Tényállás: a szobrász ül a kávéházban, a felesége telefonhoz hivja. A
telefonnál egy másik ur van, aki, mikor hallja, hogy egy női hang kéri a
szobrászt, igy szól:
– Á, á, a szobrászt keresi? akkor maga modell? mi? Ha modell, akkor
jöjjön fel a lakásomra, én Szerencsétlen Flótás vagyok, tanár, lakom
Bubánat-utca 2., harmadik emelet 4.
Mindezt gyorsan, olyan gyorsan, hogy a szobrász felesége sem arra rá nem
ér, hogy lecsapja a kagylót, sem arra, hogy megmondja:
– Hallja, téved, én a szobrász felesége vagyok.
A sértés megtörtént, s mig a szobrász felesége tudta, hogy őt
Szerencsétlen Flótás, tanár, Bubánat-utca 2., harmadik emelet 4.
sértette meg, addig Szerencsétlen stb. nem tudta, hogy kit sértett meg.
De megtudta. Mert a szobrász, akinek a felesége nyomban ezután,
telefonon elmondta a történteket, kivitte a kávéház közepére a tanárt és
ott négy pofont adott neki, szürve, habbal, minden nélkül. Ugy kell a
tanárnak! ugy kell a tanárnak! ez az ember első érzése. Ördög bujjék az
_ennyire_ éhes férfiba, aki a telefon-kagylót is fülön ragadja, hogy
kávéházból, dróton át, hamar-hamar egy kis szerelmet csikarjon.
Ugyancsak ördög bujjék az ilyen civilemberbe, akit e szó ‚modell‘
annyira megszédit, hogy mingyárt találkáról és csókról álmodik. Továbbá:
megérdemli a sorsát az olyan gyöngefejü ember, aki egy pilanat alatt tiz
évre való vigyázatlanságot tud kifejteni s már meg is nevezi magát,
valósággal felirja a cimet az arcára, hogy a levegőben uszó pofonok
valahogy okvetlenül odataláljanak. Szóval ez az ügy, mint általában az
olyan ügyek, amikben egypár egészséges pofon esik, jól elintézettnek
látszik; az első pillantásra. (Ne feledjük el, hogy domesztikált
vadállatok vagyunk, hogy egész nap miderbe van szoritva a modorunk, hogy
szembehazudjuk egymást, hogy állandóan mosolygunk, mikor a fogunkat kéne
csikorgatnunk, szóval hogy valamennyien ugy állunk az élet nagy
spejzában, mint a pergamentpapirral bekötött, erjedő dunctos, amely
kikivánkozik az üvegből, de muszáj, hogy békével megmaradjon. Mily
ritkán is verekszünk mink, derék kulturemberek! _Ezért_ örülünk, mikor
egy-egy egészségtől kicsattanó ábrázaton valóban kicsattan egy pofon, s
mikor a moziban azt látjuk, hogy a kitünő francia szinészek milyen
nagyszerüen rugják meg a partnerüket ott, ahol a kabát véget ér, s a
nadrág elkezdődik. Ezt az egész örömet azonban, még itt is, zárjelbe
kell erőszakkal visszagyömöszölni.) Emelem tehát poharamat, a távollevő
egészséges emberiség nevében, a szobrászra, aki pofozott.
De visszaeresztem a poharat. Gondolkodom. A sértés megtoroltatott. Igen.
De vajjon elkövettetett-e? Nézzük csak. Szembekerülök egy tisztességes
asszonynyal, modellnek nézem, a lakásomra hivom s megkapom a pofont, még
mielőtt megtudtam, hogy a hölgy, akivel szembekerültem: nem modell.
Valahogy még csak megérdemeltem a pofont, mert modellnek néztem valakit,
aki nem az (most egyelőre abban a gondolatkörben mozogva, hogy aki
modell, azt csakugyan hivhatom a lakásomra). Azonban itt a telefon. Nem
is kerültem szembe a tisztességes nővel, nem is néztem modellnek, csak a
hangját hallottam modellinek, vagy még azt sem. Mind téves logikával
dolgoztam. Vannak filozófusok, – egyiknek a nevét tegnap olvastam, de
már elfeledtem, – akik szerint a hibás logika bün. Kérdés azonban, hogy
olyan bün-e, amelyért pofon jár? Nem valószinü. Azután: lehet-e
megsértenem valakit, akiről nem tudom, hogy kicsoda? Aligha. Mert a
sértést, a szóbelit, igy lehetne definiálni: megsértek valakit, akiről
egyrészt _én_ tudom, hogy ez meg ez, ilyen és olyan, másrészt a köztudat
is tudja, de én az illetőről mégis azt állitom, hogy _nem_-ez és
_nem_-az, és nem ilyen, hanem _amolyan_. Vagyis: személyes jellegét és
közismert tulajdonságait szántszándékkal eltorzitom. Amit azonban nem
ismerek, azt nem torzithatom el. Amig valakiről nem tudom, hogy kövér,
addig, ha azt állitom róla, hogy sovány, csak helytelent állitottam s
nem őt, hanem magamat tettem nevetségessé. Ugy nézem, hogy ez a tanár ur
esete. Nem tudta, hogy tisztességes nővel beszél, azt hitte, hogy
modellel, azt hitte, hogy a modell nem tisztességes, azt hitte, hogy
annak, aki nem tisztességes, mindjárt randevút ajánlhat, azt hitte, hogy
akinek randevút ajánl, annak rögtön meg kell neveznie magát. Mindez
nevetséges; a tanárra. S az egész cselekmény-láncolat gazdátlanul
lógott, mert a tanár csak annak nevezte meg magát, akinek randevút
adott, randevút pedig annak adott, aki modell, s a modell, az csak
fikció volt. A fikció absztrakt. Absztraktumokból nem lehetnek _igazi_
pofonok. Tehát – most már egész jól elmagyaráztam magamnak – a szobrász
is tévedett. Neki is az absztraktumoknál kellett volna maradnia. Például
pofont kellett volna igérnie annak, aki az ő feleségét modellnek véli.
Ha a tanár jelentkezett volna, meg lehetett volna pofozni. De a tanár
nem jelentkezhetett volna, mert ő a szobrász feleségét semminek sem
vélhette, hiszen nem is ösmerte. Meg sem sérthette, pofont sem
kaphatott.
Utólag azonban látom, hogy valahol én is elhibáztam a gondolkodást,
mert, ime, a tanárnak nem is kellett jelentkezni, mégis meg lehetett
pofozni, a tanár senkit sem sértett meg, mégis kaphatott pofont. Tehát,
a föld gömbölyü, oda térek vissza, ahonnan elindultam, ez az ügy mégis
rendben van.
Rendben. Mert kifelejtettem belőle, hogy az egész a budapesti telefonnal
kapcsolatban történt. S aki a telefonfülkében áll, az, szegény,
beszámithatatlan. Nem tudja, mit beszél és nem tudja, mit hall. Szerelmi
őrület is kitörhet rajta. Hogy _egy_ csókot kér és _három_ pofont kap?
Nem csodálatos. Az sem volna csodálatos, ha három pofont kérne s hibás
kapcsolás következtében mindössze _egy_ csókot tudna kapni. Az vesse az
első követ rá, aki a kagylóval nem akarta még agyoncsapni a szekrényt,
és a kanálba, amelybe beszélni kellene, nem akarta belefojtani a
telefonkisasszonyt. Legyünk elnézők. Mindnyájan halandók vagyunk a mi
Urunk, a Központ szine előtt. Halló, szine, nem szive. Nem cime,
nagysád, nem, hanem szine. Igen, igen, az: a Központ szine előtt.