– Nem szégyenli magát az úr? – ismétlé a két nyári kabátos ifjú ember a
macskaprémesnek, mi alatt a marqueur a padlóra öntött folyadékot
törülgette fel a tegnapi ujsággal, (még a padlón is fénylett a
szétömlött villós méregfolyadék.) Meg akarja magát ölni! Hát akkor én
mit tennék? A ki elvégeztem tizenkét iskolát, kitanultam az oeconomiát,
veterináriát, letettem a birói vizsgát, voltam két esztendeig
szolgabirói segéd, akkor redukáltak, télen nyári kabátban az utczán
felejtettek s most lótok-futok egyik ajtóról a másikra munkát keresni,
mindenütt beleütöm az orromat olyan emberekbe, a kiket már ugyanonnan
kilöktek; délig körmölök, másolok, keresek vele harminczöt krajczárt:
abból huszat elköltök újabb folyamodásokra, papirosra, bélyegre, tizenöt
krajczárból ebédelek, vacsorálok, szállásom nincs, itt hálok a pad
alatt; az egyik fülemre ráfekszem, a másikkal takarózom, s a vasárnapot
megbőjtölöm, mert akkor nincs kereset. Azért még sem ugrom a Dunába. Az
úrnak pedig milyen szép macskaprémes kabátja van, még óraláncza is s
mégis gyufát akar enni?
A megdorgált ember engedte magát, mint tetten kapott gonosztevő, végig
leczkéztetni s mikor vége volt, azt mondta rá:
– Még egyebem is van: ez a három emeletes ház is az enyim.
– Hát akkor mi a baja?
– És azért mégis szegényebb ördög vagyok, mint az úr ebben a másfél
nyári kabátban.
– Hát akkor szökjék el a házától s mindjárt gazdagabb ember lesz, mint
én – egy egész téli kabáttal.
– Nem érti azt az úr. Nem tanítják ezt a tizenhat iskolában. Pedig bár
mindjárt az elsőben azt tanitanák: a Hübner helyett. De hát ha már a
kávémat elpocsékolta az úr, hát már most hallgassa meg, hogy mi bajom
van én nékem, s ha tud valamit kitalálni, a mi az ellen használ, hát
akkor odaadom az úrnak akármimet, a mi még az enyim.
– Adjon róla irást.
– Akár kettőt. Tegye fel az úr prókátorosan: a stemplit fizesse maga.
Hanem elébb hallgassa meg, miben áll a bajom. Tud az úr a financziális
kalkulushoz?
– ’Sz abba szakadt ki a kabátom könyöke.
– No hát! Én a régi okos világban becsületes hentesmester voltam.
Ismertem a művészetemet alaposan s szereztem magamnak belőle – nem ugyan
valami kapitalist, mert a pénz nem való tisztességes embernek, hanem egy
kis házat és telket itt ezen a téren, a melyet az előtt disznópiacznak
hittak. Csinos kis ház volt! Olyan szép húsfüstölő műhely volt benne,
hogy ellakhatott volna abban akár Stroussberg. Hát még a kert odahátul!
Micsoda sárgabaraczk fák voltak benne! S milyen gyönyörű nagy bécsi
szederfa. Mikor érett a szeder, minden gyermekemnek tulipiros volt a
képe a levétől. Nem adtam volna azt a fát senki száz forintjáért. Nem is
volt én nekem soha semmi bajom; kivéve egy fél esztendőt, a mikor
megakasztotta a kalbász-üzletet a trichin-nyavalya; hogy a Pluto kösse
hátul a sarkát annak az ujságirónak, a ki legelőször kigondolta! – Ekkor
beütöttek a boldog aranyidők. A magas kormány elkezdte önteni a pénzt a
házi urak kalapjába. Az ujságok mellett Budapest új térképei jelentek
meg, rózsaszínnel festett új utczákkal. Az akadémiában nagyszerű
panorámák voltak kiállítva: ilyen lesz Budapest tíz esztendő mulva! Az
én jó disznópiaczomat elnevezték Bendegúz-térnek. Ez is le volt
pingálva, hogy milyen lesz tíz esztendő mulva? Olyan Párisban nincs.
Három baubank alakult a kiépítésére, mindeniknek volt egy gróf elnöke,
egy bankár igazgatója, meg egy képviselő titkárja; pénze pedig annyi,
hogy az ablakon folyt volna ki, ha más úton ki nem folyhatott volna.
Egyik sensál a másiknak adta a kilincset a házamban, azt kérdezve, hogy
adom? Én szereztem azt egy időben, mindent összevéve nyolczezer
forintért. Addig liczitáltak egymásra, míg utoljára fölverték
nyolczvanezer forintra. Ott volt már a pénz az asztalomra leszámlálva:
csak be kellett volna sepernem, s aztán elénekelnem, hogy «Isten hozzád
te csendes ház!» Ekkor egyet gondoltam: visszaadtam a pénzt,
megtartottam a házat, azt mondtam, no már most hát építek magamnak ide
egy palotát. Nyolczvanezer forintot érő telkem már van. Ez bizonyos. Ezt
a jég sem veri el. Itt van egy hatalmas pénzintézet, a «szükölködők
bankja». A czíme is mily bizalomgerjesztő. Az igazgatója sógorom. A
titkárja benső barátom. Három esztendeig mindig ő borotvált. Most
visszaszolgálom neki. Egy nyolczvanezer forintot érő telek
tulajdonosának semmi erőtetésbe sem kerül százhúszezer forintot kapni
kölcsön egy háromemeletes palota felépítésére. Maga a bank vállalkozik
rá. Nekem csak a kész ház kulcsait adják át s én aláírom a kötelezvényt,
mely szerint én fizetek harminczkét esztendeig a kölcsöntől hat
perczentes kamatot, meg két százalék törlesztést. Úgy de én nekem
viszont nyolcz száztólit hoz be a ház az egész értéke után: és így
harminczkét esztendő alatt maga magát tisztára kifizeti. S azonfölül
nekem évenkint marad hatezernégyszáz forint bizonyos jövedelmem, a mivel
egyszerre úrrá vagyok téve! Ez már csak bizonyos kalkulus; ugy-e?
A hallgató nagyon csóválta a fejét.
A házi úr folytatá:
– Valamennyi építeni szándékozó között én szaladtam legelőre, hogy
megelőzzem a többit. Meg is előztem. Az én házam már tető alatt volt,
mikor a többiek még csak a meszet ójtatták hozzá. A felvett kölcsön
becsületesen felment rá: akkor volt legdrágább a tégla, meg a napszám.
