Sok idő mult el azóta, hogy Tisza István gróf a róla való ellenvéleményt
azokkal a madárhangokkal hasonlitotta össze, amik az Erzsébet-téren a
feje tetejére potyognak. De nekem még most is tátva a szájam miatta. Nem
azért, hogy e példázat nem finom. Ha csak ezzel lehetett kifejezni, amit
Tisza mondani akart, akkor jogosan használta _ezt_ a hasonlatot. Mert
plasztikusnak eléggé plasztikus. Hanem a kétségbeejtő önbizalom miatt,
ami benne megnyilatkozik. Hiszen vannak nagyemberek az emberiség
történetében, istennek hála, hogy vannak; nincs gyönyörübb látnivaló egy
ilyen nagyembernél. Mért olvasok történelmet? Csak azért, hogy a
nagyemberekkel találkozzam, szinte ugy mondanám: hogy érintkezzem velük.
A kortársi nagyemberek valamennyiével ugyanis lehetetlen találkoznom.
Tisztelnem kell az idejüket és kimélnem a magamét. Ha nem kerülhetek
közelebbi ismeretségbe velük: akkor semmi egyebet nem kaphatnék róluk, –
ama futó félóra alatt, amit mellettük tölthetnék – mint elmosódó képet
testi mivoltukról. Tehát, ha mégannyiszor kimennék is Párisba: nem
jelentkezném vizitre Anatole Francenál, aki pedig engem csakugy fogadna,
mint ezer más idegent, akikkel egy-egy hiábavaló negyedórát elpocsékol.
De minek? Igy, messziről, jobban ismerem és jobb, ha a hegyes fehér
szakállát és a házisapkáját is csak magam elé képzelem, minthogyha
néhány feszes percen belül valóban megtekintem. Pedig akárminő időben él
valaki, mindig vannak nagyember kortársai.
A nagyemberek természetrajzához valóban hozzátartozik az önbizalom.
Enélkül nem is tudnák nagy munkájukat elvégezni. De hozzátartozik a
kétség, a küzködés, a bizonytalanság, a töprengés is. Egy kis hamletinek
_is_ kell lennie a nagy emberben. E hamleti lélekdarabkának nem
okvetlenül kell megnyilatkoznia már a kortársak előtt, elég, ha utólag,
a nagy ember naplójából, vagy memoárjaiból tudjuk meg, hogy mikor a
legnagyobbat művelte, akkor is küzködött magával, egy kicsit, s mikor a
világ már tapsolt és azt mondta: ‚Nagyszerü‘ – benne még halkan
felvetődött a kérdés:
– Vajon? Nem szamárság-e?
Tóth Ede életrajzában olvasom, hogy mikor 1875-ben Balatonfüreden a
_Tolonc_ egyik felvonását befejezte, kipirult arccal ment ki a sétányra
és a kérdezősködőknek ezt felelte:
– Most végeztem be egy felvonást, ami vagy őrültség, vagy sekszpiri
gondolat.
Ha akármelyik eshetőség igaz lett volna, akkor Tóth Edét joggal
számithatnók a mi nagy embereink közé. De az a felvonás nem is őrültség,
nem is sekszpiri gondalot. S Tóth Edében inkább csak ez a kételkedés
volt nagyemberi. De lám, mégis megvolt benne. Hogyne volna meg nagy
államférfiakban, kiknek munkája olyan, hogy ötven évig nagyszerü lehet,
aztán már kárhozatos. Napoleon is csak kifelé mutatta a leghatározottabb
energiát, befelé csatázott önmagával. Bismarck ugyanigy cselekedett.
Menjek visszább? Mondjam, hogy Krisztus negyven napig harcolt az
ördöggel? Fölösleges példák ezek, mert biztos, hogy azok az emberek,
akik milliók sorsáról döntöttek, otthon, hálóingben, időszakonként
meg-megdöbbentek azon, hogy jól döntöttek-e? S ha ez a kétség életükben
kifelé nem is nyilatkozott meg, – mert akkor támogatta volna azokat az
ellenfeleket, akik a nagy ember alkotó munkáját gátolni igyekeztek, –
mindenesetre megóvta őket attól, hogy az ellenvélekedőket verebeknek
nyilvánitsák.
Most én kérek bocsánatot a hasonlatért. Azért, hogy az ujvidéki bankett
szónokát Napoleonnal, Bismarckkal, Krisztussal vontam egy kalap alá. A
nagyemberek mind nagy rombolók _és_ nagy alkotók voltak. Tisza István, s
ezt majd csak az utókor állapitja meg még határozottabban, sem egyik,
sem másik. Rombolt ugyan. De hogyan? Aki el akarja pusztitani a
parlamentárizmust, amit – elvi álláspont magaslatáról – meg lehet
cselekedni, az nem ugy rombolja le, hogy majomparádét csinál helyette.
Alkotott is. De mit? A Code Napoleon-ban, az egészben, nincs annyi
sajtóhiba, ahány lényeges ostobaság csak egy-egy Tisza-féle törvényben
foglaltatik. Szóval: az ő munkája, ezt már ma biztosan ki lehet mondani,
sem nagystilü pusztitás, sem hatalmas épitkezés. De jószerivel még ő
maga sem gondolhatja, hogy az. Neki is tudnia kell, hogy időfordulót
élünk. A szocializmus ostromolja a parlament kapuit. A nagyember
kinyitja a kaput, vagy agyonveri az ostromlókat. Tisza egyiket sem
cselekszi. Ő tehát csak megakadályozza a nagy idők elkövetkezését. Még
ezt sem nagyszabásuan. A foltozó suszter munkáját végzi egy elvénhedt
rend cipőin. Pedig csak néhány év kérdése, hogy ezt a rendet sirba
tegyék, s akkor a cipő is ottpenészedik majd a halott bütykös lábain.
Verebek? Aki látó-szemü embere van ennek az országnak – nem a
politikusokat gondolom, nem – mind egyetért abban, ha különböző
szempontokból is, hogy amit Tisza csinál: legalább is értelmetlen.
Mindezek csak verebek volnának? Nem valószinü. S ha Tisza _valóban_
hinné is ezt, kimondania nem volna szabad. Rettegnie kellene, hogy
tizmillió magyar közt, csak ő az egyetlenegy, aki nem megy verébszámba.
Ha igy volna, nem volna érdemes dolgoznia a tizmillióért. Sajnos, nem
igy van. A tizmillió magyar közt ő az egyetlenegy, aki nem alkalmas e
tizmilliónak a boldogitására. Mások nem kerülnek abba a helyzetbe, hogy
a maguk alkalmasságát bebizonyitsák. Tisza már kétszer bebizonyitotta az
alkalmatlanságát. Mindamellett _ő_ beszél, s a többiek hallgatni
kénytelenek, épen azért, mert nem verebek, hogy csiripeljenek.
És aki, – tul politikán, napi aktualitáson, pártlelkesedésen, – ugy nézi
a _ma_ eseményeit, mintha máris történetet olvasna, egy-egy pillanatra
sajnálja Tiszát, aztán egy-egy pillanatra szégyelli magát miatta. De
csak pillanatokról van szó. Az egész ember és minden, ami körülötte van,
nagyon el fog mulani. Roppant jelentéktelen epizódja lesz a legujabb
magyar históriának. Ez évek sirján nem emelkedik obeliszk. Akácfa nő
csak ott és rajta verebek ülnek, szürke verebek, feledést hullatók.