Süppeteg keleti-kényelmü nagyteremben, hol minden kéjben uszik, ketten
beszélgetnek. _A Krupi_ és _A Kliner_. Bemutaton őket, ámbár nagyon
valószinü, hogy a fővárosban nincs egyetlen ember, aki ne tudná, mi a
krupi és mi a kliner. De hátha van vidéken valahol csak _egy_ ember, aki
nem tudja? Azt az egyet is föl kell világositani. Ezért bemutatom őket.
A krupi, az a krupié, francia helyesirással – mert vannak régibb
müveltségü olvasók is – _croupier_, magyarul gereblyefi, az az ember,
akinek mellső végtagjai a fejlődés folyamán egy gereblyével nyultak meg.
Ezzel a gereblyével söpri ő be a bakkasztalról a pénzt. S nehogy idegen
fogalmakkal dobálódzzam, a bakkasztal: négylábu, zöld posztóval
behuzott, ellipszis-alaku asztal, mely körül tizenketten ülnek és
ezernégyszázan állnak. A bakkasztalra teszik rá a pénzt.
Ráteszik; egy ember, akit bankárnak nevezünk s akit alább fogok
definiálni, valamit csinál a kártyával, valamit mond s akkor a krupié a
gereblyével a pénzt behuzza. Ez a bakkjáték, hosszabban: a bakkara
(ejtsd: _baccarat_). Később még visszatérek rá. A kliner: a játékos.
Illetve olyan ember, aki a játékból él. De azért nem játékos. Ja igaz;
kliner: _cleaner_, angol szó, a vacuum cleaner származéka, szivót
jelent, pénzszivót, azt az embert, aki a pénzt kiszivja onnan, ahol van.
Hol van? A bankárnál van.
A bankár, hogy rátérjek a meghatározásra, az a férfiu, aki a bakkasztal
egyik közepén ül, de nem az ellipszis fókuszában, hanem szemben a
krupiéval. Mert az ellipszis fókuszában senki sem ül. Csak néha a tompa
kétségbeesés. A bankár ül az asztal közepén, bizonyos pénzösszeget vesz
ki egy dagadt bukszából, azt leteszi a bakkasztalra, a kártyát keveri,
bizonyos jelmondatokat elmond s várja, hogy a krupi begereblyézze a
pénzt.
Mikor a krupi már egy negyedóráig gereblyézett, mikor a bankár pénze már
háromszor, hatszor, szóval – matematikailag kifejezve – _n_-szer, vagy
_x_-szer több, mint eredetileg volt, akkor a bankár elegáns
testtartással, sok gőggel és reszkető inakkal föláll helyéről és igy
szól:
– Uraim, a bank elmegy.
Persze nem a Kereskedelmi Bank megy el, vagy az Angol-Osztrák Bank, mert
azok nem mennek el, hanem az a pénzösszeg, amit a bankár letett az
asztalra s amihez a krupi még _n_-szer annyit hozzágereblyézett, s amit
egyszerüen banknak neveznek, megy el. Azok, akiknek a pénzét a krupi
gereblyézte, a tizenkét ülő és az ezernégyszáz álló ember, kórusban ezt
kiáltják (Elkárhozottak kara, Faust, II. rész):
– Kosarat a bankárnak!
Hoznak egy érckosarat s az érckosárba a bankár görcsös ujakkal
belemarkolászsza azt a bankó-, arany-, ezüst- és zsetón-készletet,
melyet fentebb együtt banknak neveztünk. Ad vocem: zsetón. _Jeton_,
francia szó, dobbantyu, a francia _jeter_ igéből, amely egyszersmind a
vizbe_veti_ magát és az el_vet_emedik igékkel is rokon.
Akinek pénze van és nem tud tőle másként szabadulni, az zsetónt vásárol
a kártyabarlangban s a zsetónnal megkönnyiti a krupi munkáját. A zsetónt
könnyebb gereblyézni, mint a készpénzt, mert keményebb. Nem papirra,
hanem zselatinra van nyomtatva, tehát mosható. Mert gazdaság-elméletileg
a bankjegy is csak zsetón, kérdés, nem volna-e okosabb, ha a különböző
nemzeti bankok szintén zselatinra nyomtatnák az ötvenes, százas és
ezeres számjegyeket.
De ez nem fontos.
Tény, hogy a zsetónok piros, ultrakék és sárga szinüek. E szinek semmit
sem akarnak szimbolizálni. A piros nem jelenti a reményt, a kék nem az
eget és a végtelenséget, a sárga nem a halált és az irigységet. A piros
egyszerüen öt koronát, a kék tizet, a sárga huszat jelent. A sárgának
még osztriga is a neve, mert biztos, hogy aki a sárgával játszik,
életében sohasem kerül többé abba a helyzetbe, hogy osztrigát ehessen.
De ez is mellékes.
