Mára virradóra álmodtam én ezt igy: Felszállok a villamosra, leülök a
padkára, miután két hölgyet, aki nagyon szélesen ült, udvarias
grimaszszal kényszeritek rá, hogy térfogatát kevesbbitse. Megállapitom,
hogy a levegő a városban rossz, de hálaistennek, idebent még rosszabb,
előveszem a Brockhaus-lexikon tizenharmadik kötetét és figyelmesen
olvasni kezdem a fülcimpáról szóló cikket (ami a németben _o_ betü alatt
lelhető föl). Jön a kalauz.
– Pancsol a nagyságos ur.
– Ejha, – mondom, mert álmában az ember ilyen szavakat is használ,
álmában az ember azt is mondja _vajha_, azt is mondja _minő_, szóval
olyan szavakat, amiket ébren szégyelne kibocsátani a fogai közül – ejha,
– mondom – beh udvarias kegyed. (_Beh_ ezt is csak álmában használja az
ember, ami azért furcsa, mert ehelyett hogy _ki_, az ember álmában sem
mondja ezt: _kih_.)
– Vagyok – feleli a kalauz és szalutál és tovább mondja: – vagyok, kezét
csókolom.
– Nini – kiáltom én, hiszen maga Mészáros-kettő-Pál, a megboldogult
közrendőr.
– Vagyok – feleli a kalauz és szalutál és tovább mondja: –
Mészáros-kettő-Pál vagyok, aki Hérics-három-Pál ügyész urat – és
szalutál – kardom lapjával fejbeérintettem, ugy, hogy az illető – és
szalutál – leesett a kalapja alól.
– Hogy kerül ön ide? – kérdem én.
– A társadalom mai berendezkedésének hiányossága folytán – feleli ő. –
Annak alapján, hogy világrendünk ha nem mondom, hogy hazugságokon, de
legalább is féligazságokon épül, amik veszedelmesebbek a hazugságoknál.
– Milyen intelligensen nyilatkozik ön, kedves barátom.
– Ne méltóztassék csodálkozni ezen. Esetem óta sokat tanultam, sőt
mindent megtanultam. Én mondom önnek, uram, hogy esetem égre kiált, égre
kiált, bár iszonyuan hallgat.
– Ön ezt emfázissal mondja.
– Ezt emfázissal, de a többit rezignációval.
– Halljuk a rezignációs részleteket.
– Kegyeskedjék meghallgatni szomoru történetemet, ahogy az
Ezeregyéjszaka elbeszélői mondják. És most mindössze villlamos-kalauz
vagyok s villamos-kalauznak lenni nem első dolog Magyarországon. S mi
voltam azelőtt? Államrendőr voltam – és szalutált. – Állam… és ez nem
volt álom… államrendőrnek lenni Magyarországon elsőbb dolog, mint
államfőnek lenni. De mi voltam azonfelül?
– Volt még mellékfoglalkozása is?
– Volt. Logikus gondolkodó voltam. S ha Tolsztoj megállapitja, hogy
minden ember halandó, Iljics Iván ember, tehát Iljics Iván halandó (lásd
az Iljics Iván halála cimü elbeszélés kezdő sorait): akkor én
megállapitottam, hogy minden ember verendő, az ügyész ember, tehát az
ügyész verendő (lásd az esetemről szóló riport végső sorait). Van itt
hiba a gondolatmenetben?
– Nincs, egyetlen hiba sincs.
– És látja, uram, ahelyett, hogy megbecsültek volna, mint logikus
gondolkodót, ahelyett, hogy jutalmat adtak volna Mészáros-kettő-Pálnak,
az amugyis hiányos demokrácia egyik kitünő emberének, mit tettek velem?
_Ezt_ tették velem. Mert, ugy-e, tudjuk mindnyájan, hogy isten előtt nem
vagyunk egyenlőek. Nem, nem. Ennek már régen vége van. Nem vagyunk
egyenlőek az állam előtt. Sohasem is voltunk. A társadalom?… Azt ne is
emlitsem. S akkor jöttem én, nem is jöttem, csak álltam a Reviczky-téren
és hirdettem az Igét: ‚Emberek, nem csüggedni! Küzdve küzdeni, bizva
bizni! Mindnyájan egyenlők lehettek Mészáros-kettő-Pál előtt. Engedjétek
hozzám a kisdedeket és engedjétek hozzám a nagydadokat. Mindegyőtöknek
egyforma szeretettel huzom meg a fülét, simitom meg az arcát, tapogatom
meg a lapockáját.‘ És jöttek is. És minden fórum helyeselte egy ideig az
én nagy, meleg szivem részrehajlatlanságát. Anatole France már hegyezte
a szakállát, hogy ugy irjon rólam, mint jó rendőrről, ahogy nagyságos
Magnaud urról irt – és szalutált –, mint jó biróról. És vártam, hogy a
demokrata körből átüzennek hozzám: Jöjjön, Mészáros ur, állitsa helyre
köztünk is az egyenlőséget, mert már mink is különbeknek képzeljük
magunkat egymásnál. De akkor jött az én esetem, amelylyel egyenesen
inkarnálni akartam az egyenlőség szent eszméjét és mindenki elkezdett
kiabálni. Kiabálták a lapok, hogy ők tudják, hogy ez igy van; kiabálták
a birák, hogy ők nem tudják, hogy ez igy van. S mondjam-e, hogy nem volt
igazuk? Nem igaz, hogy a lapok tudják, hogy ez igy van, mert ha ők azt
tudják, hogy igy van, akkor nem igy van. Már pedig valóban igy van. Nem
igaz, hogy a birák nem tudják, hogy igy van, mert még azt is tudják,
hogy attól, hogy ők nem tudják, hogy igy van, attól még egyre és
állandóan igy van. Csak én maradtam meg ismét logikusnak, amilyen Kant
óta vagyok s azt mondtam a birónak, amit minden emberről mondani
szoktam, akit megvertem, hogy: nem vertem meg. Azelőtt ők hitették el
velem, hogy nem vertem meg senkit, s most makacsul szegődtek elébe annak
az igazságnak, amit _ők_ segitettek megállapitani. Esküszöm a nagyságos
urnak, hogy abban a percben, mikor kimondták, hogy megvertem, azonnal
ugy éreztem, gondolkodásom vas-erejénél fogva, mintha nem vertem volna
meg. Ha tehát igazságtalanok voltak velem szemben, mikor a brutalitás
kiderült, még igazságtalanabbak lettek e pillanatban, midőn a brutalitás
kiderültével kiderült, hogy nem volt brutalitás.
– Mészáros-kettő-Pál, én szédülök – szóltam és végighuztam kezemet a
homlokomon.
– Ha boldogult rendőr-koromban én huztam volna végig igy a kezemet a
nagyságos ur fenkölt homlokán, akkor érteném, hogy szédül. Igy csak azt
látom, hogy a nagyságos ur is éppoly hibásan gondolkodik, mint a mai
rend, amely levettette velem előbb logikámat, azután rendőri ruhámat.
Miért tették ezt, ó miért? Miért kellett önöknek olyan sokáig a rendőri
logika, miért nem kellett a logikai rendőr? Nem sokkal szebb-e ez, mint
amaz? Nem örvendhettek volna-e azon, hogy az egyetem katedráin tévesen
gondolkodó emberek ülnek, de áll a Reviczky-téren egy ember, aki le
tudja vonni az összes konzekvenciákat? Egy Mészáros! Kettő Pál!
Lehorgasztotta a fejét s én a lyukasztóval halkan, megértően
átlyukasztottam a fülét.
– Átlátszó – mondtam aztán s könnyed gesztussal fölébredtem.