Csakhogy kapni lehetett! Őszre már készen állt a házam s télre belé
lehetett volna költözni, ha az építőmester olyan jól nem csinálta volna
a stuckaturokat, hogy mind fel kellett szedetni s újat rakatni helyébe
télen.
– Bizonyosan vén fákat használt hozzá.
– Ördögöt vénet! Hiszen zöld volt még: akkor vágták az erdőn. Maga csak
pipázzék és ne beszéljen! Pedig már akkor ki volt adva minden szállás a
házamban, a mikor még be sem voltak vakolva a falak. A szálláskeresők
lajtorján másztak fel kvártélyt nézni s lefoglalának mindent az utolsó
pincze-raktárig. A földalatti magazinokat kivette egy gazdag
gabonakereskedő, aztán meg egy fiatal bankárfiú. Ez utóbbi nem volt se
gazdag, se kereskedő; de igen jó kuncsaft. Pénz helyett repczét kapott
az uzsorástól, azt tartotta itten. Ez volt az ő trezorja. A földszint
még nedves volt, mikor már kivették: az egyik részét a montenegrói
fejedelem kávéházának, a másikat nagyszerű piperebazárnak. Az első
emeletet egészen elfoglalta az első magyar-osztrák tengeri gőzhajózási
társulat. Ez már csak nagyhitelű vállalat volt az egyszer! A második
emelet egyik felébe ruhagyár fészkelte be magát. Virágzó üzlet! A másik
felét pompásan bebutoroztatta egy vidéki földes uraság, a ki egyúttal
országgyűlési képviselő is; gazdag úr, nevezetes honatya; egyszóval
halhatatlan ember; a mi nagy érdem egy parteinál. A harmadik emeletnek
egyik szögletében magam helyezkedtem el családommal, a közepét egy
vasúti főhivatalnok lepte meg, s a tulsó szárnyában fészket rakott egy
szép elegans kisasszony, a ki énekesnőnek irta be magát és volt egy gróf
vőlegénye. Párisból hozatta ruháit; mikor a doboz megérkezett a
postával, kétezer, háromezer frank volt rá felírva: a miből gyanítható
volt, hogy vagy ő maga, vagy a vőlegénye nagyon szépen énekel. Még aztán
jött egy fotograf, a ki addig unszolt, míg rávett, hogy üvegeztessem be
a házam tetejét, hogy ott ő felüthesse a műhelyét. Uram! Még a
kapu-alját is kivették tőlem: egy olajfestmény-árús szerződést kötött
velem, hogy ott kirakhassa a remekműveit. Még egy udvari szobám volt, a
mit eshetőleges katonabeszállásolásra hagytam meg, azt is kivette tőlem
egy öreg úr, a kiről azt mondták, hogy nagy uzsorás. Egy szóval
tökéletesen helyre voltam állítva. Semmi kivánni valóm sem lehetett. Nem
is volt szó több húsfüstölésről; a feleségem dáma lett, a fiam gavallér,
a leányom énekelni, zongorázni tanult: magam pedig bizottsági tag lettem
és alelnök a Walhalla-nevű temetkezési egyletnél, mely minden eddigi
temetkezési pompát mesésen fölülmúlni igyekezett.
– No ez az egy jó legalább megmaradt a sokból: a temetkezési pompánk. A
ki látja, hogy milyen fényesen temetnek el bennünket, csakugyan azt
hiszi, hogy urak vagyunk.
– Arra az úrnak semmi gondja. Tehát, hogy visszatérjünk a financzialis
calculusra, a bilanceom így állt. Biztos jövedelmem volt a házamtól
tizenhatezerhatszáz forint. Ebből kamat és törlesztés fizetendő a
banknak kilenczezerhatszáz. Marad nekem valóságos jövedelmem hétezer
kemény forint. E mellett már csak megélhet az ember hurkatöltögetés
nélkül is! Hanem mindjárt az első félesztendőben kapok az én barátságos
bankomtól egy szerelmes levelet, a miben tudtomra adják, hogy az egész
világon megdrágult a pénz; a hat perczentre adott kölcsönt nem adhatják
most már alább hét és fél perczentnél, ha nem tetszik a föltétel, szabad
lesz visszafizetnem. No ez szép újesztendei köszöntő. Már most a tiszta
jövedelmem leszáll ötezer kétszáz forintra. Összébb kell húzni a
bagariákat. A következő fertályban azonban a lakók kezdtek lefelé
steigerolni. Engednem kellett. Fele bért kináltak, mint eddig. Abba is
meg kellett nyugodnom. Elolvadt az egész plus, a mi a saját jövedelmemet
képezte. Örültem, hogy a bank rátáját ki tudtam teremteni. Ez az örömem
is elmult. A következő fertályban jöttek a bukások. Egész szállásaim
üresen maradtak. A banknak fizetendő rátát nem voltam képes kiteremteni.
Azt mondtam: «ne hagyd magad!» s hozzá fogtam ahhoz a mesterséghez, a
mit annyian gyakoroltak: ha egy adósságot törleszteni kell, csinálni
másikat. Sohase volt váltón aláírva a nevem; most ráfanyalodtam, hogy az
egyik tararékpénztártól kölcsönt vegyek kilencz perczentre, azért, hogy
a másik bank hét és fél perczentes kölcsönét törleszthessem vele.
Találtam két jó barátot, a ki aláirta a váltómra a nevét.
Viszonszivességből aztán én is aláirtam a nevemet az övékre. A miből
aztán az lett, hogy lejáratkor ők elfelejtették törleszteni a maguk
váltó rátáját s mind a hármat nekem kellett törlesztenem.
– Ezt biz előre is megmondhattam volna.
– Hát miért nem jött akkor, hogy mondta volna meg? No jól van! Ez meg
volt. Jött az új fertály. Jövedelem megint nem volt; törleszteni megint
kellett, most már a kölcsön rátát is, meg a váltó összeget is: fogtam
magam, beálltam a bank «hitelegyletébe», ott «száraz» acceptre adnak
pénzt. No iszen megadtam én szépen ennek a száraz hitelnek az árát.
Lejáratkor most már nem két aláíró, hanem száz in solidum nem fizető
tartozásáért kellett megszenvednem; fizettem a kölcsön kapott pénzért, a
mivel a többi kölcsönt törlesztettem, 35 perczentet, mint veszteséget.