Vannak fehér zsetónok is. Ötven, száz, ötszáz és ezer korona értéküek.
De, mondom, ez sem tartozik a tárgyra.
A tárgyra az tartozik, hogy a bankár visszavonul. Hová? Egyelőre nem
_oda_, egyelőre még nem a börtönbe. Az csak későbbi stádium, amelyet egy
paradoxonnal kell megelőznie. S a paradoxon ez: a bankár mindig nyer és
addig nyer, mig végül mindenét elvesziti. Akkor kiderül, hogy időközben
a nevét belügyminiszteri engedélylyel az idegenhangzásu bankárról a
magyaros zamatu sikkasztóra változtatta s egy gyorsvonat
menetsebességével és erejével ütközött bele a büntetőtörvénykönyvbe.
Ám ott még nem tartunk.
Egyelőre a bankár csak az egyik sarokba vonul, pénzét megolvasandó. A
pénzt kiönti egy asztalra. Valaki e pillanatban igy szól:
– Majd én.
Ki mondja, hogy ‚majd én‘? A kliner mondta. S már be is nyult a pénzbe
és már olvasni is kezdte. Ahogy a rotációs-gépből minden századik
ujságpéldánynál egy szám, ugy ugrik ki a bankár pénzéből minden századik
koronánál egy korona. Ezzel jelöli a kliner, hogy _száz_. Mert valamivel
meg kell jelölni ezt. A korona nem a világürbe ugrik, hanem a kliner
zsebébe.
A kliner munkája fárasztó.
Ne csodáld tehát, hogy ő e munkát szuszogva végzi. A szuszogás a kisebb
papir-bankjegyeknek szól, melyek közül egyik-másik az asztalról a földre
fujódik. A kliner sohasem visel hosszu, keskeny francia cipőt, hanem
mindig széles és tetemes angol cipőt visel, melynek talpával rálép a
lefujt bankjegyre.
Betakarja azt.
Ugy hogy annak csücske sem látszik. E bankjegy sorsán nem kell aggódni,
nem marad a földön mindörökké. A bankár távozása után a kliner fölveszi
a földről, megtisztogatja, megpuszikálja a rajta levő nőalakot és igy
szól hozzá:
– Apád-anyád idegyöjjön.
Azonban ne siessük el a dolgot. Megelőzőleg a kliner befejezi a pénz
olvasását, illetve nem gördit több akadályt annak utjába, hogy a bankár
az olvasást befejezze. Megtörténvén ez, a kliner jobbtenyerét
előrenyujtja a bankár felé s igy szól:
– Valamit az olvasóba.
Nem az olvasóterembe akar eljuttatni valamit, hanem a bankárt szólitja
fel arra, hogy pénzt tegyen abba, aki a pénzt megolvasni segitett. A
bankár erre öt koronától fölfelé menő összegeket nyujt át a klinernek.
Ez a klin. Az összeg nem lehet olyan kicsi, hogy a kliner el ne fogadja,
s nem lehet olyan nagy, hogy az elfogadás tényét az undor és a megvetés
arcjátékával ne kisérje. Az arcjáték után a kliner még ezt is mondja:
– Na és a krupinak?
S ezzel a bankárt egy kötelességére figyelmezteti. Nem ama
kötelességére, melylyel a társadalomnak tartozik, hogy tudniillik birái
elé álljon, vagy a rája mért börtönbüntetést leülje, mert ez mind
későbbi dolog, hanem arra, hogy a gereblyésnek a gereblyézésért pénzt
adjon. Mikor ez is megvan, a kliner egy erősen személyes élü viccet
mond, nem leplezvén, hogy ő tudja, hogy a bankár, aki most még az
izgalomtól nedves, megszáradni végül a fegyházban fog.
Ezekután, hogy a szereplő személyeket kurtán bemutattam, elkezdhetem
voltaképpeni témámat, a beszélgetést, mely egy krupi és egy kliner közt
egy becsukandó pesti kaszinó pompázatos nagytermében játszódik le. A
klubot a rendőrség a jövő héten csukja be, a tulajdonosra már ezen a
héten opciót váltott, vagyis őrizet alá helyezte. A játékosok nem mernek
feljönni, a kárpitos még nem jött fel, hogy a tulajdonjog-fentartással
szállitott keleti kényelmet a boltjába visszavigye. Ezért süppedhetnek a
krupi és a kliner a püffeteg bőrnyoszolyákba (fotel) s miközben rudnyi
havannáikból olyan göndör füstfelhőket bocsátanak, mint egy-egy
zsidógyermek (ez a göndörségre vonatkozik), lefolytathatják a következő
beszélgetést:
_A krupi:_ Puah, puah, becsukunk.
_A kliner:_ Mbe! Én Kairóba megyek a jottomon.
_A krupi:_ Én Indiába, az autómon. Puah, Puah. Szevász.