőlük, –
gondolta magában a vadász és azzal betért a ház udvarába.
A ház külseje nem árulta el lakóinak mágnásos kedvteléseit. Gábor el sem
akarta hinni, hogy itt lakik a bunyevác hercegnő. A nagy, csendes udvar
homokjában gyöngytyúkok kaparásztak, a kerítés tele volt aggatva
dézsával és tejes köcsöggel.
Gábor a folyosón nem talált egy eleven lelket sem. Nem mert benyitni a
lakásba, félt, hogy pongyolában találná érni a lustálkodó princesszeket
és a cselédház felé tartott.
E cselédház előtti nagy eperfa árnyékában éppen nagymosás járta. Egész
raj vászoncseléd pletykázva szapulta a fehér ruhát, a mángorló a ház
eresze alatt állott, a vasalást is ott végezték, a himzett mellü
férfi-ingeket, amelyeknek a vasalása tudvalevőleg különös
lelkiismeretességet és szakértelmet kiván, különválogatták és Ella
kisasszony vasalójára bízták. Mert a bunyevác hercegnő is ott állott,
fehérbabos kendővel a fején, könyökig meztelen karokkal, a nyakán
behajtott háziruhában és a melegtől kipirult arccal fújta a vasaló
parazsát…
Ahogy meglátta a vadászt és ráismert, elsikoltotta magát és a papucsait
útközben elhagyva, berohant a házba. A mosásban segédkező vászoncselédek
közül kettő-három, mindannyi Gyurkovics-lány, kevés gondolkozás után
követte nénje példáját. Csak a hamisítatlan parasztlányok folytatták
nagy hidegvérrel a munkájukat.
Mikor Gábor utóbb számon kérte Horkaytól ezt a különös dolgot, az
egykedvüen vállat vont.
– Mit akarsz? Gyurkovicsnénak annyi a gyereke, hogy jut belőle az egész
gazdaságba, a fiúk künn járnak a földeken, a leányok pedig a konyhában,
az istállóban, a pincében. Ők takarítanak, főznek, mosnak, a vásárra
való tejbe is ők töltik a vizet, a borpancsolást is ők végzik…
– Ha láttad volna őket Budapesten!
Gyurkovicsék különben nagyon megszeppentek, amikor Gábor hirtelen
megjelent a házukban. Hiszen várták a látogatását, de csak egypár nap
mulva. Addig még rendbe hozhatták volna a ház tájékát, egypár bérest
pedig a régi libériákba öltöztettek volna. Hanem most már le voltak
leplezve, – ennek az embernek, aki a mosogató teknő előtt látta őket,
nem imponálhattak többet a budapesti farsangon…
Ella kisasszony ennélfogva kissé elcsodálkozott, amikor Gábor Endre, a
fürj-évad alatt, többször is betért a házukba.
Egy nap a fiatalember megint betoppant és a granáriomban találta a
leányt. Kötéssel a kezében felügyelt a munkásokra és nagy kendővel a
fején védekezett a kavargó por ellen. Most már nem futott el Gábor elől,
letett már arról a reményről, hogy imponálhasson neki. A fiatalember
letelepedett melléje egy zabos zsákra, a leány meg a vállára csusztatta
a kendőjét.
Beszélgettek egy kicsit, közömbös dolgokról.
– Tudja, Ella, mikor magával a pesti pikniken táncoltam, nem sejtettem
volna, hogy még így is lássam…
A leány az ajkába harapott, aztán hirtelen elhatározással, merészen a
fiatalember szemébe nézett.
– Magának az mindegy lehet. A pikniken éppen oly kevéssé tetszettem
magának, mint a granáriumban tetszem.
– Téved! A pikniken is tetszett, de a granáriumban is tetszik.
– De a pikniken mégis jobban tetszettem?
– Megint téved! Így szivesebben látom!
– Ugyan?
A leány hirtelenül végig nézett magán, aztán behuzta erős talpu
bőrcipőjét a perkálruha alá.
A béresgazda zsákokért jött és Ella, kulcsaival csörömpölve fölmászott
az emeletre. Mire visszajött, szokott merész mosolyával azt kérdezte
Gábor Endrétől:
– Mondja, miért tetszem most jobban?
– Mert most már azt merem remélni, hogy szerényebb sorsu férj mellett…
Nem fejezte be. Ella később halkan mondta:
– Attól függne minden, hogy ki az a férj…
– És ha én volnék?
