Ijedten ütöm fel a fejemet: csábitják a magyart Argentinába. Maga az
argentinai köztársaság csábitja, utazási költséget s a megérkezés után
egy heti ingyen ellátással egybekötve biztos munkát igérvén neki. Hohó,
mondom az első pillanatban, hiszen ez tilos! Hiszen igy elfogy a magyar
és nem lesz… Mi nem lesz? Nem lesz elég Newyork felé kivándorló. Ez már
a második pillanatban eszembe jut, s a harmadikban gondolkodni kezdek
rajta, hogy miért bün a kivándorlókat Argentinába csábitani? Aztán
mindjárt meg is állapodom benne, hogy nem bün, mert a mi Newyork felé
szabad, az nem lehet halálos vétek Buenos-Ayres felé sem. De maga a
köztársaság, Argentina, mint állam, hivatalosan csalogatja a magyart! Ha
jobban odanézek, ebben sem tudom fölfedezni a gonoszságot. Tyukot és
kalácsot igér neki! Miért ne igérne? Mert a tyuk és a kalács hazugság!
Miért ne hazudhasson egy állam hivatalosan, ha privátemberek
hazudhatnak?
Vagy azt gondolja ön, kedves ellenemszóló, hogy az ügynök, aki a magyar
paraszttot a koncessziós hajóstársaságok megbizásából főzi puhára, talán
az Egyesült-Államok valóságos gazdasági helyzetét tárja föl a kivándorló
előtt? Talán azt mondja neki: ‚Jó ember, gyere ki Amerikába s ha van
elég pénzed ahhoz, hogy tudj valamihez kezdeni, akkor minden izmodnak
olyan megfeszitésével, amihez itthon nem szoktál, tudsz némi pénzt
összekaparni, de ha semmid sincs, akkor csak a legeslegutolsó munkához
juthatsz, baromilag dolgozván a legmegvetettebb szemét lesz ott kint
belőled?‘ Ezt mondja-e az ügynök, a hivatalosan engedélyezett? Nem.
Hanem tyukot és kalácsot beszél, noha a kenyeret sem tudja biztosra
igérni. De az ügynöknek, az Egyesült-Államok felé dolgozónak, nincs is
érdeke semmi azon tul, hogy a magyart hajóra szállitja és az
utiköltséget tőle elveszi. Neki és a hivatalos kivándorló-szállitóknak
_itt_ van az üzletük, s Ellis-Islandnál már semmi közük a
történendőkhöz. _Ezt_ tudják Amerika többi államai és azt is tudják,
hogy a csillagos lobogó területe tul van tömve értéktelen, idegen
emberanyaggal. Megpróbálják hát néha, hogy hátha el tudnának venni a
maguk számára a fölöslegből. De Magyarországon ez sohasem sikerült
nekik. Kanadát és Argentinát minálunk mindig lefülelik és pedig nem azok
elsősorban, akiknek üzleti érdekük, hogy a kivándorlás Newyork felé
bocsássa rajait. Hanem a jóhiszemüek. Akik vérveszteségnek látják a
kivándorlást, s valahányszor Kanada és Argentina jelentkeznek, mindig
szent őrület fogja el őket s korbácscsal kergetik el Kanadát és
Argentinát. ‚Még ez is!‘ mondják, nagyon helytelenül, mert elfeledik,
hogy egyetlenegy olyan embert, akit e föld nem ápol, hanem csak
eltakarni akar, itthon-tartani nem tudnak, annál kevésbé, mert van egy
hivatalos rés, amelyen át mindenki, aki bizonyos korhatárt elért,
megszökhetik ez áldatlan országbol. És ezt a rést törvény tartja nyitva
és ezen a résen át, a legnagyobb és a legembertelenebb nyomoruságba,
százezrek tódulnak ki. Mennének ezek Kanadába és Argentinába is, de ha a
jóhiszemü felháborodás elvágja az utjukat! Tehát nem Kanadába és nem
Argentinába mennek, hanem a bányák poklába, a husgyárak szemétdombjaira.
De okvetlenül elmennek, el, mert _itt_ nincs maradásuk. Argentina meg
Kanada meg a többiek elcsodálkoznak rajta, hogy mikor ők a két rossz
közül a kisebbet kinálják, s még előnyösebb feltételek mellett is, az ő
horgukra sohasem akad ember, vagy összesen igen kevés akad. És
Bolgár-Lessing Lajost becsukták s az argentinai konzul, a bécsi,
hivatalos orrt kap, hogy miért vetemedik csábitásra. S miközben az ember
elhül e bornirtságon, még csak szólni sem mer, hisz fél, hogy
megkövezik. Ha Bolgár-Lessing Lajos Newyorkot mondott volna Oregon
helyett annak idején, akkor elül is felvehette volna a professzori
cimet, hátul is, senkisem bántotta volna érte, s ha Argentina
megállapodásra tudna jutni a magyar állammal, hogy fejenkint négy
koronát ő is ad egy kivándorlóért, akkor még egy toronyórát is igérhetne
minden szükölködő magyarnak, hivatalosan semmi bántódása sem esnék érte.
Azonban Argentina a kivándorló_nak_ fizet, s nem tételezi föl, hogy
annak az államnak is kinálhat pénzt a kivándorló_ért_, amely államtól a
kivándorlót – az állam husát, vérét, idegét – elveszi. Argentina tehát
hoppon marad, ami nem nagy baj, de husunkat, vérünket, idegünket tovább
is Chicagóban használják fel hurkatölteléknek, s ez már igen nagy hiba,
mert ha már nem tudjuk megmenteni a magyart, legalább vigyázhatnánk rája
pusztulása utjain. Azzal a ténynyel szemben, hogy a magyar milliónként
kivándorol, nem lehet egyre csak azt hajtogatni, hogy ‚de hát jobb
volna, ha nem vándorolna ki‘, hanem a kivándorlást meglévő állapotnak
elfogadva, csakugyan szabályozni kellene. A személyes szabadság, mondja
ön. Nem engedi, hogy beleszóljak, hová menjen a menni-készülő. Hát azt
megengedi, hogy csak éppen _egy_ helyre engedjem menni? Ha azt mondhatom
neki: „Csak Newyorkba mehetsz“ – miért ne mondhatnám: ‚Te Quebecbe mégy,
te Buenos-Ayresbe?‘ Amely percben a kivándorlásról törvény _van_, ez a
törvény, lényegében, ugyanaz, mint a jobbágyok szabad költözködésének
meggátlása volt. Ha tehát az állam, a maga érdekében, már amugy is
átlépte a jogos egyéni érdek határait, miért ne léphetne egy lépéssel
tovább? Miért ne mondhatná meg, hogy, ha már _muszáj_ elmenni, akkor
hová _jó_ elmenni? Az állam nem teheti, mert szégyeli magát. Helyes. De
a kivándorláselleni apostolok miért ész nélkül apostolkodnak? Mért csak
azt a nótát fujják, hogy ‚Amerika a pokol, oda ne menjen a magyar‘,
miért, mikor látják, hogy a magyar _mégis_ megy, valóban megy, szédülten
megy, miért nem kiáltanak utána: ‚Amerika pokol ugyan, de a pokolnak
vannak tornácai és előcsarnokai, amik nem olyan tulfülöttek, amikben
lassubb és kellemesebb halállal lehet meghalni?‘
Miért? miért? miért? Mert szerencsétlen nemzet vagyunk. Még a
szerencsétlenségünkben is szerencsétlenek.