Mit gondolok arról az emberről, aki a szinházban, öt perccel a darab
vége előtt, fölugrik a helyéről, lecsapja a szék ülését, kettőt reccsent
a cipőjével, három szervuszt mond barátainak, akik még ottmaradnak,
aztán végigcsikorog a nézőtéren, csapot, papot, darabot otthagy és egy
telefonszámot riadozva, odalép a ruhatéri kaszirosnő elé? Mit gondolok?
Semmit. Vagy mindenfélét. Ami egyre megy. Ha a közönség azért szökik meg
az előadás vége elől, mert már elunta a darabot, mert borzasztóan
mindegy neki, hogy a szerző mit óhajt a még elkövetkező tiz percben
mondatni a szinészeivel, akkor ez kritika, s minden kritika jogosult,
amig valahogy nem tudjuk ugy szabályozni a dolgot, hogy a publikum a
szinházban mellékes legyen. De mert sikeresnek azt a darabot mondjuk,
amelyiknek van publikuma, bukottnak ellenben azt, amelyiket a publikum
elkerül, s mert a darabokat azért adják, hogy a publikum megnézze őket,
s mihelyt nem nézi, már nem is adják egyiket sem: bele kell nyugodni,
hogy a publikum egy bizonyos ponton beszüntetheti az érdeklődését és azt
mondhatja:
– A többire nem vagyok kiváncsi.
Persze, ez tiszteletlenség a szerzővel szemben, de a közönségnek még
Rafael arkangyallal semben is joga van a tiszteletlenségre, abban a
pillanatban, mikor nevezett égi Ur valamit elébe terjeszt.
– Rafael, – mondhatja a közönség – én fizettem négy forintot, mert azt
hittem, hogy szórakozni fogok. Rafael, én nem szórakozom, Rafael, én
unatkozom, Rafael, én elmegyek.
Ez jogos. A távozás, mint kritika, jogos.
De ne legyünk tulságosan igazságosak. A távozás, e hangos kritika, csak
ott jogos, ahol a közönség _szokott_ hangos kritikát gyakorolni
_egyáltalán_. De nálunk nem szokott. Nálunk valósággal szervilis a
közönség a nemtetszés nyilvánitása dolgában. Ha valami nem tetszik neki:
nem pisszeg, nem zavarja az előadást. Legföljebb teng-életi hangjait nem
tudja fékezni: szuszog, köhécsel, az orrát fujja, ásit, de ezt sem
szándékosan cselekszi, hanem azért, mert a le-nem-kötött-figyelmü ember
valóban nem tud parancsolni ösztönös mozgásainak. Az embernek
foglalkoznia kell valamivel. Ha a szinpaddal, azzal, ami ott van, nem
foglalkozhatik, akkor vagy a szomszédjával kell foglalkoznia, de ezt
előadás alatt (legtöbb esetben) nem teheti, vagy magával. Mikor magával
foglalkozik, akkor kétféle választása van. Vagy a lelkével foglalkozik,
ez csendben elvégezhető, vagy a testével. Lelke az embernek sokkal
kevesebb esetben van, mint ahogy gondoljuk. Honnan vegye, szegény? Hát
csak a testével foglalkozik s ez némi zajjal jár. Nálunk azonban csak
diszkrét zajjal, mert az emberek még azt sem fedezték fel, – itt – hogy
szuszogással, köhögéssel, orrfuvással, ásitással tüntetni is lehet.
Arról még kevésbé lehet szó, hogy másként, tudatosan és aktiv módon
nyilvánitsák a nemtetszésüket. Legföljebb nemtapsolnak. De hogy
pisszegnének? Annál sokkal közömbösebbek. Nem teszik, amit adnak? Jó,
nem tetszik, nem nézem meg ujra, de hogy rikkantanék egy erélyes pfujt,
egy harsány höhöhöt, az nincs. Mi vagyok én? Egy Sarcey? Egy Lemaitre?
Én egy pesti nagykereskedő vagyok, csődbelépésem csak napok kérdése
immár, mit rajongjak még? Nem tapsolok. Persze, vannak itt elvetemedett
emberek, a szerző papája-mamája-nagyanyja, azok tapsolnak, szerzőszerzőt
bömbölnek, de én nem pisszegem le őket. Hadd teljék örömük benne. És
hadd jőjjön ki az a frakkos majom, életembe még ilyen sárga halálarcot
nem láttam, hadd mutassa meg, hogy még meghajolni se tud. Miattam? No
ugyan. Én már kint vagyok a büffében és egy sonkás-zsemlét nyelek az
ostobaságok mellé, amiket a darabiró a fülemen át belémkalapácsolt. Én
pesti bankhivatalnok vagyok és annyi az adósságom, mint a füszál a
réten, s hogy mikor sikkasztok, az csak attól függ, hogy mikor biznak
rám – endlich! – valami kis pénzösszeget.
Látnivaló ebből, hogy a pesti közönség, amely hangos kritikát egyáltalán
nem gyakorol, a távozásával sem akarhat kritizálni. Nem is akar. Ha
Molnár Ferencet megszorzom Bródy Sándorral, s az egészet Lengyel
Menyhértedik hatványra emelem, és az eredményt mint szindarabot
eljátszatom, a harmadik felvonás vége előtt – itt – akkor is lesznek
emberek, akik felállnak és mennek a ruhatárba a ruhájukért. Minden
különösebb ok nélkül, csak a rendetlenség bennük lakó eleven érzésétől
hajtva. Ugyanazért, amiért a villamosra is előbb akar mindegyik
felszállni, mint a másik, s mert az adóhivatalban sem akarja egyik sem
megvárni, mig rákerül a sor.
A budapesti szinházlátogató tehát nem lehet koránkelő (nem kelhet fel
korábban a helyéről), mert ez kritikának látszik, pedig nem az. Igen, a
berlini közönség, amely közbekiabál, belepisszent, felvonás végén a
szinpadnak hátat fordit, vagy az olasz, amely megfogja esetleg a szerző
fülét is, szivesen dobja pofon őt egy penészes citrommal: igen, ők akkor
mennek el a szinházból, amikor nekik tetszik. De egy budapesti szinház
prömierjének földszint-tölteléke – az ember csaknem valamennyit
személyesen ismeri; arc szerint legalább is: mindet – az üljön békén,
mig a függöny le nem pöndörödik, s még azután is üljön öt percig
áhitattal, mert nincs az a rossz, amit iró irhat, nincs az a _rosszul_,
ahogy szinész játszhat, ami mind ne volna sokkal magasabb nivóju, mint e
publikum, melynek számára tulajdonképpen fejenkint három-négy forintot
kellene kiutalni, csakhogy idejében távolmaradjon egy-egy
bemutató-előadásról s tetszésével sikeressé ne bélyegezzen valamely
szindarabot.
NB. Most veszem észre, hogy nem vagyok elfogulatlan. Csak nem azért van
ez, mert egy darabom már megbukott? Nagyon csodálnám.