Hát hisz akkor jobb, ha Daumenschraub úrhoz megyek pénzért, az én
udvar-szobai lakómhoz, a ki csak 29 perczentre adja ki a pénzét. Kaptam
is nála hitelt, csakhogy azt a jövő fertályban felvitte 43 perczentre.
Már most tehát így állt a kalkulus: Hogy a banknál levő 7½ perczentes
tartozásomat törleszszem, felvettem a takarékpénztárból 10½ perczentes
váltó-kölcsönt; hogy ezt törleszszem, felvettem a hitelegylettől 35
perczentes kölcsönt, s hogy azt törleszszem, felszedtem az uzsorásomtól
43 perczentes kölcsönt, akkor aztán megesett, hogy valamennyi lakóm
megszünt fizetni a házbért. De már ennek a történetével külön meg kell
az urat apróra ismertetnem.
– Hát ugyan miért nem fizették a lakók a házbért? kérdezé a két nyári
kabátos ifjú.
– Kezdjük csak sorban; aztán tartsunk rendet. Kezdjük el a legelsőnél, a
pinczeraktárnál. Hát a buzakereskedőmet megölte a mult esztendei rozsda.
Az ördög tudta azt, hogy a buza is vasból van: hol aczélos, hol rozsdás,
még sem tart örökké. Mindig olcsóbban adott el, mint a hogy vásárolt.
Utoljára rájött, hogy a mely napon a gőzmalma nem dolgozik, azon a napon
csak ötven forint a vesztesége; de a melyik napon dolgozik, azon száz.
Kapta magát: liquidált. Felgyujtotta a malmát, megkapta érte a
biztosítási összeget s elment vele Bécsbe. A magazin üresen maradt. Ez a
Nro. 1.
– Nro 2. nem volt ilyen okos ember. Ő nagyon messze engagirozta magát
«Omnibus»-ba, míg egyszer lett belőle «nihilibus», akkor egy éjjel
megszökött Amerikába; azt se mondta, hogy «ülj a hátamra!» s itt maradt
a másik magazin üresen.
– Most jön a Nro. 3. A selyemkereskedő. Ez már Amerikából jött haza; ott
tanulta Chicagóban, hogy milyen hamar támadnak a városok a puszta
földből: azért etablirozta magát a disznópiaczon confectiós bolttal. De
csakhamar észrevette, hogy elsiette a dolgot vagy félszázaddal s sietett
átváltoztatni a selyem üzletet pokróczkereskedésre. Floreált is egy
darabig erősen: csak úgy hentergett az udvaromon a sok deszkaláda
mindennap, a mit hordtak és vittek. Azt hittem, valamennyi ujságírót ő
látja el naponkinti pokróczczal. Egyszer aztán az infamis financznak
feladta valami gazember spitzli, hogy az én selyempokrócz kereskedőm
azokban a ládákban, a mikre kivül «halina» van írva, csupa merő külföldi
csempészett szivart szállít. Meglepték, megcsipték, beidézték,
kisütöttek rá mindent: elitélték háromezer millió forint birságra. Az
elől megszökött: itt hagyta az üres ferschlagokat, meg a fizetetlen
házbért.
– Most térjünk át a Nro 4-re. A montenegroi fejedelemre. Persze, hogy
igy spekulált a kávés, a kinek különben is «vics»-en végződik a neve:
hogy ha ő ide üti fel a tanyáját, a disznópiacz szegletére, hát akkor
valamennyi rácz disznókereskedő, a ki csak Zimony és Kőbánya között
megfordul, az mind ő nála költi el a pénzét. Hanem hát beütött a bécsi
krach, meg a herczegovinai lázadás. A ráczoknak nem kellett több disznó,
benne voltak úgy is; a montenegrói fejedelem egész Európától izoláltan
maradt: az én kávésomnak a törzspublikuma elmaradt. Később aztán
fordított a dolgon s estenkint új, más szabású vendégsereg kezdett
gyülekezni a kávéházában: olyannemű, hogy én már nyolcz óra után nem
mertem kimenni a házamból az utczára; de hát mi közöm volt hozzá? csak a
házbért fizesse rendesen. Hanem egyszer egy este valami akasztófáravaló
becsületes ember feladta, hogy a kávéházában nasivasi bank van
felállítva, a hol a falusi embereket con amore kifosztogatják s éjjel
megjelent a kávéház előtt a policzia. Persze, hogy a míg az be tudott
jönni az ajtón, az alatt a bankadók a játékosokkal együtt rég kiugráltak
a hátulsó ablakon s elmenekültek a kerteken keresztül: nem került kézre
senki. Hanem az én kávéházamnak a hitele tönkre lett téve egészen, mióta
éjjel nappal ott strázsál a szegleten egy constabler, s ettől az
utonállótól tisztességes spiller nem mer az ajtón bejönni. Már most az
is felmondott s nem fizeti tovább a házbért.
– Jön a Nro. 5. Az osztrák-magyar tengeri gőzhajózási társulat az első
emeleten. De ennek, engedje meg az úr, hogy egy czigarettet csavarhassak
a tiszteletére, s úgy fogjak hozzá, külön fejezetet szentelve a
viszontagságainak sorrendbeni előadására.
Most gyerünk az első emeletre! Hanem persze csak úgy szóval: mert
testtel oda nem mehetünk. Le van az pecsételve, még a folyosó ajtaja is.
Uram! még egy hajójuk sem volt, már is hajótörést szenvedtek. Volt
igazgató, igazgatótanácsos, elnök, alelnök, intendáns, pénztárnok,
könyvvezető. Egyszer aztán megszökött a pénztárnok. Én azt hiszem,
megfizették, hogy szökjék el, hogy aztán ő rá lehessen fogni, hogy
elvitte a cassát. A részvényesek csődöt kértek. A szállást
lepecsételték. Kaptak tömeggondnokot, perügyelőt. No már uram, én láttam
Boscót, a mint egy üres palaczkból tizenkétféle likört préselt ki, de
szeretném látni azt az ezermestert, a ki egy tömeggondnokból egy
krajczárt ki tudna préselni. Én hát az egész első emelettől nem kapok
házbért. Benne van a tengeri gőzhajózás örök időkre. Az ördög hitte
volna. Ha még ennek se lehet hinni! Ha még a tenger is vízzé válik!
