Ha kereskedelmi iskolába jártam volna, pontos mérleget tudnék
szerkeszteni arról, hogy egy-egy évben mit kapott Budapest a
szinházaitól. Mennyi hasznosat, mennyi haszontalant és mennyi
kártékonyat? A töprengésre való alkalmat természetesen mindig az adja
meg, hogy egy-egy szinházi skandalum zavaros hullámai tulmagasra
csapkodnak. Még hogyha hajlandók volnánk elismerni azt, hogy amit a
szinházak a szinpadjaikon nyujtanak, az mind hasznos, akkor is baj volna
a mérleggel. De, tetszenek tudni, hogy sokan, s nem egészen alaptalanul,
ezt is kétségbevonják. Ami a szinpadról a közönségbe árad, nagyobbára
nem-sok-érő szórakozás (ez a legjobb eset), de sokszor rontó-hatásu,
közizlést és közerkölcsöt teóriátlanul agyonverő gonoszság, de legtöbb
esetben: semmi. Lényegtelenség. De a szinpadon tul van a szinháznak egy
másik élete, azt lehetne mondani, hogy magánélete, s ez valósággal
mérgezett levegőt bocsát a közéletbe.
Csaknem minden, ami a szinházak _körül_ történik: förtelem. Az ember
hajaszála égnek áll, olyan históriákat hall, olyan formában hallja a
históriákat és olyan tolakodóan jelentkeznek e históriák. Hogy üzlet a
szinház, ezzel a definicióval nem sokra megyünk, mert az üzlet és a
botrány nem férnek meg egy kalap alatt. Amely üzleti üzemek a
nyilvánosság előtt botrányokat játszanak le, azok rendesen megszüntek
üzletek lenni. Voltaképpen az üzlet ott végződik, ahol a botrány
kezdődik. A szinház ellenben állandóan skandalumokat tenyészt, s e
tenyészet közepett jól érzi magát, virul és hangos. Nem hogy ártana néki
a csuf dologról szóló csuf zsivajgás, hanem mintha használna.
Ezért kételkedem. Hol a kultura ebben az egész körtáncban? Szinészek,
szinésznők szerelmi életét lobogtatják felém, kis kulissza-szimatolók
bizonytalan ügyeit, házi perpatvarokat, fizetetlen számlákat, Isten
tudja, még mi-minden-egyebet. De csupa ilyent, sohasem mást. Mert az a
más, amit egyre-másra le kell nyelnem a szememmel, a szinházi
hétköznapok izetlen és ostoba anekdotái izetlen és ostoba embereken
keresztül izetlen és ostoba emberekről: ez a más nem más. Botrány ez is,
de kisebb foka a botránynak, szürkébb, de, érzékenyebb gusztusu
embernek, talán még felháboritóbb.
Az egész telep, a maga nyüzsgeteg életével! Igazgatók, akik állandóan
finisht futnak a pénz célkarikája felé, ügynökök, szerzők, udvarlók,
kitartók, kitartottak, becsapottak, rajongók, betolakodók, szinházi
emberek, akik vagy émelyitő dicséretekkel terhelik a fülemet, vagy
valamely érdekecskéből fakadó támadással lármáznak bele: mind kinosabb
hatással vannak az emberre. Ha van is irodalom és művészet a szinházban,
régen nem hallik a szava, olyan kiabáló a szinházak _egyéb_ élete.
Tessék csak megfigyelni, hogy ami a szinpadon történik, produkció, arról
csak sorok jelennek meg a lapokban, ellenben a többiről folyton hasábok
látnak napvilágot. A legnagyobb művészi esemény nem tart tovább három
napnál, de a szinházi eset: hetekig illatozó pecsenye.
Hogy van ez? És mit jelent ez?
A közönség _rosszul_ érdeklődik? A sajtó helytelenül informál? Ezeken a
pontokon is lehet némi hiba. De _minden_ hiba nem lehet ebben. Amig a
szinház nem csinál egyebet, csak termel, produkciókat nyujt,
akármilyeneket, addig nincs róla és vele kapcsolatban semmi kényelmetlen
hir. Mikor azonban tolakszik a nyilvánosság elé, s e tolakodásra minden
eszköz jó neki, akkor már nagyon kevés választja el a skandalumoktól. Ha
a szinház csak az estéit tárja a publikum elé, abból legfeljebb egy-két
rossz kritika származik. De mikor odatolja a kávéházi délutánjait és a
hálószobás éjszakáit, abból végül riport lesz. Pedig odatolja, igenis,
odatolja, mert az estéivel nem tud elegendő érdeklődést kelteni. Hogy
aztán a hirközvetitő orgánum emberei nem elég erős izlésüek ahhoz, hogy
az odatoltat félretolják és azt mondják: ‚ne tessék erőlködni, ez engem
nem érdekel, senkit sem érdekel‘, ez persze szintén kártékony dolog, de
csak következmény.
Nem a sajtó _csinálja_ a botrányokat; a sajtó csak feldolgozza őket. Ami
_nincs_, abból nem lehet zavart felfujni. Ha tehát e szinházi esetekkel
összefüggően az emberek sokszor érzik rosszul magukat, akkor ebben az
egész szinház-üzemnek is bőséges része kell hogy legyen. Van is. S ezért
kételkedem. Nem is kételkedem. Meg vagyok győződve róla, hogy a szinház
már nagyon régen nem teljesit kulturmissziót. Ahogy a sajtó sem. Mig –
ez utóbbi – olvasni tanitotta az embereket, addig megvolt a misszió, s
amennyiben ma is tanitja őket, meg is van e misszó. De mihelyt magát
tette meg az egyedül olvasnivalóvá, azonnal gyilkos-következményü lett.
Igy van a szinházzal is. Amig darabokat közvetitett szerzőtől
publikumhoz, addig volt hivatása, most azonban, mikor _önmagát_ adja,
vége van. Veszedelmes. Ki a felelős érte? Szeretném levenni a terhet a
mieink válláról, s szeretném azt mondani, hogy a kitünő Reinhardt. Ő
tolta be a szinházat a világ közepébe. De őneki valóban volt egynéhány
megmutatnivalója. A többiek azonban, akik semmit sem tudtak mutatni,
azzal végezték, hogy _mindent_ megmutattak. Ezt a mindent nézegetjük mi
egyre, s ettől érezzük olyan gyatrán magunkat.