Társadalmi mozgalom készül a tiz éven alul való gyermekek
kávéházba-nem-vitelére. Ez a mozgalom maga: a legsulyosabban
kompromittáló adat e társadalom ellen. Szedje össze ki-ki az ő
legfrissebb életerejét, melylyel undorait leküzdeni szokta, s azután
képzelje el, minő társadalom az, melyben egy ilyen mozgalom megindulhat.
Minő társadalom? Sársadalom. Pesti társadalom, amely magát társadalomnak
nevezte el, holott, ha idején a szótárba tekint, ott megpillanthatta
volna a saját megkeresztelésére a nyáj és konda szavakat, amik a célnak
és az igazságnak sokkal jobban megfelelhettek volna. Ez az
emberkonglomerátum azonban (egyelőre tartózkodom attól, hogy valamely
egyéb főnévvel határozzam meg közelebbről), ez az emberkonglomerátum
azonban nem néz bele a szótárba, hanem ahelyett bemegy a kávéházba és
elhozatja az összes illusztrált lapokat és világszemléletet merit
belőlük.
És ne vigyék ezentul magukkal a tiz éven aluli gyermekeket?
Nem engedhetem; kedélyem egész harsányságával tiltakoznom kell a
nevelésnek hiányossá tétele ellen. Hogyne, majd nélkülözöm a tiz éven
alulit, aki minden második percben megjelenik az asztalomnál és az én
illusztrált lapomhoz nyul, amikből _én_ vagyok világszemléletet
meritendő! És a másik kis penészvirágot, aki krumplin-fehéredett
angyalarcát, a hullámzó szőke fürtökkel, legalább háromszor odatolja, s
a székhez nyul, melyen a napisajtó van összegyüjtve számomra, hogy kellő
mennyiségü embergyülölést, lenézést és utálatot tanuljak belőle. Jön,
mondom, az angyal, a lapok közül azt fogja meg, amelyik legalul van,
halkan kihuzza s visszamegy a mamájához. Hogy angyal ment el mellettem,
azt csak abból tudom meg, hogy a következő percben az összes lapok
hatalmas dörejjel a földre csusznak a székről. De az angyal már a
mamájánál van s én csak a cvikkeremen át küldhetem el hozzá gyilkos
szempillantásomat, melylyel ezt akarom kifejezni:
– Te pesti emberbimbó, te! Mért nem tartasz nagy költőnkkel, Madách
Imrével (sztregovai és kis-kelecsényi), ki azt állitja, hogy ‚csak
később válik megszokott pimaszszá!‘ Ó, mért nem később? Mért sietteted
ennyire az evoluciót és a differenciálódást? Te vakarcs, te
tizévenaluli!
De a gyermekkedély mindezt meg nem érti. A gyermekkedély már ül a mamája
mellett, egyik kezét egy pohár tiszta vizben tartva, másik kezét orrába
mélyitve. És én nem akarom elcsufitani a pesti kávéháznak a képét. Sőt,
ha ki tudnám vinni, hogy egy ilyen kávéház, amikor legtelibb,
leghangosabb, amikor legpestibb: megkövesedjen, én megtenném a
lépéseket, s az egész kávéházat elvinném a Muzeumba. Ott ülne akkor –
kőből – az egész müvelt középosztály, a világ legbárgyubb és
legfölöslegesebb szavaival a férfiak ajkán, a nőkén ama mosolylyal, mely
a szomszéd asztalnál ülő senkinek szól, mennyet igérően, de legföljebb
egy pikoló-kapucinert megérően. Ott ülnének a háboru-szakértők,
lótudósok, kulissza-szimatolók, talentummérlegelők, irodalom-kóstolók,
müvészetmeghatározók, élet-szabályozók, törvény-megállapitók,
világ-oktatók… Mit mondjak? – szemétrevalók. Mit mondjak? Az egész
társadalom. Amely most megmozdult, hogy a tizévenaluli érdekében akciót
fejtsen ki.
