Mért szégyelném bevallani, mikor valóban szégyen, hogy nem a Belvárosban
lakom, ahol jó lakni, sem a Lipótvárosban, ahol szeretnék lakni, hanem
csak idekint a Józsefvárosban, itt a szük és kellemetlen
Népszinház-utcában, ahol a villamos nemcsak a sinén csikorog, hanem fent
a vezetéknél is, ahol néha katonai automobilok mennydörögnek el az
ablakom alatt s az agyvelőm fölött, és ezt mint ‚Tihany rijjadó leánya‘
hétszeresen veri vissza még néhány hatemeletes ház, amikbe igy nemcsak a
szemem pusztul bele, olyan utálatosan izléstelenek, hanem a fülem is,
olyan visszhangosak. És mért vallom ezt? Mert a Népszinház-utcán által
ismerem a Teleky-teret, a megboldogult Ujvásártér utódját. Az
Ujvásárteret szintén ismertem, s néha keresem a szakállamat, fehér
szakállamat, hogy végigsimogassam s aztán, hja-nem-ugy-volt-ez-hajdanán’
jelszóval emlékezni kezdjek. Hajdinába-danába csakugyan nem ugy volt ez.
Mi? Az, amiről beszélni akarok. Az Ujvásártéren is handlék voltak, a
Teleky-téren is handlék vannak, sőt lehet, hogy e handlék, ha azóta
Isten éltette őket, a régiekkel azonosak, maga az üzem azonban, látom,
megváltozott. Az Ujvásártéren ócskaságokat árultak, a Teleky-téren
azonban csak ujdonságokat, vagy régiségeket kinálnak.
Tessék figyelni a nüánszra.
Ha kimegyek az ócskásokhoz és akarok egy rézágyat venni, akkor, ugy-e,
azért mentem az ócskásokhoz, hogy egy ócska rézágyat vegyek, féláron?
Igy volt azelőtt. Most másként van. A kultura tönkretette ezt a várost.
Az ócskásnál nem az ócskát keresik, hanem a régit. Az emberek müveltek
és szemérmesek, miért? mert müveletlenek és szemérmetlenek. Ha egy
félig-uj angol rézágyat akarnak venni, akkor, ha félig-uj csak, legalább
Lujikatorz legyen. Az. Tizenegynéhányadik-Lajos-korabeli. És az
ócskás-boltok, mert nem volt szabad elmaradniuk korunk szinvonalától,
valóban át is alakultak régiség-kereskedelmi-gócpontokká.
Ki látott már ó-reneszánsz faliszekrényt, amely nemcsak ‚ugy kinéz‘,
mintha vadonatuj volna, de csakugyan vadonat is? Én láttam. A
Teleky-térről hozták derék pesti emberek, akiknek az előbbi butorát
nyilvánvalóan megette a szu, illetve a poloska, s akik most ujonnan
rendezik be magukat régiségekkel. Érteni kell hozzá? Na ugyan! hát ki
nem ért a régi holmihoz? Láttam Napoleon iróasztalát is, amelylyel a
Borodinón kelt át a nagy férfiu; bizony kicsit megviselt jószág, de
gondolják el, milyen régen volt az, hogy Napoleon felugrott erre az
iróasztalra és igy szólt katonáihoz:
– Katonák, háromezer gulya néz reátok e térről.
És ez az iróasztal nem drága. Ha jól emlékszem, százhusz korona. De
megfizethető-e pénzzel az a gyönyör, hogy Berger ur, aki napközben a
Lehántoló és Pénzgyártó Banknak paráf-joggal felruházott prokuristája,
este ez iróasztal mellé ülhet elolvasni az ő mindennapi egyetlen
szellemi táplálékát, az estilapokat? Nagy dolog, nemde? És vasárnap
eljönnek az ismerősök s akkor az iróasztal megkapja a maga beállitását.
A vendégek is emlékeznek Napoleonról, ámbár valószinüleg nem emlékeznek
Napoleonra és Borodinót alig tudják megkülönböztetni Sörödinótól, ahol
Napoleon szintén járt és szintén mondott egy nevezeteset.
És milyen szőnyegek kaphatók odakint? Turkesztán, Irán és Bokhara összes
álmai beléjük szőve, van olyik Abdul Hamid háreméből is, mert azt
mindenki tudja, hogy az ujtörökök föloszlatták Abdul Hamid háztartását,
ezerkétszáz nőt elkoboztak tőle, csak háromszázhatvanötöt hagytak meg
neki, s az ezerkétszáz nő mindegyikéhez nemcsak egy-egy Arden-Eunoch,
hanem legalább két-két legfinomabb és mérsékelt áru perzsaszőnyeg is
tartozott. És hová kerültek volna el ezek, ha nem éppen a Teleky-térre,
ahol a nagyérdemü közönségnek legjutányosabban rendelkezésére állanak?
Ott vannak a szőnyegek és a pesti konojszerek (franciául: connaisseurs)
boldogan legeltetik képzeletüket a szultáni czirádákon, amiket
cirádéknak látnak, mert olvasták a lapban, hogy a szultán irádékat
szokott kibocsátani. Valószinüleg szőnyegekre irta őket; mit lehet tudni
ezekről a bolond keletiekről; akik ugyis annyira bele vannak keveredve a
butorismébe, hogy magukat ottománoknak nevezik, ami nem kanapét és nem
sonkás-zsemlyét, hanem muzulmánt jelent, mig ellenben a diván nem
sezlóng náluk, hanem kabinet.
Igy áll a derék középosztály a régiségekkel; ellentétben a nép
alacsonyabb rétegeivel, amely szintén kijár ugyan a Teleky-térre, de
kizárólag uj dolgok beszerzése miatt. Sirassam-e a nép megromlottabb
erkölcseit is? Nem keresik már az uraságoktól levetettet, mert nem érzik
meg benne a levetettség urasságát. A nép zordon és poézistalan lett, s
nem kell neki az emlék, ami egy-egy mellényhez füződik. A nép otromba.
Ó, ha lehetséges volna, hogy hazánk élő nagyjainak kimustrált ruhái
megjelenjenek e téren! A kitünő középosztály hogy özönlenék még jobban
végig az uccámon. Ha bizonyos volna benne az ember, hogy magára veheti
Batthyányi Lajos gróf nadrágját, Károlyi Mihály gróf mellényét és Lánczy
Leó kabátját! Mily felemelő érzések viharzanának át az összes kebleken,
amiken eddig csak az unalom számuma hordta végig a homokot! De ez még
nem jutott eszébe az üzletembernek, s igy mindaz a kegyelet, amely a
senkiket a valakihez füzi, kamatozatlanul hever. Ennek nem volna szabad
igy lennie. Valamit kellene csinálni a régiség-vágy csillapitására. S
mindenekelőtt be kellene csukni a Nemzeti Muzeumot, amelyben igazi
régiségek vannak. Kit érdekelnek azok a holmik, amik üvegszekrény mögött
állnak s amik nem az enyimek? Kit érdekel Hunyadi János páncélja, ha nem
veheti magára, hogy délután a kávéházba menjen vele s ott az érckebel
mögé önthesse pikkolóját? Kezd kinőni a történelmi érzékünk, vigyázzunk,
mikor borbélyhoz megyünk, le ne borotválja rólunk.