No, most gyerünk a második emeletre. Ott van a nagyszerű ruharaktár. Ez
már csak szolid üzlet. Hiszen kabátra minden embernek van szüksége. Hála
istennek, nem lakunk olyan meleg tartományban, hogy az emberek
köténynyel eljárhatnának. Ruha: tisztesség, azt tartja a közmondás. Az
én szabóm nem is volt élhetetlen ember. Tudta praktikus oldalán venni a
dolgot. Minden lapba beiktatta a hirdetményeit, hogy mi minden kapható
nála? csak a Styxbe nem. Ezért aztán a Styx kifigurázta egy képben, a
hol az én szabóm amaz ismeretes kecskével hozatik kellemetlen
consortiumba. Én dühös voltam érte; azt mondtam, hogy verje meg! Dehogy
verte! Sajtópert indított ellene. Annak nagy hire lett. A tárgyalásról
valamennyi lap referált. Ez volt aztán a reklam! Én azt hiszem, hogy az
egész sajtópert maga a ruhakereskedő csinálta ki a lapszerkesztővel,
hogy nagy híre menjen. Ügyes gondolat volt, az már igaz! Hanem hát mind
ezt a jó gondolatot tönkresilányította Kerkápolyi. Igen is, ő! Már
miniszter korában azt prédikálta, hogy minden ember gazdálkodjék,
takarékoskodjék, járjon gyalog! Jaj, miniszter úr! ha minden ember tíz
esztendeig hord egy kabátot, s gyalog jár át Budára, akkor a bérkocsisok
miből fizessék az adót? A képviselő-jelöltségi beszédében meg plane azt
tanácsolta, hogy meg kell foltozni a rongyos ruhát, s hogy az asszonyok
ne hordjanak tunikát! Már most annak mi lett a következése? Az, hogy az
én ruhakereskedőmnek az ajtaja előtt szépen megnőhetett az én
buzakereskedőmnek a buzája. Egyszer végre (magam is minden ismerősömnek
rekommendáltam a derék embert úton útfélen) beállít hozzá Goldamsel úr,
leggazdagabb gyapjukereskedő ezen a vidéken. Ez jó fogás! Ez idehúzza a
többit is! Előhordják neki az egész magazint, válogat benne kedve
szerint. Utoljára azt kérdi: hogy ennek az ő tavalyi téli kabátjának a
gallérja nagyon kopott; nem lehetne-e rá újat csinálni? S mennyibe
kerülne? Jaj barátom, ruhakincstárnok! ha már Goldamsel is új gallért
varrat az ócska kabátjára, akkor csak te pakolj össze, eredj odább egy
országgal, s czivilizáld a frakjaiddal az oláhokat! Azaz, hogy azt nem
mondtam neki: csak gondoltam magamban; hanem a derék ember tudott a
gondolataimban olvasni; apródonkint elköltözött innen s a jövő
fertályban azt se mondta, hogy «gute Nacht Paoli!» nem hagyott itt nekem
egyebet, mint az üres állványokat, tele pakoló papirossal.
– No de itt van a tulsó szárnyon a földes úr! A kinek kétszeres oka van
Pesten lakni: először mert földesúr, másodszor mert országos képviselő.
Szeretik a választói nagyon. Ez alól csak nem szökik el a föld. Primæ
classis földje van neki, annyi ezer hold, hogy ha nekem annyi volna, már
tavaly akasztottam volna fel magamat, nem az idén. Mert hát nagyon jó
föld az, de az egyik esztendőben tavasztól őszig nem esett rá egy szem
eső: ki nem kelt benne semmi mag, a másik esztendőben ősztől tavaszig
rajta volt az árvíz: nem termett rajta egyéb, mint béka. A harmadik
esztendőben kikelt benne minden, de rájött a rozsda, buza helyett
köménymagot aratott, azt is csak ott, a hol meg nem ették az egerek. No
az idén kitett magáért! olyan termése volt, hogy hetedhétországra szólt.
Akárki adott volna neki rá kölcsönt még a lábán. A szeme se szorult meg
a buzának, mint másutt. S még nagyobb elővigyázat kedvéért négy helyen
is biztosította a jégverés ellen: a hazainál, a pestinél, meg a
Tiszánál, végre a Donaunál. Eljött az aratás, learattak szépen; neki
állított egy egész tábor népet, hogy egy nap alatt elkészüljön vele:
estig kepébe volt rakva minden szerencsésen. Este hat órakor támad egy
irtóztató szélvész; az neki esik a kész kepéknek s úgy elviszi
valamennyit le Afrikába, hogy még csak egy szalmaszálat se hagyott itt
belőle neki. Ez aztán a pech! Ha le nem vágatta volna a buzáját, másnap
következett rá egy irtóztató jégeső, mind elverte volna, kapott volna
érte kártérítést; de hát a szél ellen nem volt biztosítva. Ilyen a
becsületes embernek a pechje. No de mindannyi malheur daczára is biztos
kuncsaft maradt volna; mert képviselő volt, s nagyon szerették választói
s onnan csak kijár a házbér; hanem akkor kapja magát, hoz egy törvényt
az országgyűlés, a mely szerint a ki képviselő, az nem lehet szolgabiró.
Nagyon szerették a választói, hanem volt nekik egy crudélis rossz
szolgabirájuk, a kitől nem tudtak másképen megszabadulni, mint hogy
megválasztották képviselőnek. És így az én lakóm alól még a választó
kerületet is kifujta a szél. Fel se jött többet Pestre. Irtam neki, hogy
hát a szállással mi lesz? Azt hiszi, hogy felelt rá? Dehogy válaszol a
falusi ember valami levélre! Fenyegettem, hogy eladom a butorait!
Fogadni mernék, hogy fel sem bontotta a leveleimet. Akkor aztán
megharagudtam. Összehittam a zsibárúsokat, hogy eladom! Hát aztán
igértek a hat szoba butorért ötven forintot. Ledobáltam őket a lépcsőn.
S már most nem csak az a baj, hogy házbért nem kapok tőle, hanem még
minden héten kétszer le kell magamnak mennem a szállásra s kiporolnom a
butorokat sorba, hogy a moly meg ne egye tisztára.
