Wekerle Sándor, akiről szakemberek azt mondják, hogy nálánál nagyobb
pénzügyi zseni még nem volt Magyarországon, mint a Kaszinó elnöke,
székfoglaló beszédet mondott és e beszédében irodalommal és zenével is
foglalkozott. Wekerle beszéde nem volt támadó beszéd, inkább, hogy ugy
mondjam, méltató és fejtegető. De érdemes vele foglalkozni, hogy lássuk,
előkelő és gazdag, kitünő és okos emberek mennyire _nem_ értenek
irodalomhoz és zenéhez, amik pedig, igy szokás mondani, közkincsei az
emberiségnek. Ugy látszik azonban, hogy csak mint élvezeti cikkek s nem
mint megértési tárgyak. Valahogy ugy lehet ez, ahogy a gyermek szereti a
cukrot, megeszi és örül neki, anélkül, hogy tudna valamit a cukorról. Ha
megkérdezzük tőle, milyen a cukor, azt feleli, hogy édes. Egyébről
sejtelme sincsen. Persze, hogy ez nem helytelen, mert a gyerektől
senkisem is kér kritikát a cukor felől, senkisem kivánja tőle, hogy a
cukrot méltassa és fejtegesse.
De nem is teszi. Ellenben, akik kivül állnak az irodalmon, – felnőtt és
eszes emberek, az irodalmi és zenei cukor szopogatói, – mégis
megpróbálják gyakran, hogy mondjanak valamit élvezeti cikkükről. Szép
tőlük. De viszont rosszul teszik. Igy származnak az olyan hozzászólások,
mint amilyen például Tisza István gróf felolvasása volt Arany János
költészetéről. Ez a felolvasás kétféle embert szomorit el. Az olyat, aki
Tisza Istvánt tiszteli s az olyat, aki Arany Jánost szereti. És fegyvert
adott azoknak a kezébe, akik tudják, hogy Tisza és vele együtt sokan
mások, nagynevü országos szereplők, nem kedvelik az ujabb magyar
irodalmat.
Közel fér ugyanis hozzájuk a gyanu, hogy nem is áll az, hogy nem
kedvelik. Odáig még nem juthattak, mert egyszerüen nem értenek hozzá.
Hogy ellenben Arany Jánost kedvelni kell, igazán nagy, igazán nemzeti
költőnek kell tartani, ezt mindnyájan megtanultuk az iskolában. Ők tehát
kedvelik Arany Jánost, de nem is kedvelik, csak azt _hiszik_, hogy
kedvelik. Hogy miért _kellene_ kedvelniük, arra csak iskoláskönyvekben
is elkopott, kényelmetlenül szürke közhelyekkel tudnak felelni. Az
ujabbakról nem mondta meg nekik az iskoláskönyv, tehát közömbösek velük
szemben, vagy nem szeretik őket.
Wekerlét nem érheti a vád, hogy támad valamit, amihez nem ért. Nem. Ő
ezt nem teszi. Ő csak nyilatkozik róla, nagyon kedvesen, mondjuk finom
általánosságban, de kétségbeejtő naivitással. Hallgassák meg, mit tud
egy ilyen kiváló ember a régi és uj költészet között való különbségről:
– A régi költészet hősökről regélt és _formák bilincsébe verte a kötött
nyelvet_. Az ujabb költészet a néplélek érzelemvilágából meriti tárgyát
és könnyü formák mindannyiunknak otthonos, simulékony nyelvezetébe füzi
költői virágait. _(Zajos tetszés.)_
Hogy ez miért tetszett zajosan? Mert közhely, kérem szépen. De az nem
volna baj, hogy közhely, azonban baj az, hogy elavult közhely, amit
1848-tól 1867-ig lehetett volna mondani, akkor is közhely lett volna, de
valami igazság lappangott volna benne. Mindamellett a Kaszinó publikumát
– Magyarország első neveinek hordozóit – zajos tetszésre inditotta ez a
mondat. _Nekik_ frappáns volt. Zajosan tapsoltak, mert ők még ezt nem
hallották. Ámbár nem igaz, hogy nem hallották; épen azért tapsoltak,
mert hallották már egyszer, iskolás korukban, s azért tetszett nekik,
mert egy ifjukori emlék nyilallott be az agyukba. Wekerle igy folytatta:
– Az uj költészet nem az Olimpus magaslatán keresi kincseit, hanem a
néplélek mélységes tengerének hozza felszinre gyöngyeit. És a zene
átalakulásából is azt látni, hogy _ezek_ (!) a mélységes tengernek, a
néplélek tengerének _lesik_ el szirénhangjait és _(vigyázat! képzavar!)_
azokból szövik meg az _egyetértés_ azon aranyszálait, amelyek összekötik
a kunyhót a palotával. _(Hosszas, lelkes taps.)_
Tetszik látni? Itt megint hosszan és lelkesen tapsoltak. Noha
bármennyire tiszteli az ember Wekerle kedves és joviális alakját, ezeken
a mondatokon csak mosolyogni lehet. A néplélek tengere? Gyöngyök? majd
ismét szirénhangok? amikből aranyszálakat szőnek? és pedig az egyetértés
aranyszálait? Ugy-e hogy zavaros ez? De akik hallgatták e mondatokat,
azok el voltak ragadtatva attól: mennyire ért Wekerle Sándor, a számok
és rubrikák embere, a költészethez és a muzsikához is! Tehát hosszasan
és lelkesen tapsoltak.
Folytassam még? Talán fölösleges. Mert nem akarom megbántani sem
Wekerlét, sem azokat, akik hallgatták. Nem Wekerlét, aki a továbbiakban
azt mondta, hogy az evolució hömpölygő folyama, mint minden nagy folyam,
aranyat rejt méhében. De ha sima is a tükre, sok szennyet és salakot
hord sodrában. Ezt mondta. Pedig bizonyosan tudja ő, hogy nem _minden_
nagy folyam rejt aranyat a _mélyében_. Mélyében, nem méhében. Azt is
tudja, hogy valami, aminek sima _tükre_ van, annak nincs _sodra_. Csak
álló viznek van tükre, ha folyóviznek tükre van, akkor az olyan
csendesen folyik, hogy sodra nem lehet. És ha nincs sodra, akkor
szennyet és salakot sem _hordhat_ magával. Legföljebb _van_ benne, a
fenekén, szenny és salak. Tegyem-e még hozzá, hogy, ha az ember
tengerhez és folyóhoz hasonlitja a néplelket, akkor nem szabad azt
mondani, hogy _égi szikrák vannak_ beleojtva (nem _oltva_), mert
egyrészt az isteni szikrát nem lehet ojtani, másrészt ahol egy ilyen
nedves hasonlattal kezdem a beszédet, ott nem folytathatom a szikrával.
S az oltani ige csak itt van a helyén, most látom. A viz, tudniillik,
eloltja az égi szikrát. Ez az egész.