– A Ravasz Oszkár esete…
– Hallgatni, befogni a szájat, megnémulni, mert már a hátam közepén nyől
ki szegény Ravasz és még szegényebb esete…
– Miért oly hevesen, ó uram?
– Azért oly hevesen, maga négylábu, mert én tudom azt, amit maga nem tud
és amit Pesten minden olyan ember tud, akinek valaha kártya volt a
kezében, pedig kinek nem volt itt kártya a kezében, és kinek van egyéb a
kezében, mint kártya: én tudom azt, hogy Pest összes klubjaiban, érti-e,
az összesekben, mindenütt és kivétel nélkül és állandóan csalnak.
Csalnak.
– Csalnak?
– Igen. Ne essen le a székről és ne is meressze rám ugy a szemét, mint
két tükörtojást, hanem vegye egyszerüen tudomásul azt a tényt, hogy
Budapest összes játékhelyiségeiben vannak olyan játékosok, akik ugy
élnek, mint a csal a vizben.
– Ne viccelegjen.
– Nem viccelgek. Ez a legkomolyabb igazság, ha ebben a városban, vagy
tágitsunk rajta: ebben az országban vannak komoly igazságok. Nézze meg a
mi klubjainkat, ezeket a ragyogó helyeket, amik ugy ragyognak, ahogy
Móricka a ragyogványt elképzeli. Hamis bennük a jólétnek minden ize és
izéje, hamis a tapéta, a fotel, a kerevet, csak a hamisjátékos az igazi.
– És mondja, tanár ur, ezt igazán tudja mindenki?
– Tudja. De nem szól. Ezt egyrészről ugy hijják: szánalom a ligetben,
másrészről ugy: ma neked, holnap lehet, hogy nekem. Vagyis a játékosok
egy része azt gondolja, hogy hadd fusson szegény csaló, mikor ugyis
olyan szomoru Pesten kártyázni és szomorubb csalással keresni meg azt a
kis nyavalyás kenyeret, amit gipszből és poloskából sütnek a pékek, a
másik része meg ugy vélekedik, hogy holnap talán már neki kell csalnia,
ha szárazra kerül, hát mit csináljon skandalumot?!
– Azt hiszi?
– Nem hiszem, hanem meg vagyok győződve róla, hogy Budapesten nincs
olyan ember, akinek volna mit elveszteni kártyán. S ezenfelül, akinek
mégis van, az nem kártyázik. Ellenben kártyáznak a többiek, akik nyerni
akarnak. És veszitenek. És hogy ne veszitsenek, vagy hogy ne veszitsenek
mindig, hát csalnak-csalogatnak.
– Mit lehetne tenni ellene?
– Semmit. Mert ugyis mindegy. Ennek a városnak züllöttnek kell lennie,
hát züllött. Vagy igy, vagy ugy. Mit csináljanak az emberek, mikor
rendes életük ugyse lehet? Hát kártyáznak, vagy lógnak.
– Mi az: lógnak?
– Ez egy pesti foglalkozás. Az embernek nincs semmi dolga, undorodik
önmagától és a többi felebarátjától, elmegy lógni. Lóg, mert ha nem
lógna, kénytelen volna fölakasztani magát.
– Ezen se lehet segiteni?
– Se; ezen se. Mert itt nagyon tisztelik a közszabadságot. Öreg
Schopenhauer bácsi, ha nem tetszett neki valami, nyugodtan rendőrség
után kiabált. Mi nem teszszük, mert azt hiszszük, hogy ez denunciáció.
Pedig hiába. A klubokat mégis erőszakosan kellene becsukni, az embereket
keményen és zordonan kipofozni belőlük…
– Erős szavak.
– A tényeknek még erősebbeknek kellene lenniök. Ragaszkodom a pofonhoz
és a többi szép régi testi büntetéshez, amit azért mérnék rá az
emberekre, hogy megkiméljem őket a sokkal sulyosabb börtöntől. És
rendesre verném őket, vagy szeretném, ha volna intelligens közegem, aki
fölénynyel és finoman tudná belepofozni őket a tisztességes életbe.
– És?
– És mikor már husz esztendeig rendben éltek és ez az egész város ugy
város, ahogy lennie kellene, akkor visszaadnám nekik a szabadságot, az
elzüllés jogát, a klub nevü förtelmet, a monoklit, a pinkát, szóval az
egész pocsolyát, amelyből hol ez a röfögés hallatszik: ‚Tessék elhinni,
nincs tovább!‘, hol az a másik, amit kártyaellenes vezércikknek hivnak s
ami az előbbinél butább, gonoszabb és erkölcstelenebb.
– Maga nem kártyázik?
– Nem.
– Soha?
– Most nem.
– És azelőtt?
– Azelőtt, mielőtt magával beszélni kezdtem, én is kártyáztam, de most
vége.
– A kártyának, mi? Helyes.
– Nem a kártyának, hanem a pénzemnek és esküszöm magának, hogy addig nem
is nyulok kártyához, amig…
– ?
– Amig vagy pénzem nem lesz, vagy nem találok valakit, aki hozomra is
játszanék velem.