– Tudja-e ön, mi az: _klepp_?
– Nem tudom.
– Tudja meg hát, hogy ez az, amit a magyar ember a saját homlokára ad,
mikor eszébe jut neki, hogy valamit ő is tud, amit mások már tudnak.
Ilyenkor szokás a másokat nímetnek nevezni. Népies formában a mondat igy
hangzik: _Hajazakutyanímet_… Magyarul: ha a dánok tudnak filmeket
csinálni, miért ne tudnánk mink, akik sokkal többen vagyunk s mind a
hányan vagyunk, tehetségtől csöpögünk? A dánok nagyszerü filmeket
csinálnak, mi még nagyszerüebbeket fogunk csinálni, ők meghóditották
Európát, mi meghóditjuk Amerikát és Afrikát, s ha kell, szállitunk
filmeket a sarkcsillagra is. Ha a sarkcsillagon van szerves élet, akkor
mozi is van rajta, mert a mozi szervesen hozzátartozik a szerves
élethez, sőt ha tényleg van istennek kalapja, ahogy ezt Petőfi egyik
versében állitja, akkor e kalapot is magyar filmmel veszszük körül
piros-fehér-zöld pántlika helyett. És azonnal elkezdtünk magyar filmeket
előállitani. A filmen valami ostobaság történik. Ez az alap. Ezt az
alapot mi magyarok is kitünően ki tudjuk állitani. Ha a külföldi film
buta, ihaj, leszünk mi még butábbak. Tyuhaj: lettünk is. Első lépésünket
teljes siker koronázta. Gügyeségeket vetettünk papirra, hogy onnan a
vászonra vettessenek. Ami már nem olyan egyszerü. Ugy mondják: a filmnek
technikája van. Szinészek mikép játszszanak, diszlet milyen legyen, nap
hogyan süssön, gép hova álljon, fölvétel mennyi ideig tartson, csupa
olyan részletkérdés, amit Nordisk Film nevü néppusztitó csak bizonyosan
évek hosszu során át és roppant munkával tudott megoldani. Nyilván
nagyon sok viz lefolyt a Skagerrakon és a Kattegaton…
– Ezek nem folyóvizek, hanem tengeröblök…
– Ha tengeröblök, akkor is viz van bennük, nem spiritusz és nagyon sok
viz párolgott el belőlük (korrigáljuk igy a mondatot); amig a Nordisk
Film olyan tökéletesen állitotta ki az ő butaságait, hogy világszerte
beszopták őket, mint a cipőzsinór alaku feketecukrot. Valószinüleg sok
filmet el is hajigáltak s még a sikerültebbekből sem mindegyik került a
butitásra váró publikum elé. Ellenben a magyar film…
– Istennek hála, hogy odaértünk!
– Ezt már nem mondhatnám. A magyar film egyszerre akart mindent tudni, s
egyszerre semmitsem tud. A dráma, amit a magyar film pörget, csakugyan
ostoba, de nem a szerző intenciói miatt, hanem, mert a film ostobára
sikerült, s a rossz filmen keresztül látom, hogy a téma, amivel meg
akartuk lepni a világot, már hatvanhatszor meg volt mozizva Pathénál,
Gaumontnál, Lubinnél, Edisonnál, mindenütt; s mind a hatvanszor jobban
volt megmozizva, mint a magyar filmen. A magyar filmen még a feliratok
is rosszabbak, mint a külföldieken, s még ezeket a rossz feliratokat sem
lehet elolvasni, mert a magyar filmes nem tudja, hány másodpercig kell a
vászonra vetiteni egy fölirást, ha azt akarjuk, hogy olvasható legyen. A
magyar filmen csak az ötödik percben ismerem meg az alakokat, noha
valamennyien személyes ismerőseim, de a világitás olyan gyatra, hogy
senkit sem sikerül megismernem, pedig Asta Nilsent, akihez még sohasem
volt személyesen szerencsém, s az ő egész komparszériáját, urakat,
hölgyeket, akiknek még a nevét sem tudom, azonnal megismerem, mihelyt a
világot jelentő lepedőre dugják az orrukat. Mikor a tragikus magyar
filmen az egyik főszereplő meghal, akkor a közönség szivből kacag egyet,
s mikor a másik főszereplő agyonlövi magát, akkor a közönség szivből
kacag kettőt, mert az egész dolog olyan félszegül buta, olyan bután
félszeg, hogy csak nevetni lehet rajta. Igaz viszont, hogy a kacagtató
filmen abszolute nem lehet nevetni, s igy az ellentétek kiegészitik
egymást. Adjuk el tehát hirtelen a hazát és mondjuk ki, hogy a magyar
film rossz, ami nem volna baj, ha nem hinnők róla, hogy nagyszerü. És
_ezzel_ akarunk mi világot hóditani! mikor bizonyos, hogy Soroksárig nem
tud elmenni a filmünk, mert már Soroksár is tudja, hogy mi a moziban egy
jól sikerült butaság. És a mienk egészen rosszul sikerült. Hogy mit
kellene hát cselekedni? Semmit. Meg kell tanulni a filmcsinálást. Ehhez
azonban elősorban nem szinészek és diszletek kellenek, hanem az a
belátás, hogy még nem tudunk filmet csinálni, s csak akkor tudunk majd,
ha már megtanultuk. _Akkor_ éljen a magyar ipar, addig pedig hagyjon
élni bennünket s engedje meg, hogy hörgő vágygyal vessük magunkat Asta
Nielsen fényből és árnyból jól formált karjaiba. Sürgősen ajánlom, hogy
a magyar film tegye le Botond bárdját, mert a résen, amit a mozi
ércvásznán ütött, egyelőre csak egy nevendékborju tud kényelmesen
kibujni.