A szinházi szezónban, mikor Budapest szegénységen hizott lakója
szédülten szijja magába a kultura parfőmjeit (egy deka 20 fillér;
eredeti üvegre nem telik), napról-napra méltóztatnak olvasni a napisajtó
megfelelő rovatában, hogy Ikrácska kisasszony törhetetlen erővel vonzza
a tele házakat. Amely házakról utóbbi időben már komolyan irják le az
elemi iskolából elemi erővel a zsurnalizmusba áttóduló kitünőségek, hogy
_szinültig_ vannak megtelve. Még egy kis fejlődés, s a szinház
_csordulásig_ telik meg, de akkor a kehely kicsurran s az uj
sajtótörvény számára vélelmezni fogjuk a legszigorubb értelmi cenzust,
Szinnyei József kis magyar nyelvtanának madártávlatból való ismeretét.
Az előbb irt mondat Ikrácska kisasszonyról, kinek a véleménye, vajjon? A
szinházé, kizárólag a szinházé, amely ép oly őszitén lelkesedik nevezett
művésznő iránt, mint amily őszintén tudja, hogy a tele házak legfeljebb
a telekkönyvben vannak tele, sőt azt is tudja, hogy a tele házakat nincs
ember a világon, aki elhinné. Mégis a szinház titkára minden délelőtt
rózsavizbe mártja tollát és megirja a poétikus sorokat, amik könnyed
szárnyakon lebegnek Álom és Való között a nyomdafestéktől nehézszagu
levegőben. A közönségnek tehát mindennap alkalma nyilik elolvasni a
szinház véleményét önmagáról. Kinek az érdeke ez, vajjon? A szinházé,
kizárólag a szinházé. Hogy van az, hogy ez az önvélemény mégis
napvilágot tudott látni a napisajtóban? Ugy van, hogy ez a néhány sor
rudimentuma egy régibb fejlődési fokozatnak, amelyen szinházról és
sajtóról komolyan hitték az emberek, hogy kulturtényezők. Ők is ezt
hitték és támogatták egymást. Azóta mi már tudjuk, hogy egyik sem az.
Egyik ugy üzlet, mint a másik, vagy még ugyabban. A lapok tehát nem
állják a rózsavizet és utasitják az illatos izenet hozóját, hogy
kopogtasson a kiadóhivatal fegyverekkel védett kapuján. Helyes-e a
bőgés, oroszlán? A leghelyesebb.
A szinház, magánvállalkozók kezében, tiszta üzlet (a jelzőhöz nem
ragaszkodom) s csak annyi köze van a művészethez, amennyire a publikum
megtüri a művészetet. De ne féltsük a publikumot: nem nagyon türelmes ő.
Az igazgató tehát, aki költészeten nevelődött s nem tudja nélkülözni a
vállalatáról szóló poétikus sorokat, fizessen. (Szinházrovat huszonöt
fillér, hirdetési kolumna hét fillér milliméterenként.) Igenis fizessen,
vagy hallgasson s ha művészéről jó véleménynyel van, azt vagy a
próbatáblán, vagy magánlevélben, vagy a kávéházi asztalnál közölje vele.
Vagy ne is közölje, csak emelje a művész fizetését s a művész, aki
különben nem világitja be eszével a világegyetemet, van olyan okos, hogy
megértse, mit gondol az igazgató. De _engem_ hagyjon béken a
gondolataival. _Nekem_ táncoltassa az ő táncosnőit, mert mulatni akarok
a pénzemért, játsszon szép komolyakat, mert nevetni óhajtok, mondasson
élceket, mert sirni vágyom, s aztán szünjön meg, nem akarok tudni
felőle. Ezen a ponton, gondosan ápolt közömböm megóvása körül segit
rajtam az én hű lelki tanácsadóm, lapom, melyet minden reggel, gyöngyöző
kávém mellett (jó?) élvezettel dugok a tálca alá, nehogy véletlenül
olvassak is belőle. Mert ezentul, kimondatván, hogy az igazgató fizessen
Ikrácska kisasszonyról szóló véleményéért, mit olvasnék benne? Mit? Azt,
hogy eddig többször érintett művésznő törhetetlen erővel vonzza a tele
házakat. Ezt olvasnám. Annyi különbséggel, hogy az igazgató most fizet
érte. Nekem? Dehogy is nekem; a lapomnak. Tehát mit nyertem én? Én
semmit. De nem is arról volt szó, hogy _én_ üzlet vagyok, hanem arról,
hogy a szinház: üzlet és az ujság is: üzlet. Tőlem mindkettő a pénzemet
akarja, s mikor mást akar, akkor vigyázat, mert akkor még jobban a
pénzemet akarja. Vagyis, hogy a kommüniké hogyan jelenik meg, ma
pénzért, holnap ingyen, ahhoz nekem, mint olvasónak nincs közöm. A
lényeg az, hogy megjelenjék. S a becsület az, hogy _ne_ jelenjék meg. A
szerkesztőségnek és a kiadóhivatalnak gondos kettéválasztása, hiába
minden erőlködés, csak az operett-rinaldókra emlékeztet, akik puskával
fogják el az utast az elején, váltságdijat vesznek el tőle a végén, de
közepütt a legfinomabban bánnak el vele s mint gentleman a gentlemannel,
ugy állnak szemben az illetővel. Tréfaság az egész. Aki látta azt a
fizikai kisérletet, amely az átszivárgás törvényét bizonyitja, az
egymástól pergamen-fal által elválasztott kék és fehér folyadékkal,
melyek közül a fehér okvetlenül megkékül bizonyos idő mulva, aki ezt
látta, tudja, hogy a kiadóhivatalok kékek s a szerkesztőségek hiába
fehérek, időjártával meg kell kékülniük. Ha a fizika ebben az esetben
csődöt mondana, ha nem a fehérből válnék kék, hanem megforditva: a
szerkesztőség adná át szinét a kiadóhivatalnak, akkor nemcsak a fizika
mondana csődöt, hanem a lapüzlet is. Holott a lapra szükség van, hogy
megtudjam belőle véleményemet arról a darabról, amit tegnap este láttam:
vagyis szükség van a lapra a kritika miatt. A megfizetetlen (nem mondom,
hogy megfizethetetlen) kritika miatt. Mert akármilyen üzleti viszony van
szinház és napilap között, csak nem képzeli senki, hogy ez az üzleti
viszony – legkevésbbé is befolyásolná a kritikát? A kritikát nem a lap
és nem a lap embere gyakorolja. Nem. Hanem az igazságos Isten, a Seregek
Ura, aki még telefondróttal sem csatolódik a gyarló földhöz, melyen
igazgatók és kiadóhivatalok apró játékai ártatlankodnak. S ha a prömier
előtt harmincháromszor olvastam a szinházi rovatban, hogy olyan
nagyszerüt még nem láttam, amilyet látni fogok, a prömier után való
reggelen ugyanott, ugyanaz a betü megmondja, hogy amit láttam
nagyszerünek, annál bárgyubbat és kellemetlenebbet még nem láttam –
holnap hajnalig, mikor a fizetett kommüniké a nagyszerüséget
restituálja. Mit csinálok, ha nem akarom, hogy e hirtelen változások föl
ne dulják lelki életem? Felkötöm magam arra a spárgára, mely a
szerkesztőséget a kiadóhivataltól elhatárolja. _Non omnis moriar_,
kiáltok Horáciuszszal. Nem, nem halok én meg, mert e spárga gyönge: el
fog szakadni a sulyom alatt.