– Venio nunc ad fortissimum virum! Itt volt a harmadik emeleten Femina
kisasszony. Ő ugyan Fenenának irta magát; de én ezt rendőrségellenes
névnek tartottam; hasonlított valami káromkodáshoz: kikorrigáltam
Feminának. Ebben rá nézve nem is volt semmi sértő. Ő birta a harmadik
emeletnek az egyik felét. Ezt tartottam a legbiztosabb kuncsaftomnak. Ő
volt kiszemelve arra a czélra, hogy rajta kezdem meg a steigerolást.
Nagyon szép volt. Én poéta nem vagyok, hogy le tudjam irni, hogy milyen
szép volt, de nem esem tulzásba, ha azt mondom, hogy volt olyan szép,
mint a hatvani-utczában a friseurbolt ablakába kitett viaszkisasszony.
Azután német szinésznő volt, primadonna, tizesztendei fixum szerződéssel
a német szinháznál: énekelt – neked – úgy, hogy három ajtón keresztül is
hasította a fülemet. Aztán volt neki «egy» eljegyzett mátkája, a ki hol
báró volt, hol gróf volt: de mindenképen gazdag ember volt; mikor
felmentem a padlásra, majd a nyakamat törtem ki a sok üres champagneis
palaczkban, a mi mind ő tőle került oda. Nem szeretett egyebet, csak a
champagneit. Én is szeretem, csakhogy nem akadtam még olyan bolond
grófra, a ki kosárral küldje a nyakamra. Aztán milyen butorzata volt!
Barátom, olyan is volt közte, hogy én azt se tudom, leülnek-e arra, vagy
guitároznak rajta? Csupa indiai fából, meg atlaszból volt ott minden! S
a kirakott ezüstjére megadtak volna a zálogházban legkevesebb ezer
forintot. No ennek már csak biztosított állapotja van. Először: német;
másodszor: énekesnő; harmadszor: szép leány! Külön-külön is megél
mindegyik, hát még mikor együtt van három! Az ördög hitte volna, hogy
még a háromlábu szék is feldülhet! Hát először megbukott a német szinház
igazgatója; becsukta a boltot: oda lett a szerződés. Akár csak egy
omnibus-részvény lett volna. Maradt csak az énekesnő, meg a szép leány.
Egy farsangi napon egész éjjel méltóztatott a maskarabálon mulatni;
másnap reggel úgy be volt rekedve, hogy minden betüt «h»-nak mondott. S
ettől a szent percztől fogva úgy elvesztette a hangját, a mi megért egy
milliót, hogy hálát adhat az Istennek, a ki valaha elveszi, mert nem fog
tudni pörölni. Maradt még csak a szép leány. De hát az meg mit ér, ha
nincs se gróf se báró; ha a vőlegényből egyszerre olyan ember lett,
kinek tartózkodási helye nem tudatik! A jövő fertályban, mikor a házbért
kértem Femina kisasszonytól, leültetett a pamlagra maga mellé,
megszorongatta a kezemet, megsimítgatta a pofámat, csupa hajpor lett a
kabátom gallérja az orczájától; aztán vörösre sirta az orrát: ez volt
nekem a fizetés. Meg se mertem mondani a feleségemnek. Inkább felvettem
annyi pénzt az uzsorástól száz perczentre, s azt mondtam, hogy ez a
Femina kisasszony házbére. A jövő fertályban aztán bucsút vett a
kapufélfától. Mikor pedig a butoraira rá akartam tenni a kezemet,
előállt a butorkereskedő, semmi sem volt kifizetve, elhordatta az orrom
elől.
Ez volt az utolsó lakóm.
A fotográfról ott a padláson nem is beszélek. Ugyan ki jött volna ide
magát lefotografiáztatni; hisz a ki ezen a mi vidékünkön lakik, mosdani
sem szokott, annyira nem kiváncsi a saját ábrázatjára.
A nyomorultnak nem maradt más választása odafenn a kakasülőn, mint vagy
meginni mind azt a cyankalit, pyrogallust és collodiumot, a mit puffra
összevásárolt, vagy felcsapni ujságirónak. Úgy tudom, hogy az utóbbit
választotta.
No most azután már csak én vagyok hátra magam, mint a ház
legszerencsétlenebb lakója. Én nem szökhetem el a házamtól, mert hozzá
vagyok nőve, mint a csigabiga.
No az igaz, hogy az első esztendőben szép jövedelmem volt. A míg
dolgoztam, álmodni sem mertem volna róla, hogy ennyit keressek. Ha
munkával kerestem volna e pénzt, bizonyosan megtakarítottam volna
négy-ötödrészét. Hanem hát, mikor az embernek dolog nélkül jön a
jövedelme, az nem lehet olyan sok, hogy esztendő végére el ne fogyjon.
Pedig én azt hittem, hogy nagyon sok dolgom van. Persze nem olyan komisz
dolog, mint a hajdani, a miért még én fizetek. Megválasztottak városi
képviselőnek, betegápoló és temetkező-egylet bizottsági tagjának,
kruczitürken-egylet tagjának, alelnökének, szavazatszedő bizalmi
férfiunak, esküdtnek, esküdtszéki tagnak, tisztelgő deputatiónak,
kortesvezérnek, bankettrendezőnek, népszámlálónak, Fröbelkertésznek,
iskolavizitálónak; annyi volt a dolgom, hogy azt se tudtam, hol a fejem?
s valamennyinek az volt a vége, hogy «fizess!» Minden megkezdett és
bevégzett munkának az elején meg a végén egy bankett, a kiből én
rendesen éhen mentem haza s ujra ebédeltem a kurta korcsmában s
lefizettem az öt forintomat s aztán vettem egy starniczli czukrot a
czukrásznál, hogy odahaza eldicsekedhessem a feleségemnek, hogy milyen
pompás vendégségről jövök. Egészen elszoktam már hazulról. A sok gyülés
miatt hol délben, hol este, hol reggelfelé ebédeltem; s otthon hitték is
nem is, hogy mindig gyülésbe járok. Igaz biz az, hogy az eszmék
tisztázása végett a conferencziát egy kis sashegyi mellett tovább
folytatni szükséges s a Beleznayban nem megvetendő népénekeseket lehet
hallani, a kiktől sok életfilozofiát tanul az ember. Közbe-közbe egy
kicsit gründoltunk is. A calabriast nem is számítom; mert hisz az
változó szerencsével jár: egy nap én nyertem két forintot, másnap én
vesztettem tiz forintot, harmadnap megint én nyertem öt forintot;
negyednap megint én vesztettem húsz forintot: úgy, hogy
nyereség-veszteség körülbelül apré. No meg aztán ha az ember a szép
cassiernénak fizetett, csak nem kérhette vissza az aprópénzt.
