Beszéljünk csak őszintén, mondjuk meg ugy, ahogy van és ne kiabáljuk
tele állandóan a világot ennek az országnak, ennek a városnak a
szegénységével és földhözragadtságával. Ó, vannak itt olyan emberek is,
akiknek nem fényesre kopott a kabátjuk könyöke és nem rojtos a nadrágjuk
szegélye. Nem az arisztokratákat gondolom; nem. Azok szegény komoly
emberek, akik vagy országos politikával vannak elfoglalva, vagy a
birtokaikat kezelik, rá sem érnek élni, s ha élnek, mindenesetre ugy
élnek, elvonultan, mert jólnevelten, hogy észre sem veszszük őket.
Bizonyára van Budapesten magyar arisztokrácia, ámbár én nem tudom, hogy
van-e, de ha van, akkor nem vesz részt ennek a városnak az undok
életében. Jól teszi, nagyon jól teszi, s ha holnap lehetne, holnap
léptetném elő magamat gróffá, vagy herceggé s nyolc inast állitanék az
előszobába, akiknek nem volna egyéb feladatuk, csak az, hogy
megakadályozzák, hogy ne keveredjem a korpa közé és meg ne egyenek a…
igen, a hizottak. Nem tudom hány ezeren vannak, nagyon sokan nem
lehetnek, de őket látom mindenütt, az utcán automobilban, a prömiéren a
páholyban, a kávéházban – igen, ott – a kirakati legfőbb asztal mellett.
Csak ülnek és ragyognak, a szemükből csöpög a zsir, a fülük el-áll a
nagy boldogságtól, a szájuk tátva van, ugy szijják magukba ezt az erjedt
életet. Szijják? Nem. Eszik. Habzsolják. Hörpölik. Csámcsogják.
Lefetyelik.
Életöröm? Az egészen más valami. Azt méltóztassék más világvárosokban
keresni. Ott elvégzik az emberek a dolgukat s aztán szépen megtöltik
szórakozással a maradék idejüket. Szépen, szerényen, tisztára mosakodva,
hogy ugy mondjam: karcsuan és soványan. De itt? Itt vagy a sárgafogu
nyomoruságot látom, vagy a hizottak részeg körtáncát. Korrigálnom kell a
szót: nem is hizottak ők, mert nem hus és háj van a testükön; csak
dagadtak, kinosan és kellemetlenül meg vannak püffedve, kövérek és
verejtékesek… Ez az a had, amely este, ha kigyullad a lámpa, elbódul,
megszédül, nekivadul attól a förtelemtől, amit pesti életnek csufolnak
az ördögök odalenn. Ennek a falkának ilyenkor elkezd kelleni valami. Mi
kell? Nyüzsgés kell, hemzsegés kell, hangos beszéd kell, vihogás kell,
forró és tespedt levegő, egymáshoz dörgölődés kell. Szinésznőszag kell.
A szemük kigurguláz a gödréből, orrlyukuk szélesre tágul, arcuk eltorzul
és ők most élnek. Érzik, hogy élnek; tudomásukra jut, hogy itt vannak e
földön, zihálhatnak a tüdejükkel, paskolhatják az anyaföldet
ludtalpaikkal. A szinházba mennek el és ott lelegelik a szinpadot. A
férfiak benyelik a nőket, a nők belehelik a férfiakat. És csak
szuszognak, pedig nyeriteni szeretnének… Aztán tovább mennek, enni és
inni, ha evésnek és ivásnak nevezhető, amit végeznek. Mindenüvé
bedülnek, ahol fény van és lárma van, kicserélik a… Mit cserélnek ki?
Hiszen nincs véleményük semmiről. Kicserélik azt a szemetet, amit az
ujságok söpörtek bele koponyájuk üres ládájába. Mind csak ugyanazt
tudja, egyik sem tud semmit. Tüzesitik a szájukat és lottyadt
fantáziájukat azon, hogy a szinész, akit láttak, melyik nőt vágta pofon
tegnap férfiasságának fölsistergésében, s a szinésznő, kinek a parfőmjét
a mellkasukba hörögték, kivel, hogyan, mikor, meddig csalta meg az urát,
a szeretőjét, a kitartóját, a kitartottját, azt az egész boldog
férfiláncot, amely a testéhez közelférhetett.
Kik ezek az emberek? Nem tudom. Nagykereskedők, akik tudják, hogy
kicsiny a raktár, óriási a künlévőség; pénzemberek, akik nem tudják,
hogy holnap a börzén nem az utolsót nyekkenik-e; nagy családok fiai,
akik már ráhamisitották a váltóra a tilos nevet, csak még nem tudnak
róla elegen; férjek, akik a feleségükből élnek, de tartanak tőle, hogy
holnap már öreg lesz az asszony s nem fog jövedelmezni; művészek,
akikben tombol tehetségtelenségük teljes tudata, alkotózsenijük
kappansága, s akik rettegnek a kitudódástól. Mit tudom én kik? De csupa
olyan ember, aki mámorosan akar ágybazuhanni, hogy kaccenjammerrel
kelhessen fel, hogy ne legyen csöpp kis eszének birtokában egy
pillanatig sem. Mert akkor baj volna, akkor szögek nőnének ki a szürke
malterfalakból és hivogatóan szólnának:
– Gyere, gyere, akaszd fel magad.
És a borbély beretvája beleharapna a gégébe és az asztalok fiókjába
gondosan elzárt revolverek kiugranának mint fekete békák és halált
brekegnének a fül mellé, a halánték kék erei közé. Ezek azok az emberek,
akik egy percig sincsenek egyedül, s mikor egyedül vannak, akkor
sincsenek magukkal. Akik nem azt látják a tükörben, amit mutat, hanem
amit vizes szemmel beléje-néznek, akik hálóingben sem eszmélnek arra,
hogy a bőrük májfoltos, a hasuk dagadt s a lábaik befelé görbülnek.
Hogy mindenütt vannak ilyenek? Hogyne volnának. De nem ők adják meg az
élet külső szinét, nem ők pezsegnek a pohár legszintjén, nem őket látom
mindig, nem róluk hallok folyton, nem felőlük értesülök állandóan a
lapokból. Itt azonban csak ők vannak a légbe perolin-spriccel
befecskendezve, s akinek ez nem tetszik, az bebujhat a lakásába, remetei
állást vállalhat, világbölcse lehet, de ki nem mehet a kapuja elé, mert
onnan kezdve minden lépésnél az orrába verődnek a hizottak, azzal az
atmoszféra-burokkal, mely testüket körülpáncélozza.
Carpe diem? Szakaszd le minden órának virágát? Ez valami. De amit _ezek_
müvelnek, az nem virágszakitás, csak lehervasztása a virágnak, amerre
tetemüket görgetik. A bizonytalan holnap miatt van ez igy? Ha igen,
akkor jönne már el az a holnap, jönne még ma, és szurná fel e
gömböcöket. Én itt vagyok, ember vagyok, igazán ember és lélekzeni
szeretnék, csendeset, mélyet és boldogat.
Tisztát.