Á! Ehhez nem adhatom a belegyezésemet. Egy társadalomban, amely nem
érdemli meg az egyéni jogokat, nem fogom eltürni, hogy valakit, ha
mégannyira tizévenaluli is, megfoszszanak e jogoktól. S nemhogy
szükitenem, de kiterjeszteném a korhatárt. Kevés csecsemőt látok a
kávéházakban és kevés haldokló öreget. Hozzák be őket is, hogy az élet
valóban a kávéházban kezdődjön, à-peu-près, és ugyanott végződjön,
valóban. Mert, tisztázzuk már a kérdést, az élet maga a kávéház. Rontsuk
már le azt a teóriát, hogy a pesti ember a kávéházba nyargal, mert ott
olcsó pénzért megkaphatja mindama luxuriózumokat, amik otthon nem állnak
rendelkezésére. A magunk ámitására találtuk ezt ki.
Nem igaz.
Nincs az a tömeglakás, amiben köbméterszám szerint kevesebb levegő jutna
egy emberre, mint a kávéházban. De éppen ez a kevés levegő kell a
társadalomnak. Nincs is tüdeje több levegő számára. Ha nem szivhatná a
meleg szivarvég és cigaretta-csutak szagát, kék és szürke
füstfalatokkal, hamar tüdővészbe esnék és elpusztulna. A levegő miatt. S
ha csakugyan kávét inna otthon s nem gálicköves petróleumot,
gyomorbetegségei támadnának. Ha nem egy-forintot fizetne egy szelet
sonkáért, hanem huszkrajcárnyi sonkával egyszer jóllakhatnék saját négy
fala közt: elpusztulna. Ha nem nyelhetné pincérek konfidenciáit,
manzsettagomb-árusok élceit, meghalna humortalanság cimén.
Hagyjátok, bölcsek, hagyjátok igy az én társadalmamat, ahogy van. Ne
akarjátok rendbehozni és megtisztitani, mert renddel és tisztasággal
megölnétek. Ne támogassátok a tizévenaluli mozgalmat. Ne mondjátok, hogy
milyen nagy és gyönyörü dolog ez. Humanitárius. Társadalmi! Ne mondjatok
semmit. Föl se keljetek a kávéházi asztal mellől emiatt. A kávéház e
városba való, e város a kávéházba való. A gyerek is onnanvaló, a gyerek
is odavaló. Inkább dolgozzátok át világfelfogásotokat kávéházi alapon. A
jó isten kis sapkával a fején csak néhe-néha látható. Ő a főköszönő.
Rafael és Mihály arkangyalok gérantokul képzelhetők, akik, mint
mellékköszönők, megjelennek az asztaloknál és megkérdik:
tecetmárrendelni? Maga a szolgálattevő angyalszemélyzet keshedt
szmókingot visel és jobb- és bal-lapockájából egy-egy piszkos szalvéta
áll ki fehéren. E szárnyukon röpülnek egyik üdvözült-csoporttól a
másikhoz, hogy kihallgassák a beszélgetéseket, feldöntsék a székeket,
leöntsék a ruhákat és ne hozzanak semmit, ami ‚rendelve lett‘.
És ebben a világfelfogásban nagyszerüen el lehet helyezni a
tizévenaluliakat is, Murillo pufókjai gyanánt, akik fehér
média-füstgombócokon ülnek, a két tenyerükre könyökölnek és szalmaszálon
át szivják ki a Zilüsztrációnból a képeket. Boldogtalan Pestallozzik!!
hol akarjátok nevelni a pesti gyereket? Zöld lombok alatt? Sarjus mezőn?
Csobogó vizeken? Hogy erős legyen? Vállas? Tüdős? Hisz akkor
tizennyolcéves korában kiveri saját apját-anyját a kávéházból,
leromboltatja ezt a várost, s ahol ruhatárak petyhüdt prémkabátjai
lógtak, oda embereket akasztat!
Nolite tangere! Ne nyuljatok a világrendemhez!