Nem is nagy gyönyörüségem volt idehaza lenni. A feleségem mindig
nyavalyás volt. Az előtt, a míg a földszinti házunkban laktunk, olyan
egészséges volt, mint a mangalicza; most meg folyvást volt valami
grófnénak való baja. Hogy neki a falak kigőzölgése asthmát csinál, az
ablak mellett bejövő légvonattól rheumája támad, a kocsizörgéstől
migrainet kap. Bezzeg, mikor mindennap ott állt a nyitott konyhán
könyökig feltürközve s a csikorgó hidegben maga tisztította a
hurkabelet, akkor nem tudta, hogy mi az a rheuma; a húsfüstölőben sem
vette észre, hogy valami nehéz illat van. Hanem olyan csodálatos
migraineje és rheumája volt, hogy este hét órára, mikor szinházba
kellett menni, mintha kettévágták volna, megszünt, s nevezetes nagy
betegségeiből kurálta ki egy-egy bál, a hová a leánya kedveért neki is
el kellett menni, s a selyemruhának, meg a csipkének csodálatos hatása
volt az organismusára. Sohasem láttam olyan csodálatos betegséget, a
melyiknek Alter és Kissnél van a patikája. Az már bizonyos, hogy legjobb
asszonyorvos a szabó. Nincs az a hideglelés, a mely Monaszterly és
Kuzmik receptjétől el ne múljon. Kóstál százötven forintot.
Szegény jó asszony, az uj emeletes házban annyira megrontotta magát,
hogy tavaszra elővette a köhécselés. Máskor is megjött az így
tavaszszal: akkor úgy hittük, «nátha» s kikúrálta az ember egy garas ára
medve-czukorral, meg két garas ára rapéval, s elmult. Hanem most az lett
a neve, hogy «grippe». S a következése az, hogy az asszony mellbajról
kezdett panaszkodni s az ordinariussal consultált. Az azt mondta neki,
hogy fürdőre kell mennie okvetlenül, ha az élete kedves: Balaton-Füred
indikálva van a mellbajok ellen. Hanem aztán megtudta az asszony, hogy a
kávésné is innen a házból Füredre készül s akkor egyszerre csodamódon
elmult a mellbaja. A helyett a gyomrára panaszkodott. Ez ellen meg már
egyenesen indikálva volt Karlsbad. Pénzbe került az igaz, de nem
sajnáltam tőle, az embernek kóstál valamit a szalmaözvegység megszerzése
hébe-hóba: de megvannak a kellemetes oldalai annak.
Aztán van egy fiam. Jó, becsületes gyerek. Nagy szamár. Ez ugyan soha se
fogja annyira vinni az eszével, hogy kivégezze magát. Jó ennek minden.
Mikor az anyja vaniliakrémet csináltat, ő odakinn a konyhában elébb jól
lakik kukoricza gölődénynyel. Az egész uraságom csak annyi külömbséget
csinált benne, hogy azelőtt vasárnaponkint egyenesen ment a Sauwirthhez;
most meg elébb a redout-bálba megy s csak onnan a Sauwirthhez; aztán meg
eddig ebéd előtt itta a liqueurt, most meg ebéd után. Ezt nem féltem,
hogy mi lesz belőle? mert ez olyan lusta, hogy dolog nélkül megél.
Mert tessék elhinni, hogy minden embernek egyforma esze van. Csakhogy
némely ember olyan vigyázatlan, hogy ezt elárulja magáról. Azt azután
hámba fogják, húzatják, hajszolják, dolgoztatják a lerogyásig. A másik
pedig eltitkolja, hogy van esze, nagy bölcsen: az aztán zsebbe dugja
kezét, s vigan éli keresztül a világot. Nem biznak rá semmit. Mind a
kettőnek egyformán van esze; csakhogy a melyik eltagadja, az az okosabb.
Annál több tehetség egyesül aztán a szegény leánykámban. Szegény
Zsuzsikám! Még alig tizenhat esztendős s már úgy ért a főzéshez,
varráshoz, mint akár az anyja. Ezt szeretem benne én. Hanem az anyja
persze más véleményen volt. Egészen elcsavarta fejét az a bizonyos
Femina kisasszony; annyit beszélt neki a művészi pálya dicsőségéről s
hogy milyen fényes jövendő várna azon az én Zsuzsikámra, ha ráadná
magát. Az már igaz, hogy biz az én Zsuzsikám szép leány. Szabad az úrnak
megnézni a photographiáját, de csak így a markomból, mert a kezébe nem
adom. No ugy-e, hogy ez aztán leány? Pedig az nem chignon ám a fején;
hanem a saját igazi haja. Hát a két asszony addig súgott-búgott, míg
egyszerre a feleségem előrukkolt vele, hogy ő a Zsuzsikát szinésznőnek
szánta. – «Mit? mondok: el akar szökni a háztól?» – Én azt gondoltam,
hogy ezt azon kezdik. – Aztán felvilágosítottak, hogy dehogy szökik el.
Sőt inkább iskolába fog járni, a hol a szinészetet tanítják. Úgy? Ezt se
tudtam. Azt gondoltam, hogy a szinészet is olyan, mint a májas-hurka: a
kinek jó szájize van, az tud jó májas-hurkát csinálni magától is; a
kinek pedig nincs jó szájíze, taníthatják annak szakácskönyvből: soha se
csinál jó májas-hurkát.
Ráhagytam magamat beszélni. Tudja az úr, mikor az asszony föltesz
valamit magában s aztán ugyanazt a dolgot hajnalban, mikor az ember
legjobb izűt alhatnék, ujra meg ujra elkezdi mondani, hát az ember
utoljára inkább beleegyezik, hogy békét hagyjanak neki. Ekkor aztán vett
neki az anyja egy zongorát. Kóstált ötszáz forintot. Jó szerencse, hogy
soha sem voltam nappal otthon: nem háborgattak vele. A Zsuzsikám pedig
elkezdett szorgalmasan feljárogatni a képezdébe s iszonyú csomó könyvet
szorongatott a kebléhez végig az utczán, a mi olyan jól illik ezeknek a
növendék-leánykáknak. A melyik leány könyvet visz, arról tudhatni, hogy
nincsen szeretője; mert ha volna, akkor már szégyenlené a könyvet
czepelni.
