… Az este mozi volt, ami itt (fürdőn vagyok, pihenek, szellőcködöm,
semmitse csinálok) külön mulatság számba megy. A hotel tánctermét
alakitják át mozivá. Két oszlop közé lepedőt feszitenek s azzal szemben
egy spanyolfalat állitanak fel, amelyiken lyuk van. A lyukon át ömlik a
sugár, s a filmet kézzel hajtják, ami elég fáradságos munka lehet, mert
vannak drámák, amiknek félóráig is eltart egy felvonásuk.
Szóval ez vándor-mozi, mert akármilyen fiatal ipar a kinematográfia, már
vannak lecsuszottjai, akik nem épithetnek tündérpalotát valamelyik város
közepére, hanem helyről-helyre cipelik mindössze egy kofferbe zárva az
egész fölszerelésüket. Ha esik az eső, megélnek a mesterségükből, ha
szép idő van, akkor szihatják a sós tengeri levegőt, mert a kutya se
megy be mozi-nézni a meleg terembe. A vándor-mozinak a filmje is régi
lehet, igy gondoltam már előre, s csakugyan, amint a fény megvillan a
lepedőn, látom, hogy a kinematográfia kezdeteiből valók a felvételek. A
humort még nem Pali és nem Móric és nem Duci bácsi szolgáltatják, hanem
névtelen komikusok, akik, azóta, bizonyára, visszatértek az igazi
szinházba. Több bolondság után egy nagyobb kép következik. Repülőverseny
a cime, az elnök jelenlétében.
Ahogy az elnök bejön, hófehér szakállal, megismerem a kedves, Fallières
bácsit (ejtsd: Falíresz); a kép csakugyan régi, s ahogy egymásután
jönnek a repülőgépek, észreveszem, hogy nagyon primitivek, még
kezdetlegesebbek amaz állapotuknál, amelyben a budapesti versenyen
jelentkeztek. Tehát egészen ó a kép. Á, Blériot! De még négy szárnya van
a monoplánja propellerének, vagyis a kép abból az időből való, amikor a
világhirü még nem volt világhirü, mert nem röpülte át a csatornát. Tehát
a rheimsi repülő-versenyt van szerencsém láthatni, a legeslegelsőt, amit
rendeztek. Máris ugy érzem, hogy egy darab történetet pörgetnek elibém a
vásznon. Nagyon érdekes. A gépek alacsonyan szállanak, s csak egy kis
fotografáló ügyességgel lehet őket a felhőkkel összefüggésbe hozni.
De aztán még történetibbé válik a látványosság. Egy felirat ezt mondja:
_Latham_. S egy másik ezt: _Curtiss_. És jönnek ők, akik már nem jönnek,
mert hiszen halottak, négy-öt, egymásután, akikről tudom, hogy évekkel
utóbb lezuhantak és összetörték magukat halálosan. Latham, a sasorru,
sportsipkával a fején lendül be a gépe ülésébe. Mosolyog és int felém a
kezével, pedig, ha jól emlékszem, Afrikában bivaly ölte meg. De ő azért
vidám, friss és könnyed, nem is tudja, hogy meghalt, s mikor elvégzi a
röpülést, elegánsan ugrik ki a masinából s mert tapsol a nép, szépen
meghajtja magát.
Ugyanigy cselekszenek a többi halottak is, mind jól érzik magukat, mert
sikerült a felszállás, mert az elnök gratulál, s a nők zsebkendőiket
lobogtatják. Ahogy berreg a gép, egyre több halott röpköd a levegőben.
Egy egész temető. Hazajáró lelkek, szelid kisértetek, akik most a
gyerekeket mulattatják. A csontjuk porlad, mindenfelé, a világ különböző
részeiben, de, számomra, még egyesültek, hogy röpüljenek egy-egy kört,
mert szeretik a gyönyörü levegőt hasitani…
A vándor-mozis még évekig hurcolja körül a világon a testüket, mert a
film erősebb, mint az ember és hosszabb életü. A film tuléli majd még
Blériot-t is, aki e pillanatban zuhan le előttem, aztán felkötött karral
és bekötött fejjel kerül a képre. Különös, hogy a többinek semmi baja
nem történt, csak éppen, hogy holtak egy kicsit, ez a Blériot ellenben a
szemem láttára esik le s mégis él, nemcsak él, hanem milliomos is.
Na most. Tünődjem el az ember mulandóságán? Minek? Kint ordit a tenger,
az is örök; sóhajtanak a babérfák, ők is hosszabbéletüek; s az asztal is
tul-él, amely mellett ülök. Vajjon, ha öntudatuk volna s tudnának az
örök életükről, hogy’ éreznék magukat s nem halnának-e bele a
halhatatlanságukba?
Közben vége az előadásnak. A mozis már pakolja a halottait, mert holnap
is van egy nap s ő még holnap is élni akar azokból, akik tegnap éltek.
Kicsit általánosabbra tágitva: ugyanez az emberi nem története. Nehéz
belenyugodni.