Mielőtt a nagynevü Hausmann (ejtsd, ha épen akarod: oszman) hozzányult
volna, Páris lehetett olyan tömzsi város, mint amilyen Budapest ma,
olyan zsufolt, ugy összeépitett, annyira teletömött, teretlen, utatlan
és perspektivátlan. Bár valószinü, hogy Páris még akkor sem volt
_ennyire_ kétségbeejtően egymás hátára épitve, mint a mi fővárosunk, a
negyven esztendős jubiláns. Hogy ez hogyan jutott eszembe? Csak ugy,
hogy a régi Nemzeti szinház felé jártam, amikor lebontották. Az
épülettömb nagy része már eltünt, s már látni lehetett, milyen szép,
milyen igen szép, sőt milyen gyönyörü volna az a hely, ha oda, ahonnan a
régi épületet elviszik, _semmitsem_ épitenének. Hanem, nagyon
egyszerüen, homlokzattal látnák el azokat a házakat, amik most tüzfallal
fordulnak az üres telek felé, s egy kis zöldet ültetnének a föld ölére.
Látni lehet, minden épszemü ember látja, aki odamegy, hogy az a hely
szinte kiabál:
– Hagyjatok üresen!
Ugyanugy kiabált a szembenlevő telek is, ami ezelőtt még üresen állt,
mert nem épitették oda az Asztória-szállót, meg a másik épületet. Akkor
is jól esett elnézni az üres telket, a Kossuth Lajos-utca kezdetének
volt valami formája, s igy ha a Nemzeti helyét üresen hagynák, a
Rákóczi-ut eleje változnék át buta ház-egymásutánból tisztességes
utvonallá.
Kár azt mondani erre az ideára, amit persze nem azért mondok el, mintha
egy pillanatig is gondolnék rá, hogy megvalósitják, kár azt mondani rá,
hogy rombolni könnyü, épiteni nehéz. Ebben a városban már éppen eleget
épitettek s néhány esztendei rombolással lehetne egy kis orcát adni e
városnak. Ha már csákány van a kezünkben, méltóztassék elgondolni, hogy
ha a mai Nemzeti szinházat, azaz a Népszinházat ledöntik, s elviszik a
Rókus-kórházat is, micsoda nagyszerü teret kapunk ott, milyen hatalmassá
teszi ennyi szabad tér azt az egész környéket!
Ez persze drága mulatság. Sok millió értékü telek vész kárba, de nincs
az a sok millió, amit Pesten meg ne érne egy tér, még csak nem is
perspektiva, hanem levegő szempontjából. A régi Nemzeti telkének az
üresenhagyása például nem is lett volna olyan tulságosan drága. Hogy
bevesz-e az állam néhány százezer korona házbért arról a
területdarabról, az igazán olyan rettenetesen mindegy, mikor az állam,
szegény, ugyis az ablakon szórja ki a pénzét, s az ablak alatt katonák
állnak és a sapkájukat tartják a pénzeső alá.
És egészen biztos, hogy nem is nagyon sok időn, mondjuk már száz éven
belül, ezek a nagy rombolások, amiket mi ma tervezünk, meg fognak
történni, csakhogy akkor még drágábbak lesznek, mert a telekérték is
növekszik s közben uj és sok pénzbe kerülő épületek tornyosulnak majd
ezekre a telkekre. S mégis ledülnek majd; de mennyire le! A
Klotild-palotának például még száz esztendőt se lehet adni. Mihelyt
meggazdagodik ez a város annyira, hogy megengedheti magának a jóizlés
luxusát, az a palota elmegy onnan és elmennek a Bazilika környékéről is
a bérpaloták, amiket éppen most nagy fáradsággal és sok pénzzel izzadtak
oda.
Ma, persze, reménytelen a helyzet, az ördög sem veszi komolyan azt az
óhajt, hogy a régi Nemzeti telkét üresen hagyják, s egyáltalán nem
fognak ma, és még néhány évtizedig, semmi olyan telket üresen hagyni,
amire épiteni lehet. Szó sincs róla. Legföljebb annyit tesznek meg az
érzékeny szem számára, hogy lerombolják a régi tömböket és ujakat raknak
a helyükre. De ez is valami. Mikor a romboló tótok elvonulnak, s mielőtt
az épitő tótok odavonulnának, az ember, egy-két hétig odaállhat,
legeltetheti a szemét Budapest eljövendő képét. És az szép lesz, biztos
vagyok benne.
De az egész csak két-három hétig tart, megint teleépitik a telket, ujra
börtönné válik Budapest, csak néha rázza meg az ablakok rácsát valaki.