Az 1914. év Vojnich-jelentésében nem volt semmi különösen bántó, de hogy
a garat mégse járjon üresen, benne volt az az egy mondat, hogy a termés
nem valami kiváló, s ha mindent összeveszünk, a szinpadi irodalom
legfontosabb, vagy leghasznosabb, vagy leggyönyörübb ténye Ajszkülosz
tragédiájának, a Perzsáknak, a leforditása volt. Hódolat Ajszkülosznak,
aki tán mind a mai napig a legnagyobb drámairó, hódolat a perzsáknak,
akik az ókornak olyan csodálatos népei voltak, hogy mi, akik az ókorból
csak a görögökről és a rómaiakról tudunk (mert a többi adatok elől még
az iskolában bedugják a fülünket), mi egyáltalán nem tudjuk, hogy
milyenek voltak a perzsák s a többi ázsiaiak, akik hatalmas kulturéletet
fejeztek be akkor, amikor a görögök még alighogy elkezdték. Külön
tisztelet a Perzsáknak, a darabnak, amely alkalmat adott rá, hogy egy
magyar iró a hatvanon felül, megmutassa: ősz ember is milyen ifjonti
erővel és lelkesedéssel tud dolgozni, ha a feladata tüzeli, köszönet
tehát Rákosi Jenőnek, hogy a maga hajlott korában nekiült és a Perzsákat
leforditotta s még egy köszönet Ivánfi Jenőnek, aki a darabot annak
idején rendezte s egypár megrázó tömegjelenetet produkált. Hódolat, hála
és köszönet mindenkinek, akit megillet; amint méltóztatnak látni, nem
óhajtok egyetlen levelecske babért sem elvenni senkitől. De 1914-ben azt
mondani, hogy az 1913. év _magyar szinpadi_ irodalmának a legnagyobb
eseménye Ajszkülosz Perzsáinak a leforditása volt, ez mégis erős egy
kicsit. Az Akadémia joggal becsüli tul a forditást ennyire, hiszen
tagjainak legnagyobb része nem csinált egyebet egész életében, csak
forditott, néha ugy, hogy az eredeti szerző nevét elfeledte megemliteni:
– azonban ilyen vélekedéssel a nyilvánosság elé kilépni, mégis
merészség. A magyar irodalom ma már jár annyira a maga lábán, – s több
évtized óta teszi ezt – hogy egy forditás nem lehet benne a legfontosabb
esemény, ha akárki is a leforditott, sőt majdnem azt lehet mondani: ha
akárki is a forditó. Már Kazinczynak nem volt igaza, s hogy nincs igaza,
már a kortársai érezték, mikor minden falusi plebánost, aki valamely
beteg idegen _románt_ magyarra forditott, istenfinak koszoruzott. S ez
száz esztendővel ezelőtt volt. Azóta a forditások nyilván sokat
veszitettek jelentőségükből, s a magyar Shakspere sem lett volna az
ötvenes éveken tulnan és innen olyan jelentékeny esemény, ha Petőfi,
Vörösmarty és Arany János nem forditottak volna Shakspereből egynéhány
darabot. Arany János Arisztofanesze, amely 1880-ban jelent meg, irodalmi
esemény volt, mert Arany János adta ajándékba az irodalomnak az _egész_
Arisztofaneszt.
_Mert Arany János_ – ezen van a hangsuly. Azonban ez is csak irodalmi
esemény volt, a szinpadi irodalomnak kevés köze lehetett hozzá s nem
hiszem, hogy ha _akkor_ lett volna Vojnich-dij, a birálók, akiknek
akkoriban Csiky Gergely, Rákosi Jenő, Dóczy Lajos, Berczik Árpád
darabjairól kellett beszámolniuk (mert akkoriban ezek irták a
darabokat), e nevezett fiatal irókat azzal ütötték volna fejbe, hogy ők
is irtak ugyan, de a szinpadi irodalom legfontosabb eseménye mégis csak
Arany János Arisztofanesze.
Arany János, akinek kinos igazságérzete volt minden-életében, okvetlenül
tiltakozott volna ez ellen, s megmondta volna, hogy Arisztofanesznek,
még ha játszanák is, igen kevés köze van az 1880. év _magyar_ szinpadi
irodalmához. Tessék csak elgondolni, mennyivel kevesebb még, egyetlenegy
Ajszkülosz-tragédiának, 1913-ban! Még akkor is, ha Rákosi Jenőnél
nagyobb nyelvművész nem volna a ma élő magyar irodalomban, még akkor is,
ha a Perzsák forditása örök-életü minta-műve volna a magyar nyelven
megszólaló antik metrumoknak.
Erről azonban nincs szó, mert ahogy felnézek a könyvespolcomra és ott
sorakozni látom Rákosi Jenő husz kötetét, érzem, hogy nekem van igazam,
s nem az Akadémiának, amely Rákosi Jenőből – aki nyilván nem is kéri ezt
a dicsőséget – klasszikust akar csinálni, holott Rákosi Jenőnek a
legnagyobb érdeme az, hogy romantikus _mert_ lenni, amikor ez épp olyan
bün volt, mint amilyen bün ma a modernség. Egyébként nem is igaz, hogy
az Akadémia dicsőséget akart szerezni Rákosi Jenőnek: dehogy. Az
Akadémia senkinek sem akar dicsőséget szerezni, csak ütni akart egyet a
mai magyar szinpadi irodalmon. Az Akadémia még Ajszküloszt sem akarta
megtisztelni, mert ha ezt akarná, akkor csináltatna egy végleges és el
nem avuló teljes Ajszküloszt – mondjuk például Rákosi Jenővel. De az
Akadémia ezt biztosan nem csináltatja. Nagyon érdekli az Akadémiát
Ajszkülosz! Sem Ajszkülosz, sem Euripidész, sem a többiek, akik pedig
már eléggé öregek ahhoz, hogy az Akadémiát érdekelhetnék. Az Akadémia,
hálaistennek, nem csinál semmit, s ha néha mégis kiduzzad belőle a
tetterő, akkor a kezébe kap egy korosabb irót és azzal lesujt az
ifjabbak közé. Vagyis: sem a korosat, sem az ifjakat nem engedi
dolgozni. Ilyen a magyar tudományos Akadémia.
Hogy mit gondolt Széchényi István gróf (akinek a műveit egy tisztességes
kritikai kiadásban szintén nem tudtuk mindezideig megkapni az
Akadémiától), mikor ezt a műintézetet megalapitotta, nem tudom. Csak azt
tudom, hogy a gőzhajózást is Széchényi kezdte el Magyarországon,
ellenben mikor elkezdte, akkor misem állt távolabb tőle, mint az a
gondolat, hogy 1913-ban ugyanaz a gőzhajó járjon Budapesttől Zimonyig,
amelyiket ő 1831 március 16-án utnak inditott.