Hát egyszer szörnyen kisirt szemekkel jön haza a leányom; s otthon azon
kezdi, hogy levágja a könyveket s azt mondja, hogy ő többet nem megy a
képezdébe.
«Ki bántott, Zsuzsikám, leányom?»
«A professor.»
«Tán nem tudtad a leczkédet s letérdepeltetett?»
«Nem a; hanem olyan csunyákat tanított.»
«Milyen csunyákat, te?»
«Szégyenlem el is mondani.»
«Példának okáért egyet.»
«Hát hogy egy isten bikává lett.»
«Bikává, te? Egy isten?»
«Aztán elrabolt egy kisasszonyt a fürdőből.»
«Egy isten? Egy kisasszonyt?»
«Az ám. S aztán liaisont kötött vele.»
«Tyhü! Kutya, meg a mája!» ordítottam fel én is, s kaptam a bikacsök
botomat, vágtattam fel abba a művész csináló fábrikába: együtt találtam
a professorokat mind.
No uram; a leányom sokat mesélt nekem abból a mythologiából Tantalusról,
Sysiphusról, magam is olvastam az örök zsidót, a mi igaz történet: de
hárman együtt annyi talpalásnak, kőhengerítésnek, s elszaladó almák után
kapaszkodásnak nem mentek végére, mint én magam.
Uram, még kinevettek érte, hogy haragudtam. Azt mondták, hogy hiszen
csak hamis isten volt az, a ki bikává változott: «Jupiter.»
«No már én elejbém ne kerüljön még a Jupiter se, ha bikává változott;
mert én meg mészáros vagyok s kármonádlit aprítok belőle. Az én
leányomnak nem szükség az ilyesmit megtanulni. Azt mondták, hogy az
mythologia. Ezt szükséges tudni annak, a ki szinésznő akar lenni; mert
különben hogy játsza el Orpheust az alvilágban. Ez egyike azoknak a
tudományoknak, a miket a kis leányoknak meg kell tanulni, a kik
szinésznők akarnak lenni. Ilyen tudományok például: hogyan kell
elájulni, szerelmet vallani, a kedvesét megölni, és rendkívüli halállal
kimúlni; aztán megint feltámadni, gavallérokat elcsábítani, férjeket
bolonddá tenni. És a többi.» – Való igaz, hogy ez mind szükséges a
szinpadon. De hát mégis arra kértem az urakat, hogy énekelni, deklamálni
nem bánom tanítsák a leányomat szemtől szembe, de azért a többi
tudományért majd inkább az anyját küldöm ide: annak mondják el, az aztán
majd elmondja otthon a leányának. Hogy kinevettek vele! Azt mondták,
hogy ha már a hamis istenektől is féltem a leányomat, hát még a hamis
emberek elől hova teszem? Utoljára az énekmester azt a gorombaságot
mondta, hogy jobb is, ha otthon tartom a kisasszonyomat, mert a
kisasszony egészen hamis. No még énekmesterből se csináltam kolbászt;
most azt hittem, hogy megteszem! Az én leányom hamis! az a szelid,
szemérmetes ártatlan gyermek! Hanem aztán a többi urak megfogtak, s
megmagyarázták, hogy mikor egy énekmester valakiről azt mondja, hogy
«egészen hamis,» hát akkor annak csak a hangja hamis. Ez meg épen nem
ment a fejembe! Az én leányomnak olyan igazi hangja van, hogy azt
meghallhatja akárki; énekelt az már a templomban is requiemet. Végre
felvilágosítottak, hogy a leányomnak nincsen füle. Itt van ni! Már most
az egyik gyermekemből azért nem lesz semmi, mert nincsen füle; a
másikból pedig azért, hogy nagyon is nagy. Hazamentem nagyon búsan, nem
akartam szegény leányt azzal megszomorítani, hogy nincsen füle; pedig
dehogy nincsen! hiszen még azt is meghallja, a min gondolkozom. «Ugye
apám, azt mondá, jobb lenne e helyett a zongora helyett, ha egy
varrógépen muzsikálnék, s a solfeggiók helyett tanulnám a fehérnemű
varrást? Bizony, ezt mondtam épen magamban. És ő meghallotta. S aztán
még azt mondják, hogy nincsen füle! Rögtön vettem neki egy Wheeler és
Wilsont; az ugyan nem tetszett a feleségnek: azt mondta, hogy ő
fülzugást kap a varrógép berregetésétől; pedig hát nagyon okos butor az.
Mikor a butoraimat lefoglalták, mindent conscribáltak; még a zongorát
is; de ezt kihagyták az executióból: azt mondták, hogy ez a
kenyérkeresetre szükséges eszköz. Én pedig csak mulatságul vettem a
szegény gyereknek.
De hát hogyan jutottam bele az executióba? Ezt hadd mondom el elébb.
Azt már vettem észre, hogy a tartozásaimat, mikor az idejök eljön,
semmiképen sem tudom fizetni. Azt az egyszerű segítséget gondoltam ki,
hogy a főhitelezőmet, a bankot, rábeszélem, hogy várjon! Neki könnyű.
Látja, hogy uszom; ne kapaszkodjék a nyakamba, míg annyira ki nem úszom,
hogy a lábam földet ér. Meg is kaptam az igéretet, hogy várni fognak, a
míg jobb idő lesz. Csupa sógorom, komám volt az igazgató-tanácsban: azt
mondták, hogy majd az egyik szemüket behunyják a kedvemért. Én azt
kértem, hogy hunyják be mind a kettőt. Mikor már azt is megigérték,
akkor egyszerre a publikumnak a szeme nyilt fel mind a kettő. Megbukott
az egyik bank. Olyan volt ez is, mint a mikor az ember álmodja, hogy sok
pénze van: a míg a szemét lehunyja, addig van is; de a mint felnyitja,
odavan minden. Hát az én sógoraim, komáim, a derék tekintélyes férfiak,
a szakértők és nagy nemzetgazdászok azt a tréfát követték el, hogy egy
nap a koma hozott oda a hóna alatt egy csomag divatból kiment részvényt,
a mi csak filagoriát kitapeczirozni való volt már; azt letette
«depó»-ba: akkor a sógor adott neki rá kölcsönt; másnap meg a sógor
hozott oda egy határ döglött papirost, akkor meg a koma fogadta el a
«depó»-t, s az merített neki a pénzből. Utoljára kifogyott a kutból a
pénz, ott maradt a sok veszett papiros. Volt aztán lárma. Sógort, komát
kit becsuktak, ki elszökött; nekem pedig megfogták a nyakravalómat s
szépen ráfojtották a torkomra, hogy vagy fizetek, vagy kirántják alulam
a három emeletest.
