Ezerkilencszáztizenkettő novemberét gyorsan beleirták Budapest
aranykönyvébe, feltéve, hogy ez az aranykönyv megvan; mert e hónap
néhány hete csakugyan a világforgalomba vitte bele a város nevét.
Véletlenül ugyanis éppen akkor támadt külpolitikai bonyodalom, amikor
udvar és delegáció külügyminiszterestül Budapesten voltak. A táviratok
tehát innen mentek szét és ide özönlöttek a nagykövetek, hogy
tanácskozzanak. Hát persze hogy ez a város nincs berendezve ilyen
nagyurak fogadására. Jobban mondva: fogadni még csak tudná őket, ha
szónoklatokról és fehérruhás szüzekről volna szó. Mert szónokok, azok
vannak itt; valaki elhitette velünk, hogy mink szónoki nemzet vagyunk.
De én elárulom ezen a helyen, hogy huszonkilenc éves vagyok, de egyetlen
épkézláb magyar szónoklatot nem hallottam még, sem országgyülési
teremben, sem fehér asztal mellett, sem az Isten szabad ege alatt,
szóval sehol, ahol az emberek szónoklatra szokták kitátani a szájukat.
Ellenben igenis hallottam beszélni hires magyar szónokokat, és mindig
elcsudálkoztam rajta, hogyan mernek olyan hangosan annyi semmit,
kicsavart ostobaságot, szamárfülü közhelyet hallgatóik fülébe danolni.
Ha öt évben egyszer egy magyar szónok nagyvégre kimond egy olyan
tőmondatot, amelynek igazán van értelme, ha nem is egetverő, de csak jól
hétköznapi, abból a tőmondatból azonnal szálló-ige lesz. Mivelhogy nem
vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy szónokaink emberi hangon becsületes
mondatokat mondjanak. Ennyit a szónokokról, semmit a fehérruhás
szüzekről. S vissza Budapesthez, amelyről azt voltam bátor mondani, hogy
szónokkal és szüzzel még csak tudta volna fogadni az excellenciás
nagyköveteket, de már egy jó hotelszobát nem tudott a rendelkezésükre
bocsátani, sőt egy olyan restaurant-t is alig, ahol cigányzene bele ne
cincogott volna, mikor ők Prohászka ur bőréről, tehát közvetve az én
bőrömről is tárgyaltak. Bizony a cigány huzta és Hilmi pasának nemcsak
azt kellett elszenvednie, hogy a bolgárok nagyon megverték az ő népét,
hanem azt is, hogy a cigány mindjárt a lüle-burgaszi ütközet s a
Hajdinárom-dinárom cimü csatadal elhegedülése után ötven korona
hadisarcot vessen ki rája. Azt mondták, hogy az agg pasának reszketett a
szakálla, de aztán megemberelte magát és bozontos szemöldökének
rebbenése nélkül adta át a sarcot a putriban füstölt nyirettyüs kéznek.
S aztán elgondolta magában, hogy előbb-utóbb ezt a várost is elfoglalják
a bolgárok. Talán a Hilmi pasa esete miatt lett aztán az, hogy a
nagykövetek világforgalmát rendőri felügyelet alá helyezték. Hiteles
ugyanis, hogy a világbékéről folyó tárgyalások egy előkelő étterem
vacsora-asztala mellett történtek. S nehogy a nagyhatalmak teljhatalmu
megbizottainak egyenest Klió számára kimondott mondataiba a cigány
beletányérozzon, minden nagykövetre tizenkét, minden követségi titkárra
hat detektiv jutott. Egy-egy dragomán mellé (azt hiszem ilyenek is
voltak) mindössze két detektivet rendeltek ki. S ha ön éppen abban az
étteremben akart vacsorázni s nemzeti szokás szerint hangosan szürcsölte
a levest és harsányan csemcsegte a hust, akkor két detektiv az ön
asztalához lépett és azt mondta:
– Pszt!
S akkor ön megkérdezte, hogy miért ne etnográfiázhasson a levessel és a
hussal, s a detektivek némán az excellenciák asztala felé mutattak. Már
most én ebből az egész demarsból nem azt helytelenitem, hogy az
embereket enni akarták megtanitani, hanem azt, hogy detektivekkel
akarták megtanitani őket. A szürcsölési és csemcsegési tilalmat én
egyszerüen a falakra szegeltetném, még a delegációs ebédeknél is, – azt
hiszem ott is nagy szükség volna rájuk, – de a detektivet abszolute
mellőzném. Ha én világváros volnék. De persze nem vagyok az. S ha a
kenyérgyár még négy darab Bárczy Istvánt süt is számunkra, amire, ugy
hallom, már intézkedések is történtek.
Hiába! Minket még az udvartartás és a külpolitika sem tesz világvárossá,
s én jobban is szeretem, ha nincs itt az udvar és ha a nagykövetek sem
jönnek ide, mert abban a pillanatban még kétségbeejtőbben derül ki a mi
vidékiességünk. Cigánytányér és detektivek. Ez az, amit mi nyujtani
tudunk magunknak és mindenkinek, aki eljön hozzánk. Ez pedig kevés. Vagy
ahogy veszszük: ez sok. Nekem sok, és más pesti ezer embernek is sok. A
cigánytányér miatt lemondunk a nyilvános étteremről, a detektiv miatt
abbanhagyjuk az utcán való járást és a Bárczy István miatt nem
avatkozunk bele a saját városunk politikájába. Jó volna, ha
beleavatkoznánk, akkor tán nem detektivek garniroznának minden olyan
eseményt, amely egy igazi világváros számára természetes lenne, de
nekünk nem az, s talán nem tányérozna a cigány a balkáni háboruval
kapcsolatban. Azonban jobb, ha belenyugszunk ebbe, mert attól lehet
tartani, hogy Budapestet, a világvárost, mégis megcsinálják s akkor a
maguk képére csinálják meg. A képüktől, a maitól is, irtózom, s ha
Budapestet nem lehet más módon elképzelni, csak az ő képük képére, akkor
kivándorlok. Valahová, ahol a detektivek nem tányéroznak, a tányérok nem
cigánykodnak s a városi választás hangjai nem hasonlitanak olyan
megtévesztően a röfögéshez.