A mult év egyik borongós novemberi napján, a midőn a felhők azon
látszottak országgyűlésezni odafenn, hogy kész eső, vagy hó alakjában
róják-e le az idei adójukat, a mivel a földnek tartoznak? egy fiatal
férfi igyekezett nagy léptekkel elérni a montenegrói fejedelem
barátságos küszöbét, a kinek ez a moratorium nagyon kedvére lehetett,
mert sem esernyő, sem köpönyeg nem szolgált neki fedezetül. Fehér
kalapja ugyan igyekezett a nyár óta hozzábarnulni az őszi időhöz; de még
a tökéletes sonkaszint nem nyerte el a pipafüsttől. Két nyári kabát volt
rajta, egyik sárga, másik barna, a sárgát vette felül, a barna hosszabb
volt egy grammal, vagy literrel, vagy nem tudom én, minek híják most az
«araszt», mint a sárga s kilátszott alóla. Őseink is így viselték a
dolmányt: a hosszabbat alul, a kurtát felül.
A mint belépett a kávéházba, nem is köszönt senkinek, csak egyenesen
ment a megszokott szegletbe szemére húzott kalappal s kicsi híja, hogy
az ölébe nem ült annak az alaknak, a ki a helyét elfoglalá.
– No nincs több asztal a kávéházban, csak ez? dörmögött az ott talált
buslakodó a vele szemközt letelepülőre.
Volt biz ott még hat asztal is, s egyetlen egynél kuporgott egy magányos
czernagoracz egy pohár szilvapálinka mellett; de hát a mi fiatal
emberünk szerette a társaságot és beszélgetést. Udvariasan engedelmet
kért, megdörzsölte a kezeit, hogy a hideg kimenjen belőlük s aztán
szétnézett a marqueur után.
A «Kristóf» ismerte már jól a vendégét s hozta számára a mindennapit;
egy pohár forró tejet, meg egy zsemlyét.
Ez volt a vendégre nézve az ozsonna, vacsora, még talán az ebéd is.
A mint a tálczáról átvette a tejes poharat és a süteményt, mindjárt le
is tette rá a megfelelő árt, egy piczuligramm alakjában.
Kristóf úr markába vette a pseudoezüst pénzt s megköpködte:
«Pfhü, pfhü; apád-anyád ide jőjjön! Ez az első pénz, a mit ma beveszek.»
Pedig délután öt óra volt már.
Az átelleni vendég előtt állt egy pohár fekete kávé érintetlenül. Az
uraságon jó macskaprémmel bélelt téli kabát volt, s a mellénye gombjába
arany óraláncz volt akasztva. Az alsó kabátja mellső oldalán pedig egy
négyszögű dombormű árulá el, hogy ott tárcza van, s tárczát nem csak
azért visel az ember, hogy az oldalát nyomja.
Az uraság azonban nem itta meg a kávét; hanem kezében tartotta a Pester
Lloydot, s annak az első lapját tanulmányozta.
Nagyon apróra meg akarta tanulni, mert egészen belebujt, úgy eltakarta
vele magát. A fiatal embernek nem maradt más mulatsága (ez levén az
egyedüli hirlappéldány a montenegrói fejedelem területén) mint az alatt
a hirlapnak felé fordított oldalát olvasni, a mi szintén igen érdekes
olvasmány: ott hirdetik a doktorok, hogy miféle betegségeket tudnak ők
gyógyítani? A fiatal kedélyt ez is mulattatja nagyon: «de bolondok ezek
a doktorok, hogy olyan bajokat akarnak meggyógyítani mai nap, a mikhez
még elébb pénzének kellene lenni az embernek, hogy azokat megszerezze».
Az átellenesének azonban még könnyű a dolga, mert az ablak felé van
fordulva; tehát még lát valamit a betükből; de ő felé az árnyékos oldala
van fordítva a lapnak s idebenn már sötét van. Egyéb világosság nem ég,
mint az a spirituslámpa az asztalon, a minél fidibuszt lehet gyujtani.
– Ejnye, de sötét van idebenn, Kristóf! jegyzi meg a fiatal ember, a
kiürített pohárból az utolsó morzsát is kiszedegetve a kanállal.
– Még nem gyujtjuk meg a gázt; elég világosságot ad a spiritus lámpa.
A párbeszéd által háborgatott újságolvasó boszusan felkelt, s átment a
szomszéd asztalhoz, a Lloydot is magával vitte.
A Kristóf utána szállította a fekete kávét.
– Egészen jéghideg lett már; dörmögé az uraság. Melegíttesse meg újra.
A Kristóf engedelmesen szót fogadott s nemsokára visszajött a párolgó
feketével.
A fiatal ember várta türelmesen, hogy meddig lakik még benne ez az
uraság abban a Lloydban?
Végre letette az maga mellé a hirlapot, hanem akkor meg rákönyökölt. A
fiatal ember szerette volna megszólítani, hogy adja már ide, ha
kitanulta; de félt, hogy megharagítja.
A prémes uraság fejét tenyerébe támasztva, elkezdte a kanállal a kávét
kavargatni s úgy nézett bele abba a pohárba, mintha a lánczhidról nézne
le valaki a Dunába.
– Ejnye, de hideg van idebenn, mondá a fiatal ember, két tenyerét
összedörzsölve, Kristófnak.
– Még nem fűtünk, elég meleget ád a spiritus lámpa.
Nem sokára aztán olyas valamit látott a fiatal ember, a mitől olyan
melege lett, hogy a háta is izzadt bele.
A mogorva vendég egy perczre megint eltakarta magát a hirlappal, mintha
keresne benne valamit s aztán mikor ismét letette azt maga elé, elkezdte
sebesen a kávét kavarni a pohárban, míg szemei merően bámultak az
átelleni órára, mely épen hatot mutatott.
És a fiatal ember azt látta, hogy az a pohár fekete kávé egyszerre csak
elkezd fehér lenni; mindig világosabb, mindig fényesebb lesz, utoljára
az egész pohár rémületes zöld fényt derenget maga körül. Ettől a
látványtól kezdett izzadni a homloka.
Az óra hatot ütött; a prémes úr felemelte a poharat, behunyta szemeit, a
fiatal ember pedig felrúgta a székét, odaugrott hozzá, kikapta a kezéből
a poharat s a tartalmát odaöntötte a köpőládába, vakmerően ráförmedve a
megtámadottra:
«Hát nem szégyenli ön magát?»