Házsártos magyarok veszekedő természetüek, nem férnek össze. Egyszer a
főváros közgyülésén mindent megpróbáltak, hogy azokat, akik a szőnyegen
forgó ügyben érdekeltek, a teremből eltávolitsák. De nem ment. Nem ment,
mert az illetők nem mentek. A célzásokat nem értették meg, hanem azt
kérdezték:
– Kiről van szó?
És mikor ujjal rájuk mutattak, igy válaszolának:
– Neveket kérünk.
És igy tovább. Tény, hogy bentmaradtak és igyekeztek dönteni a saját
ügyükben, _mert_ van egy régi jogszabály, olyan régi, mint maga a jog,
hogy saját ügyében senki biró nem lehet. Persze van egy másik szabály
is, amely viszont azt mondja, hogy senki olyan jó biró a magam ügyében
nem lehet, mint épen uri magam. _Én_ tudom, hol fáj nekem, s én tudom,
hogy mi válik hasznomra.
Végül a polgármester kénytelen volt appellálni a jelenlevők
összeférhetetlenségi érzékére és azt mondta, hogy _reméli_, nem fognak
szavazni azok, akik ugy érzik, hogy érdekeltek. És valóban. Valóban az
érdekeltek megértették azt a szinte bunkóval történő intelmet és valóban
szavaztak a saját ügyükben. Valóban.
Mert, kérem szépen, az ügyrend, amivel a főváros közgyülése dolgozik,
avult és rossz s főképen érzékeny lelkü városatyák számára készült. Arra
nem számitottak, hogy lesz egy idő, mikor a cipőtalp mint arcbőr fog
szerepelni, s e cipőtalpra dum-dum lövegekkel kell lődözni, mintahogy a
tropikus mocsarakban a rinocéroszra lövöldöznek. Gyakran – itt is, ott
is, – eredménytelenül.
Viszont köztudomásu, hát igen, egy kicsit köztudomásu, hogy – hála a jó
fővárosi választási törvénynek – a közgyülésen csaknem kizárólag
érdekeltek vannak jelen. És pedig nem ugy, hogy ottvannak a suszterség
érdekeltjei, a magántisztviselés érdekeltjei, satöbbi, szóval a lakosság
egyes rétegeinek érdekeltjei, mert azok nincsenek ott. Kizárólag azok az
érdekeltségek vannak ott, amelyek a fővárosból élnek meg és pedig nem
rosszul.
Ők döntenek. Nem baj, hogy a saját ügyükben, ha a saját ügyük kizárólag
az ő ügyük lenne. De nem az. Közügy. Az én ügyem is. Mikor például arról
van szó, hogy a főváros megszabhatja a villamos-jegy árát, persze hogy
meg kell kérdezni a villamos társaságokat _is_. De csak is. Minket is
meg kellene kérdezni. Nem is annyira _is_, mint a villamosokat.
Mindamellett minket nem kérdeznek meg. Ami aztán meglátszik a
villamos-jegy árán. Sőt minden egyében is meglátszik.
Például, hogy csak a közelmultba nyuljak vissza, az autotaxit kizárólag
a saját bölcsességükkel csinálták meg. S a világért nem tettek egyebet,
_csak_ a vállalatok érdekeit nézték. S mi derült ki? (mert néha ez is
lehetséges), az, hogy rossz szolgálatot tettek a vállalatoknak. Az
autotaxi nem kenyér, amit mindenkinek muszáj ennie, különben éhenhal. A
drágára felsrófolt autotaxit tehát a főváros mélyen tisztelt lakossága
nem használja. Vagy alig használja, s ime előttünk van, amit elképzelni
is nehéz volt, hogy Budapestnek, a milliólakosunak, van összesen harminc
benzines bérkocsija, de azok a nap legnagyobb részében ottlegelésznek a
különböző standokon, a fene sem használja őket, mert mindenki fél tőlük,
még nappal is. Éjjel pedig, noha éjjel nem a legtisztesebb családapák
közlekednek az uccákon, még a könnyüpénzü emberek sem merik igénybevenni
a jó jármüveket, mert az éjszakai tarifájuk még megfizethetetlenebb.
Inditványom: ha már megcsinálták ezt az intézményt rosszul, s ha már
bebizonyosodott, hogy igy rosszul megcsinálva igazán nem jó, most ne
szégyeljük magunkat és csináljuk meg jól. A vállalatoknak is sokkal jobb
lesz, higyjék el.
Összegezve: amig Budapestnek nem lesz egy vas-szigoru
összeférhetetlenségi törvénye, amely nem az emberek tisztességére épül,
hogy a tisztességtelenséget eredményezze, hanem a tisztességtelenségből
indul ki, hogy tisztességet hozzon létre, addig a legszebb szándékok is
megfulladnak a városházán, s még félmunkák sem készülnek, mert még a
félnek a felét is lecsipik és hazaviszik a családi asztalra az
összeférhetetlenek.