… Birósági dolgokról irván, azzal kellene kezdeni, hogy a legnagyobb
tisztelettel hajlok meg a biróság előtt. Ez már igy szokás. Mindenki a
legnagyobb tisztelettel _beszél_ a biróságról s a legnagyobb
tiszteletlenséggel _gondolkodik_ róla. Én tehát azt bocsátom előre, hogy
a biróságra, mint intézményre, sem gondolok valami nagy áhitattal, s a
birák személye csak annyiban kap tiszteletet szerénységem részéről,
amennyiben e személy okos embert takar. Nincs kinosabb látvány, mint a
butaság, mikor a dobogóról ejti köveit a hallgatóság fejére. De most nem
ez az eset forog fenn, mert akiről beszélni akarok, Baloghy biró,
határozottan okos, sőt nagyon okos ember; erős magyar esze van. (Ez a
jelző nem kitalált értelemben jelző. A _magyar_ ész csakugyan egészen
másmilyen, mint a német, vagy a francia, vagy az angol ész; simább,
egyszerübb, de talán mégsem értéktelenebb.) Ellenben bizonyos
gondolatköröktől nem tud szabadulni. Például attól a gondolattól sem,
hogy a tanu ne tegye zsebre a kezét. Ezt igy tanultuk az iskolában, vagy
nem is ott: igy szoktuk meg és még nem revideáltuk: csakugyan
tiszteletlenség-e az, ha valakivel ugy beszélek, hogy a zsebembe dugom a
kezemet? Másrészt, ha tiszteletlenség is, a biróságnak nem kellene-e
elfogadnia, s a maga számára értékesitenie ezt a tiszteletlenséget?
Mingyárt megmondom, hogyan gondolom. Tételezzük fel, hogy a zsebredugott
kéz valóban tiszteletlenség, ámbár legtöbb ember azért dugja zsebre
bizonyos esetekben a kezét, hogy ne gesztikuláljon vele, mert _azt_
tartja a nagyobb tiszteletlenségnek s ebben a tiszteletlenségben akarja
önmagát megakadályozni. Vagyis a zsebredugott kéz ilyen esetben a
tisztelet kifejezése. De föltételezve, hogy nem igy van, hogy a
zsebredugott kéz valóban tiszteletlen, bizonyos, hogy a tanuk e
zsebredugott kézzel némi fesztelenséget akarnak megszerezni maguknak.
Erre a fesztelenségre pedig, nem a tiszteletnek, hanem az igazságnak van
szüksége. Viszont a biróságnak, ha kell is a tisztelet, de _elsősorban_
az igazság kell. Tudjuk pedig, hogy a biróságok előtt elhangzó
vallomások legnagyobb része _hamis_ és a biróság előtt letett eskük
kilencven percentje egyszerüen: hamis eskü. Mert a tanuk nincsenek is
abban a helyzetben, hogy igazat mondhassanak. Rosszul, feszélyezetten,
kényelmetlenül, kinosan érzik magukat. Először, mert a hamis-esküre való
figyelmeztetéssel megijesztik őket, másodszor, mert felnőtt ember nincs
hozzászokva ahhoz, hogy állva beszéljen, csak akkor, ha szónok. Ha pedig
szónok, akkor hazudik. Világos tehát, hogy a hamis esküre nem szabad
figyelmeztetni a tanukat, mert _ebből_ több hamis eskü származik, mint
abból a szándékból, hogy a tanu hamisan _akar_ vallani. S az is világos,
hogy a tanukat le kell ültetni. Ülni mindenki tud tisztességesen, állni
legföljebb csak azok, akik katonák voltak és ismerik a haptákot.
Haptákban viszont szintén nem lehet igazat mondani, mert nem lehet
gondolkodni. Az álló ember számára, ha nem volt katona és ha volt, de
nem akar haptákot állni, a két kéz és a két láb négy problémává lesz.
Láttam a Désy-pörben államtitkárt, aki vallomás közben valósággal
végigtáncolt a termen, s a kezével mindenféle mozgást végzett, még
orrfurót is, mert sem kezével, sem lábával nem tudott mit csinálni, noha
igen kiváló ember. De ha már áll a tanu, akkor legalább dughassa el a
kezét a zsebében, mert igy a két kéz már nem probléma, a tanunak nem
kell _közben_ folyton ezt gondolnia: ‚jaj a kezem! jaj, hol a kezem?‘ s
többet gondolhat arra, hogy mit kérdeztek tőle és mit feleljen a
kérdésre.
A zsebredugott kéz következtében sokkal kevesebb volna a dadogó és
_jóhiszemüen_ hamisan valló tanu. Hogy a fesztelen tanuk közt aztán
akadnának hamisak, ez igaz. De mire való a hamis esküről szóló törvény?
A választ erre nem én adom meg, hanem a törvényszéki prakszis. Minden
pörben elhangzik egy csomó olyan vallomás, ami egymással homlokegyenest
ellenkezik. Eskü alatt. Természetes, hogy az eskük egyik csoportja ennek
következtében – logika – hamis. De maga a törvényszéki prakszis nem
vonja le a konzekvenciát. Utólag sem csinál semmit annak
megállapitására, hogy kié volt az igazi, kié a hamis eskü. Mert, sajnos,
az igazságszolgáltatás általában nem az igazság, hanem az itélet felé
tör. Ez pedig kevés.