A pályadijat, mondani sem kell, nem adták ki. Aki nem adta ki, mondani
sem kell, a Magyar Tudományos Akadémia, amely, hosszu évek óta,
pályadijak ki-nem-adásával foglalkozik. Akinek nem adták ki: Csuday Jenő
egyetemi tanár, amit csak azért kell mondani, mert a ki-nem-adást
helyeselni óhajtom. Még helyesebb, hogy Csuday pörölte az Akadémiát
29.000 korona kártéritésért, s leghelyesebb, hogy a pör négy és fél év
alatt ugy ért véget a Kuria itéletével, hogy a tudóst keresetével
végérvényesen, visszavonhatatlanul elutasitották. Tudni kell még, mint
adatokat, amiket nem kell tudni, hogy Csuday az Akadémia számára a
Magyarok Történetét irta meg. A per folyamán pedig kiderült, hogy az
Akadémia birálóbizottsága nem olvasta el a pályázó művet. Mely jól
tette, igazán mely nagyon okosan tette. A tudós érezte, hogy mit kell
megirni: Magyarország Történetét muszáj megirni, amely nem tud
védekezni. A birálóbizottság érezte, hogy mit nem kell elolvasnia:
Magyarország Történetét, melyet ugyis elég jól ismerünk. Mi Magyarország
Története? Ez: ‚Őseink halászó és vadászó népek voltak, akik
ellenfeleiket szolgálni küldték maguk előtt a másvilágra‘. És ez:
‚Menjen a király az ő kedves kunjaival‘. Meg ez: ‚Hütlen gyámból rossz
király‘. Továbbá ez: ‚Látván pedig, hogy… egy tollvonással
megsemmisitette‘.
Ezt bizony kár még külön is elolvasni, ezt már valamennyien könyv nélkül
tudjuk. Ez nem ér 20.000 koronát, nem is beszélve arról, hogy 29.000
koronát megérne. Legkevésbé éri meg azt a három délutánt, amely ahhoz
szükségeltetnék, hogy az ember Lehel kürtjét, a kedves kunokat, a hütlen
gyámot és a tollvonást elolvassa. És azután hogyan lehetne kártéritést
megitélni, 29.000 koronát? Valóban nem lehet bebizonyitani, hogy egy
ilyen pályamű csakugyan 29.000 korona kárt okozott volna a Magyar
Történetnek. Azt sem, hogy a Magyar Történet 29.000 korona kárt okozott
az Akadémiának. A tudósnak pedig, aki a Magyar Történetet irja, ez a
történet semmi kárt nem okoz, sőt hasznot okoz, hisz a tudós éppen azért
tudós, mert a Magyarok Történetét irja. Ha ugyanazzal az
irni-nem-tudással, szük látkörrel, csekély itélettel novellákat irna,
akkor nagyon rossz ujságirónak számitana és senkinek eszébe nem jutna,
hogy tudósnak nevezze.
Hiszen, igaz, valakinek nagy kára van e Magyarok Történeteiből. De ez a
valaki nem indit kártéritési pert sem a történetirók, sem az Akadémia
ellen. Ez a valaki bizonyos fiatal emberek összessége, akiket szokás
gyüjtőnéven tanuló-ifjuságnak nevezni. Ártatlan fiuk ők, magyar fiuk,
akiket az iskolai történetirás szántszándékkal szamarakká nevel _in
historicis_. Az Akadémiának, persze, könnyü, mert nem olvassa a
történetkönyveket. E sorok szerény irója azonban elolovasta pályázónak
ama művét, mely Magyarok Történelme cimen még a Millennium előtt jelent
meg, sőt két kiadást is megért, mert a publikum éhes, összefoglaló, nem
tulságosan testes magyar történeti könyv nem lévén forgalomban. Amilyen
pompás részlet-munkálatok vannak a magyar történet területéről, amely
művek azonban, természetüknél fogva, nem jutnak a nagyközönség elé,
olyan árva az összefoglaló irodalom, amelyben majdnem kizárólag csak
iskolakönyvek, vagy iskolaszerü könyvek jelennek meg. Egyik rosszabb és
korlátoltabb a másiknál. Az Akadémiának, noha _ezt_ nem mondta, igaza
van. Gyatrák e magyar történetek és semmi egyébre nem alkalmasok, mint
arra, hogy az olvasót félrevezessék. Vezetik is. Nincs a magyar
közép-műveltségnek egyetlen olyan embere sem, aki tisztában volna akár
Nagy Lajos, akár Mátyás uralkodásával. Pedig e két alak nagyon történeti
s a szaktudomány előtt már a leghatározottabb körvonalakkal áll. E
szaktudományt azonban a történeti kompendiumok irói nem hajlandók
tudomásul venni. Példa: a magyar honfoglalásnak van egy ragyogó
történetirója, Sebestyén Gyula a neve. Valósággal testi gyönyörüség
elolvasni, hogy a rendelkezésre álló gyér és keverék-adatokból ez az
ember hogyan hámozta ki egyrészt a magyar honfoglalásnak a történetét,
másrészt a monda-világát, hogyan választotta el a kettőt egymástól,
hogyan vitte tálcán be a történetbe azt, aminek csak kusza nyomai voltak
elszórva. Az iskolai történetirás egyszerüen nem vett tudomást Sebestyén
Gyula munkálkodásának eredményéről. És nem vett tudomást Acsády
munkálkodásáról, sőt, II. Józsefet illetően, Marczaliéról sem. Sebestyén
Gyula megmondja és bebizonyitja, hogy ki volt Anonymus, csodaszépen
mutatja ki, hogy a neve Adorján volt, III. Béla kancellistája volt,
püspök volt Erdélyben. Ön, jó olvasóm, azonban még most is ugy tudja,
hogy Anonymus _valamelyik_ Béla király _névtelen_ jegyzője volt. Mert ön
igy tanulta az iskolában, s mert a fiától, aki most tanulja, ugyanigy
értesül.
Az ön fia meg éppugy megtanulja a gyász-magyarokról, vagy
gaz-magyarokról szóló csacsiságot, ahogy ön is megtanulta. Lehelt és
Botondot is tanulja, valamint azt is, hogy az Árpád-királyok énekmondói
hegedősök voltak. Mindez nem igaz, nem igy igaz, sokkal szebb és
érdekesebb maga az igazság. De azt még nem terjesztik. Az Akadémia sem,
amely egyszerüen nem adja ki a pályadijat, de nem néz körül s nem látja
meg, hogy van már magyar történetirás, amelynek kiadhatná.