Ellát megint a gabona-mérleghez szólították. Előbb azonban gyorsan azt
mondta:
– Beszéljen az édesmamával.
Gábor Endre még aznap beszélt az édesmamával. Gyurkovicsné azt mondta a
leányának:
– Mindig mondtam, hogy a férfiaknak imponálni kell. Csak azt nem tudtam,
hogy úriembernek háziassággal is lehet imponálni.
Egypár hónap mulva a váci-utcai kirakatokban megbámulták a Gyurkovics
Ella kelengyéjét, a hímzett zsebkendőket és a csipkés pongyolákat.
A farsangon pedig már fölhozhatták Budapestre a harmadik
Gyurkovics-leányt, aki még csinosabb volt a két nénjénél és kinek a
történetét szintén elmondom.
III Katinka
Gyurkovicsné, amikor jegybe adta a második leányát, korántsem engedte át
magát a meddő pihenésnek, amit más, kevésbbé lelkiismeretes anya talán
megtett volna, hanem azonnal beszólította a gyermekszobából a harmadik
leányát és tudtára adta, hogy mától fogva nagyleány lesz.
A Gyurkovics-leányok már úgy voltak teremtve, hogy tizenöt éves koruktól
kezdve az ember minden pillanatban megtehette őket nagyleánynak. Csak
rájuk kellett adni a hosszu szoknyát, meg a halcsontos derekat, a
hajukat divatosan föl kellett fésülni, a többit aztán bátran reájuk
lehetett bízni. Eltalálták maguktól. Arcukon a gyermekes dévajság
kifejezése magától változott át kacérsággá, a fiatalembert nem
szólították többé _bácsi_-nak, hanem _hallja magá_-nak, a kis
kertjükkel, meg a búbos galambjaikkal annyit se törődtek többé, mint a
fületlen gombbal. A búbos galambokat, az iskola-nénéktől kapott
szentképekkel és szorgalmi cédulákkal egyetemben a kisebb
Gyurkovics-lányok örökölték, az ujdonsült nagyleány pedig
menyecskenénjétől átvette a táncrend- és kotillionjelvény-gyüjteményt.
Gyurkovics Katinkát egészen tizenhat éves koráig Katicának hívták, ekkor
az édesanyja, menyecske-leánya előterjesztésére, a parasztos Katica név
helyett a mágnásos hangzásu Katinka nevet adományozta neki.
Katica-Katinka különben éppen olyan hosszu, csinos és kacér volt, mint a
többi Gyurkovics-lány, táncolni is fölségesen tudott, bár sohasem volt
táncmestere. Az utóbbi körülmény megint a mellett bizonyít, hogy a
bács-tamási gyermekszobában a cicázáson kívül egyébbel is foglalkoztak.
Katinka annyiban nevezetesség-számba ment a családjában, hogy nem fekete
volt, hanem szőke. Eredetileg ő is feketének indult talán, – a
szemöldöke meg a szeme, mint a mi riportereink mondanák: feketeség
dolgában nem hagyott hátra kivánni valót, az arcbőre is inkább barnás
volt, – hanem a vastag haja olyan aranyszőke volt, mint ama bizánci
királyné haja, akinek a kevély arcképébe valamikor szerelmes voltam és
akinek a nevére – elég háládatlanság tőlem! – már nem emlékezem. A
vármegyei öreg urak nagyon szerették ezt a szőke hajat és úgy hivták
Katinkát, kis Madonna. Ráfogták, hogy nagyon szelid lelke van, ami utóbb
meglehetősen alaptalan ráfogásnak bizonyult.
Mikor Katinkára ráadták az Árvaytól érkező első hosszu ruhát, a cselédek
összefutottak a csinos csuda láttára. Gyurkovicsné látható
megelégedéssel szemlélgette leányát, de Katinka is önérzetes
pillantásokat váltott a tükörben önmagával.
A nagyságos asszony elszólta magát:
– No, ezt se adom ám ezer holdon alul!
Azt hihette, hogy Katinka nem érti meg. Hanem a kis Madonna fölényes
nyugalommal mondta:
– Rám kell bízni!
Ezer hold?
Mikor Gyurkovicsék a farsangon megint a fővárosban mulattak, volt olyan
este, hogy a Katinka asztala körül egyszerre húszezer hold is csapta a
szelet. Persze, hogy nem egy tagban.
A húszezer holdból egymagára Radványi Gidára tízezer esett, – csak az
volt a hiba, hogy e tízezer hold tulajdonképpen nem is az övé, hanem az
édesatyjáé, meg hogy Radványi Gida maga még szörnyen kiskoru volt.
