– Rabbi, prófétálj!
– És megjelenék az Insel cég kiadásában, németeknek országokban,
Leipzig, avagy Lipsia, avagy Lipcse városában néhány könyvecske, szemnek
csinos keményded kötésben, kitünő papirra nyomattatva, pompázatos
tipusokból kiszedve, világ legjobbfejü férjfiainak irásokat tartalmazva,
mindössze ötven pfenniget, azaz hatvan fillért kóstálván. És a teutonok
vásárolák a könyveket, mint a bolondok, és nagy vala az ő szivöknek
öröme, hogy lelköket ilyeténképpen olcsón mivelhetnék, és idejöket
hasznosan agyonverhetnék.
– Rabbi, mi köze ennek a cimhez?
– És megjelenék magyaroknak hivatalos lapjokban ama hangos hiradás, hogy
Szent-Mihály havában, mely alatt közönségesen szeptember értetődik, uj
kávéházak nyiladoznak majdan Budapest városa utcáinak sarkokon. És emez
uj kávéházakba ismég beülendenek emberek fijai, kik már magok alig
emberek s miközben csavart, avagy apróra vágott dohánylevelekből
fertelmesszagu füstöket fujnak a levegőégbe, ismét semminek tevésével
pazérják napjaikat, bárgyuságokat fecsegvén az időknek végéig. Peretlen
prókátorok, páciens hijján szükölködő felcserek, mosdatlan költők,
bankatlan bankárok és egyéb földnélküli Jánosok ujabb alkalmat lelnek
tétova óráiknak hivságok hivságával való bétöltésökre.
– Avagy baj-é ez, rabbi, hogy én is arhaizáljak?
– Gonosznak forrása ez. A város tovább-butuland…
– Szép szó.
– Szép és a valóságot hüvelyében rejtő: a város tovább-butuland, még
keletiebb és parlagiabb leend, bátor már mostanság is olyan keleti és
parlagi, hogy párját nem találod, ha keresten-keresed is. Mondd meg
nékem, fiam, ki tud itt néminémüt, avagy ha nem tud, ki tanul
egy-és-mást, ki törekszik az ő lelkének tökéletesbülésére? Én mondom
néked, hogy senki. E város ama Messiás-várók városa, kik néznek a
jövendő méhébe: vaj érkezik-é a minden hájokkal Fölkent, elhozván a
mindennapi fekete főzeléknek árát, mely keverék nyelvökön talján és
germán szóval pikkoló-kapucinernek neveztetik s amelyből minden
tétlenség fakadoz. Ezt iszsza már az asszonyállat is, kinek édes
sziropot kellene innia otthon, önkezével kotyvasztottat. Ezt iszsza
immáron az éretlen csecsemő is, kinek, anyja dagadó emléjéből
cukrozatlan, hab és föl nélkül való tejet kellene szivnia. És eme
pikkoló-kapucinerből áradnak a zavaros álmok, üzleteknek alaptalan
gründolások, férjeknek megcsalattatások, serdülő ifjaknak paráznaságok,
Policia-Gazettában látott mezejtelen táncosnék megkivánásából serkedően.
És ebből származik az ő testök elsatnyahodása, mert nem csupán
kávélevesöket nyelik e város lakói a kávépalotában, hanem egyéb
étkezésöket is. Kérdem tőled, mit kapnak ott éhségök csillapitásául?
Sertésnek gyatra karaját, rothadtra savanyitott káposzta levével. Páris
városából eredettnek mondott, husnak lenni állitott, rózsaszinü, de
kolompérral kevert kenyérbelet, avagy hig tojásételeket, fejedelemökre,
nagyságos Zápolya Jánosra emlékeztetőket.
– Hát ugy véled, rabbi, hogy vendéglőbe menjenek?
– Menjenek a fenébe, fiam. Hazamenjenek az ő száláikba, a férjfiaik az ő
méhelyeikbe, az asszonyok az ő kamaráikba, a zajgó csecsemők az ő
táplálóik mellére, dolgozzanak és gyarapodjanak, és ha idejök föléből
telik, vonuljanak az ő könyvesházokba, elméjöket pallérozandó. Avagy ne
sajnálják testök fáradságát s menjenek zöld lomblugasok alá, hallgatni a
madarak csácsogó szavát, falevelek sóhajtozásokat, sásnak, nádnak,
gyékénynek suttogásait.
– És mondd, rabbi, hogy jön ez az egész a zárórához?
– Csak ugy, fiam, hogy az ő főkapitányok, aki valójában helyesebben
cselekednék, ha a latrokat fogdostatná össze, elrendelé a kávépaloták
éjfélutáni egy órakor való becsukattatásokat. Ehhez nem vala joga. De
nekik magoknak jogok van az ő lelkökben nem éjfélután egy órakor, hanem
már sokkal előbb a kávépalota becsukattatására. Éljenek e jogokkal s ne
a kávénak tornácaiból zárják ki magukat, hanem a kávénak pitvarát zárják
ki magokból. És akkor talántán leend belőlük valami, mert igy, amiképp
most vannak, a kávésibrik letörött fülei ők, melyek a szemétdombra
hajittatandanak. Ámen.