Parcellázzák a Hortobágyot. Még nem sokat lehetett olvasni róla, még
keveset kellett boszankodni miatta. A lirai költő, a kis bárgyu, még nem
látta az ujsághirt, még nem jelentkezhetett az ő méla gügyögésével, mely
a Hortobágy poézisét siratja el, a végtelen rónát, a végtelen
kanászszal, ki csürhéje nyelére támaszkodva néz bele a délibáb
tündérvárosokat ringató vizébe. Még nem akadt a szemembe ez a szó, hogy
_puszta_, még nem idézték a fejemre sem Petőfit sem Tompát, akik annyi
szépet tudtak e sikságról s akiket olyan hangulatosan lehet idézni
egy-egy _kopf_-ban, azaz fejcikkben, amit legjobban akkor tud megirni
mélabura kiküldött munkatársunk, ha előbb teljesen elvesztette a fejét.
Ma még pőrén áll itt a tény, hogy a Hortobágyot parcellázzák. Hogy
láttam-e a Hortobágyot? Valószinüleg láttam, hisz átutaztam már
Debreczenen s aki átutazott Debreczenen, az látta a Hortobágyot, mert
látta, hogy semmitse lát, kutágason, cserényen, karámon, ménesen, gulyán
kivül. Bevallom, hogy én még délibábot sem láttam, pedig ez
nagyon-nagyon szép lehet, amint kiváló magyar szerzők irásai tanusitják.
Olyan szép, hogy e mai nemzedéknek már nem adatott látnia.
Mi nem érdemeljük már meg a Hortobágyot és nem szolgáltunk rá a
délibábra. A mi Hortobágyunk a végtelen város, amely csak akkora, mint a
tenyerem, de az álhaladásnak, az igazi nyomornak, a hamis fénynek és a
valóságos utálatnak határtalan változatait és lehetőségeit zárja
uccáinak piszkos szelencéjébe. E végtelen város, melynek szikes földjét
szárazra szitta a szegénység kánikulája, melyben csak itt-ott ágaskodik
egy-egy bank és szövetkezet kutgéme, azzal az elvetemedett szándékkal,
hogy a rekkent talajból még kipiócázzon valamit, e város, melyben
entellektüellek csordái legelésznek, ujságpapir-vályuból szürcsölvén
feketéjüket, mely nem kávétól, hanem elszántságtól, céltalanságtól és
epétől fekete. Ez a város, melyet nem a nemzeti vagyon kőkockáira, hanem
nemzetközi szegénységi bizonyitványok papirlapjaira épitettek; melyben
nem jól élünk és rosszul halunk meg; mely mefisztói nevetéssel
fácánpecsenyét kinál Jób szemétdombján evesedő lakójának, ki már annyira
zsugorodottgyomru, hogy a jó kenyeret sem birná megemészteni.
A mi délibábunk a lélek vizein reszkető álomkép, ezer koronáról, vagy
még kevesebb koronáról, nyugodalmas életről, talpalatnyi pozicióról,
amit nem tép ki alólunk minden második esztendőben annak a vékony-vékony
pénzerecskének az odábbrándulása, amely erecske lent szalad, valahol
mélyen nyomoruságunk homokja alatt. A mi délibábunk…
Eh, ne beszéljünk róla. Beszéljünk a Hortobágyról és örüljünk neki, hogy
a Hortobágyot parcellázzák. Legyünk nagyképüek és feszitsük a fülünket a
semmibe, hátha meghalljuk az idő szárnyának suhogását. Talán kezdődik
itt valami, ami nem a vég, mert annak a kezdetén már jóval tuljárunk.
Talán most zökken az éjszakában szekerünk arra az országutra, amely
vezet valahová. Talán nemcsak a Hortobágyot parcellázzák, hanem az
összes hortobágyokat, a területieket, amiket éhesen áll körül a paraszt,
mielőtt végképp visszarokkanna a földetlenség szegénységébe,
reménytelenségébe és közönyébe; és a lelkieket, melyeknek határán
kétségbeesve tévelyeg az ur, mielőtt beletörődnék a végleges
elparlagiasodásba.
Parcellázzunk; lehet, hogy nem is késő. Azt mondják, hogy népek nem
halnak meg és halott népeknek ugy sincs mit meghalniuk. Ugy, ahogy
hatalmas darabokban volt együtt az országunk: nem tudtunk vele mit
csinálni. Kicsinyek és gyöngék voltunk hozzá; ugy látszik. Megesik, hogy
apró részletekből jobban össze tudjuk állitani. Jobban a kezünkre van.
Parcellákból összerakosgatjuk az egységes és erős magyar államot,
amelynek vasmarka van és érchomloka, de nem azért, hogy a vasmarkával
szemérmetlenül nyuljon a zsebünkbe, összeragasztgatjuk a magyar
társadalmat, ami több egy asztaltársaságnál, egy kerületi körnél, egy
demokrata-klubbnál és egy nemzeti kaszinónál is. Igyekezzünk; talán
összehozzuk a tudományt, amely van, de csendes, a müvészetet, amely
nincs, de hangos, az irodalmat, amely van is, hangos is, de ha
csendesebb volna, sokkal jobban _lenne_.
Elnézem magunkat, derék magyarokat, akik még mindenek lehetünk, mert
semmik se voltunk, mindent csinálhatunk, mert semmit se csináltunk, a
jövőbe léphetünk, mert ki vagyunk dobva a jelenből, mindent
megszerezhetünk, mert minden másoknál van most. Higyjék el, ha mi nem
volnánk, minket ki kellene találni, ami nem is olyan nagy munka, mint
amit mi már elvégeztünk, mert hogy ne legyünk, azt mi már kitaláltuk.
A Hortobágyot parcellázzák és én remélem, hogy a lexikon összes adatai
megváltoznak ezzel. A lexikon azt mondja, hogy ‚a marhára nézve
egyébként nem jó, hogy árnyékot adó fa és védelmet nyujtó épület alig
van a pusztán.‘ Parancsoljon a marha. Épitünk neki fát, ha kell,
mahagónit; és ültetünk neki házat, ha muszáj, kulturpalotát. És hogy
‚régi költészetéből a Hortobágy már sokat veszitett.‘ Parancsoljon a
költészet. Épitünk neki uj legelőt, szénával, amely nappal szép, éjjel
lágy; izsóppal, ezerjófüvel, metaforával, inverzióval; kihuzható fióku
honoráriumokkal. Mindent megcsinálunk, csak igazán parcellázzák a
Hortobágyot és ne azoknak adjanak még tiz holdat, akiknek már van száz,
inkább azoknak százat, akiknek tiz sincs. Adjanak nekünk földet, füvet,
vizet, hogy kiki azzal élhessen belőlük, ami természetének legjobban
megfelel.