Monoklit viselt, a saját számozatlan kocsiján járt, hanem tavaly bukott
csak meg – Isten tudja hányadszor! – a pótérettségin.
Ha nem így áll a dolog, Katinkából biztosan báróné és nagybirtokos
felesége lesz, igazi nagybirtokosé és nem olyané, akit a fogadó
bejelentési céduláján tettek meg azzá.
Az öreg Radványi huszárezredes volt. Mikor megtudta, hogy a fia, a
helyett, hogy a pótérettségire készülne, a Gyurkovics-lánynak udvarol, a
hivatásával járó privilégiummal élve, káromkodni kezdett.
Elhagyva az elhagyandókat, a többi közt ezt mondta:
– Először is a kölyöknek tanulnia kell. Másodszor meg nem akarom, hogy
ahhoz az elzüllött bunyevác-pereputyhoz valami köze legyen. Harmadszor
pedig meg fogom verni a kölyköt…
Gyurkovicsnénak hírül hozták, hogy az öreg Radványinak bizonyos elvi
jelentőségü aggodalmai volnának egy esetleges házassággal szemben.
– Kitartás, Katinka! – mondta Gyurkovicsné. – Kitartás, az öreg meg fog
puhulni.
– Csak ne volna a kis Radványi Gida akkora nagy majom.
– Minden eshetőségre jó, ha melegen tartod a fiút.
Katinka elgondolkozott.
– Jobb volna, ha az öreget lehetne valahogyan fölmelegíteni!
(Már ők így szoktak maguk közt beszélni.)
Gyurkovicsék megint hazautaztak a falujukba és a nyárig nem is látták a
kis Radványit. A nyáron megint sokat látták: Radványiék
birtokos-szomszédja voltak a Gyurkovicsoknak és Gida az apja birtokán
töltötte a nyarat. Oly ürügy alatt tette, hogy a pótérettségijére
készül. Délben rendesen megszökött a nevelője elől, akit az édesapja
küldött a nyakára, és förtelmes szabásu lovagló-ruhában megjelent
Gyurkovicséknál. Estig aztán Katinkát untatta, hol a kuglizónál, hol a
hintánál. (A nevelő, tanítványa engedetlensége miatt való bánatában,
ivásnak adta magát, – bár voltak emberek, akik azt állították, hogy a
nevelő már ezelőtt is ivott.)
Katinka egyszer nagyon ráunt az udvarlójára.
– El fogom kergetni! Hiszen gyerek még!
– Mi jut eszedbe? – sopánkodott Gyurkovicsné. – Legalább is két vagy
három esztendővel idősebb nálad, – aztán mágnás, és a mágnások mind
korán házasodnak. Maholnap ő lesz a vármegyében a legjobb párti.
– De mikor olyan ostoba!
– Báró ne is legyen okos! Ha okos, akkor cukorgyárat és iskolát épít,
vagy táncosnőkre költi a pénzét, vagy politikára…
Egyszer, éppen valami majálisra készültek a csatorna melletti erdőbe,
Gida rémülten adta hírül Katinkának, hogy jön az édesapja.
– Jön az apám, az egész ezredével jön. Itt is marad, áthelyeztette magát
ide, az egész ezredével.
Az egész ezred, úgy látszik, nagyon imponált neki. Olyanformán képzelte
el a dolgot, hogy ezután az apja vezérlete alatt nyolcszáz lovas fog reá
ügyelni, hogy ne járjon Gyurkovics Katinka után és hogy letegye a
pótérettségit.
Valaki azt ujságolta Gyurkovicséknak, hogy az ezredes is ott lesz a
majálison.
– Annál jobb, – mondta Katinka, – legalább egymás szeme közé nézhetünk.
Az öreg Radványi meggondolta magát, mert estig nem jött el a majálisra.
A fia, aki azzal szerette magát megkülönböztetni a nagy tömegtől, hogy
derüre-borura pezsgőzött, – estefelé tökéletesen elázott. A nevelő úr,
aki jó ideig kérlelte neveltjét, később pedig önfeláldozóan el akarta
inni előle a kantinos pezsgő-készletét, szeretettel teljesen kocsira
emelte Gidát, aztán haza vitte.
Gyurkovicsék is hazafelé készültek. Az egész familia, de főleg Katinka,
nagyon rossz kedvében volt. Éppen elhelyezkedtek a kocsijukon. Már vagy
nyolcan fönn voltak, – a Gyurkovicsék kerekes bárkáján hihetetlen sok
ember fért el, – csak Katinka állott még a lovak mellett.
