– Halotti beszéd –
Hadd legyek megint rossz ujságiró, hadd nyulok vissza ismét az elmult
hónapok eseményei közé. Bocsássák meg, nem tudok szó nélkül elmenni az
Endrei Zalán sápadt és szőkeszakállas holtteste mellett, nem tudom csak
ugy egyszerüen tudomásul venni, hogy Zalánt, a barátomat, Zürichben
elfogták a rendőrök és táviratoztak haza Pestre, hogy fogtak egy szőke
magyart, mit csináljanak vele; mire hazulról azt sürgönyözték a
zürichieknek, hogy csak küldjék haza Zalánt, mert itthon ‚eljárás folyik
ellene.‘ Nem, nem, ezt nem lehet csak ugy szimplán elolvasni, mert most
már Zalán az istentudja-hanyadik barátom, akit lefognak és becsuknak s
ha ez igy megy tovább, akkor egyetlenegy barátom sem marad, valamennyit
a börtönben látogathatom csak meg. Mert az utóbbi évek erkölcsi
halottjai mind a barátaim voltak; ne ugy tessék érteni, hogy a
magánéletben, mert magánéletük nem volt nekik, se a jó Zalánnak, se a
kövér Gauzernek, se a sovány Lombos Arturnak. Csak kártyáztam velük, az
Otthon-körben, az irók és a hirlapirók körében.
Kártyáztam, hazárdot, nagy pénzben, vagy aránylag nagy pénzben. Én csak
a pénzemet veszitettem el annak idején, ami nem is olyan nagy tragédia,
hiszen mi pénzem volt nekem? De ők utóbb a becsületüket is
elveszitették, s erre nem szabad azt mondani, hogy nem volt nekik, mert
igenis volt, mielőtt az Otthon-körben, ahol én is iró és hirlapiró
vagyok, le nem ültek a kártyaasztal mellé. Igenis volt becsületük, mert
a jó Zalán például az én időmben minden olyan kölcsönpénzt megfizetett,
amit játékos-kollégák adtak neki. Most is biztosan nem a játékosok
pénzével ment el Zürichbe, hanem valamiféle vállalkozókéval. S ha volna
az Otthon-körben, irók és hirlapirók közt, valaki, akinek Zalán még
tartozik tiz koronájával, nyugodt lehet, Zalán, mihelyt kiszabadul –
mert hiszen a halálnak ez a fajtája nem tart örökké – meg fogja fizetni
a tiz koronát, meg, még akkor is, ha száz.
Én itt most nyugodtan irhatom ki, hogy az Otthon-körbeli játékot tartom
erkölcsi halottaim halál-okának, nyugodtan, mert tagja vagyok a körnek
és nem fizetek tagsági dijat, amit a magam dicséretére kell
fölemlitenem. Az Otthon-körben, bizony, játszanak hazárdot, sőt bakkot
játszanak, de ez nem följelentés, nehogy félreértse valaki. Mert ott
szabályosan szabályos a játék s annak, hogy az Otthon-körben ne
játsszanak bakkot, annak igazán legföljebb erkölcsi akadályai
lehetnének. _Csak_ erkölcsiek és én nem mondom, hogy ilyen erkölcsi
akadályok, bolondságok, megszivlelendők. Nem vagyok én
erkölcsprédikátor. Játszszanak csak tovább – és fognak is játszani –
mert becsuknivaló ember már olyan igen kevés van s aki van még, azt
ugyis egész biztosan becsukják. Az ember név szerint meg tudná nevezni
szegényeket. Mert boldogult játékos-karriérem alatt én – csakugy mint a
többi társam – megtanultam annak a fölismerését, hogy ki játszik a maga
pénzével, ki játssza el a másét. Ezt már négy-öt méterről
diagnosztizálni lehet. Az arcára van irva az áldozatnak. Az
Otthon-körben legalább. Mert ott mi vagyunk együtt, irók és hirlapirók,
civil elemekkel. A sikkasztót mindig a civil-elemek közt kell keresni,
mert az iró és hirlapiró – haj, be szomoru! – sohase kerülhet abban a
helyzetbe, hogy más ember pénzét játssza el. Az iró és hirlapiró mindig
csak azt a pénzt játssza el, amit vagy keservesen megszolgált már, vagy
még keservesebben meg fog szolgálni, mert előleg volt. Másféle pénze az
irónak és hirlapirónak nincsen. Ennek következtében az iró és hirlapiró
nyugodtan, vagy legalább is aránylagos nyugodtsággal, az utolsó
koronáját is eljátszhatja, el is játssza, isten segitségével, mert
legföljebb csak az a kinos kérdés merül föl lelkében, hogy hogyan fog
vacsorázni és honnan szerez majd öt korona kölcsönt, amivel holnap ujra
játszhatik. Ha közben nem nyer, akkor biztos, hogy nagyobb tőkéje, amit
elveszithet, csak elseje után lesz néki. Minden baj, ami érheti, az,
hogy eladósodik, már amennyire egy iró és hirlapiró, a mai
hitelviszonyok és a tőke szükkeblüsége mellett, eladósodhatik. Ezért az
irók és hirlapirók bakkjátéka az Otthon-körben a legvidámabb dolgok közé
tartozott, hiszen csak anyagi veszedelmek lebegtek a zöld asztal fölött,
erkölcsiek nem.
Más klubokban a bakk vidámsága, ha van ilyen, csak _macabre_, a
halál-tánc vidámsága. Az Otthon-körben, az irók és hirlapirók közt, nem
volt az. S ez volt a legvészesebb. Itt kedvelték meg a játékot, ezt a
másokra halálos játékot, az én elhunyt barátaim, a Lombos, a Gauzer, a
Zalán. Élvezet volt nekik játszani ott, ahol honunk legjobbjai
tréfálkoztak az asztal körül. De mikor ők elveszitették az utolsó
koronájukat, velük baj volt, mert ők a kis kölcsönön tul, még ott álltak
annak a lehetősége előtt is, hogy a mások pénzéhez nyuljanak. Nyultak
is. És, nem bánom, belemegyek abba, hogy a mások pénzét már nem az
Otthon irók és hirlapirók körében játszották el – ámbár ez nem igaz –
tény, hogy játékosokká, kártyaszagot lélegző s minden más levegőben
magukat rosszul érző játékosokká ott lettek, az Otthon-körben, az irók
és hirlapirók körében, velem és a többiekkel kártyázgatván.
Zalán is… a derék jó Zalán; mily sárga volt az arca, mily sárga a
szakálla, mily üveges a szeme és mily hegyes a ceruzája. Mert reggelig
lehetne beszélni arról, hogy Zalán milyen érdekes és furcsa ember volt
és kedves és jó, és a halálra mily régen kiszemelt. De nincs hely… abba
kell hagynom. Meghalt az én barátom, isten nyugosztalja.