E pillanatban elegáns vadászfogat állott meg mellettük, a pompás két
pejt katonatiszt hajtotta.
– Nincs itt a fiam? A Radványi-gyerek! – kérdezte a tiszt valakitől.
Katinka fölemelte a fejét. Radványi ezredes megismerte Gyurkovicsnét és
feléje szalutált az ostora nyelével.
– Jó estét, nagyságos asszonyom. Már hazafelé?
– Igen, már haza… – mondta az asszony közömbös mosollyal. Pedig a szíve
erősen dobogott a fölindulástól.
Az ezredes szeme megpihent Katinkán.
– Katinka kisasszony, nemde? Hogy megnőtt!
A kötekedő kedv és a malicia ott villogott a szemében és ott mosolygott
a bajusza alatt.
– Sokan vannak nagysádtok abban a kocsiban… Szivesen fölajánlanék egy
helyet a magaméban…
Katinka fejét vakmerő ötlet járta át. Megszólalt:
– Ha a báró szíves lesz engem hazavinni, nagyon meg fogom köszönni.
Megengedi, mama?
Gyurkovicsné csak némán bólintott meglepetésében… Hej, milyen leány ez a
Katinka!
A leány reá támaszkodott az ezredes keztyüs kezére és ügyesen fölmászott
a magas bakra. Az ezredes a nyelvével csettintett, a kocsi nyílsebes
ívben került a töltésre, messzire megelőzve a lassan kocogó családi
bárkát.
– Nagyon kedves a kisasszonytól, hogy ilyen gyorsan elfogadta az
ajánlatomat, – mondta Radványi. – Persze, ilyen öreg emberrel szemben
nem kellett haboznia?
– Öregnek érzi magát? – kérdezte Katinka.
– Isten ments! Különösen ön mellett…
Még akart valamit mondani, de aztán hirtelen elharapta a szót. Eszébe
jutott, hogy ezt a fiatal leányt az ő védelmére bizták.
– Mennyi idősnek tart?
Katinka titokban elmosolyodott. Hej, ez az úr kissé hiú! Elhatározta,
hogy óvatosságból nagyon udvarias lesz.
– A férfi annyi idős, amennyinek látszani tud. Ön olyannak látszik,
mintha huszonkilenc és harminckilenc közt tartana.
Az ezredes nevetett. Lám, a kis macska dorombolni kezd.
Katinka különben nem füllentett, mikor harminckilenc esztendőre becsülte
az ezredes korát. Délceg, szép és – tekintettel a kamasz fiára –
meglepően fiatal ember volt. Csak a jobb arcát rútította el egy
irtóztató sebhely, a minőt a robbanó puskapor szokott ejteni.
Kiértek a fűzfák alul, a teli hold az arcukba sütött és Radványi most
már szemügyre vette Katinkát.
– Nem haragszik, ugy-e, ha olyan nagyon nézem? Annyit hallottam már
önről…
No most! gondolta Katinka. Aztán vakmerően kérdezte:
– Jót vagy rosszat?
Az ezredes nem válaszolt mindjárt, csak nézte tovább ezt a délceg
termetet, amely királyi lustasággal simult a kocsiülésre, meg azt az
öntudatos, bátor leányarcot. Majd mint aki megfeledkezett magáról, olyan
hangon mondta:
– És ön el akarja velem hitetni, hogy szereti azt az éretlen tacskót?
Katinka megszeppenve nézett reá, az ezredes pedig, aki világéletében
soha sem tudott parancsolni a nyelvének, keserüen folytatta:
– Ön nagyon különös leány lehet! Én egészen másnak képzeltem… Egész
modorából azt látom, hogy nagyon büszke és becsületes… Hogy egyezteti
össze a büszkeségével, hogy egy éretlen tacskóval kacérkodik! És, hogy
fér meg a becsületességével, hogy a fiam pénzét akarja!
A fia pénzét akarja! Katinka azt hitte, hogy szégyenében és haragjában a
föld alá kell sülyednie… Így még soha sem beszéltek hozzá… Úgy érezte,
hogy valami irtóztató sértés esett rajta… Hát ezért hivta a kocsijára? A
gyeplő után kapott és azt mondta:
– Eresszen! Álljon meg! Nem megyek tovább! Le akarok szállni!
Az ezredes maga is megijedt.
– De kérem, kisasszony, csak nem fog…