A veszedelem nem jár egyedül. A többi hitelintézet is mind megrendült, a
betevők ostrommal veszik vissza a pénzüket, a bankok meg a hitelegyletek
liquidáltattak; fele az adósoknak nem tudott fizetni, azért a másik
felének in solidum kellett helyt állni: utoljára azt vettem észre, hogy
én épen ötven perczentet fizetek, mint legális kamatot a «száraz
váltómra». De már akkor inkább folyamodom a házamban lakó uzsoráshoz,
mert az csak «három perczentre» osztogatja a pénzét. Ez a végső
segítségem, ha azt nem akarom, hogy exequáljanak. Épen a kalapom
keféltem már, hogy majd lemegyek hozzá, a mint jön rohanva fel hozzám a
házmester ijedten s nem tud egyebet mondani, mint hogy «a szederfa!»
No hát mi a szederfa? Igen is van egy vén bécsi szederfa a kertemben.
Azt a gyerekek az építéskor nem engedték kivágni. Az nekik kedvencz
fájuk volt: kicsi korukban egész nyáron rajta élődtek; mindennap
megverte őket az anyjuk azért, hogy a ruhájukat összeszedrezték, ezért
volt nekik olyan kedves. Ez a nagy fa most is megvan még. Bár a többi is
megvolna.
– No hát mi termett a szederfán?
– Az az úr… lihegett a házmester… A földszintről a 13-ból.
– Az én uzsorásom! Hát mit csinál az a szederfán?
– Lóg rajta.
– Utczu szaladjunk! Messük le frissen! Hisz attól én pénzt akarok kérni.
Elég jókor érkeztünk még. Levágtuk a kötelet. Életre dörzsöltük a
jámbort; nem igen nagyon halt még meg.
Vajjon mi vihette erre a kétségbeesett lépésre? Boldogtalan szerelem?
Családi viszontagság? Életunalom? Terhes testi szenvedések? Hirtelen
őrültségi roham? vagy amerikai párbaj? Mindenre gondoltam, a mi csak
lehetséges, csak az igazi okra nem: a mit aztán az életre visszatérőtől
bámulva értettem meg. Az ember tönkre volt jutva. Hallatlan eset ez! Hát
ide jutottunk már? Hogy még az uzsorás is tönkre juthat? Hát akkor kinek
biztos még az élete az országban? Pedig hát rendkívüli bár az eset, de
egészen érthető. Az én emberem országgyűlési képviselőknek osztogatta ki
a pénzét harminczhatos kamatra s mindjárt lefoglalta a fizetéseiket. Ez
már csak biztos hypotheca! Ezt se árvíz el nem viheti, se tűz meg nem
emésztheti, se rozsda meg nem ronthatja; ennek még a köd se árt meg. Ez
a takarmány biztosítva van. Az ám! Ekkor valami insurgensnek eszébe jut
egy paragraphust iktatni a törvénybe, melynél fogvást, a kinek a
képviselői diját lefoglalják, annak elvész a mandatuma s az én uzsorásom
vetését ettől a veszekedett paragraphustól az ország hármas lakattal
bezárt ládájában is elveri a jégeső. Hát gondolhat ki ilyen malheurt is
az ember? Hogy még egy uzsorás is oda jusson, hogy az adósai
könyörögjenek neki, hogy fel ne akaszsza magát; mert ők lesznek
kénytelenek közös költségen eltemettetni. Igazán rettenetes világban
élünk!
Ez az eset az uzsorással annak a megtudására hozott, hogy ez a módja a
pénzcsinálásnak, a mit kölcsönkérésnek nevezünk, egészen romlásnak
indult. – Közbevetőleg mondva, én minden adósságcsinálót becsukatnék,
mint hamis pénzverőt: mert ez a leghamisabb pénz; és minden embert, a ki
nagyobb summát ir alá, mint a mennyit felvesz, becsukatnék, mint
váltóhamisítót.»
Ekkor támadt bennem az a nagyszerű elhatározás, hogy «ejh, ne hagyd
magad! Selbst ist der Mann! – Dolgozni fogok!
Mikor meghallotta az asszony, hogy dolgozni akarok, olyan bömbölésre
fakadt, majd felvette a házat. Azt hitte, a hentes-műhelyt akarom
visszaállítani a házba s megint a vágó-tőke mellé állok a kék
köténynyel! – Együgyü asszonynép! Mintha én egyébhez sem tudnék, mint a
magam mesterségéhez? Hát nem értek-e én mindent? Nem kiküldtek-e a
vízvezetéket megvizsgáló bizottságba? Nem voltam-e megválasztva
igazgatótanácsnak a Bodmereiba? (Tudja az úr, hogy mi az a Bodmerei? Nem
tudja? No én sem.) Nem kiküldtek-e becslőbiztosnak a lágymányosi
téglagyárba? Nem bevettek-e a sugárút-kisajátító esküdtszékbe? Nem
vettek-e be részvényesnek hirlapalapításnál? Nem hivtak-e meg
bankenquetebizottság elé véleményem kihallgatása végett? Nem küldtek-e
ki iskolafelügyelőnek? nem oda ültek-e az ujságirók elejbém, mikor az
iparos-gyűlésben szónokoltam, hogy egyenesen a számból motollálják le a
szót? Nem szólitottak-e meg az utczán a miniszterek és
osztálytanácsosok, mikor összetalálkoztak velem, s országos dolgokban
kérték ki a véleményemet? Van nekem összeköttetésem tömérdek,
tekintélyem sok. Itt az ideje, hogy érvényesítsem. Tehát semmi
hurkatöltő!
Ajánlkoztam én mindenféle üres hivatal betöltésére minisztereknél,
tanácsnál, társulatoknál. Hiszen itt vagyok: dolgozni akarok, munkát
keresek; hasznos tagja kivánok lenni a társadalomnak! – Úgy hiszem, hogy
ezzel leszolgáltam a purgatoriumot. A tisztító tűzben legalább az
embernek az egész mivolta ég: itt csak a pofám égett. Telve volt a
zsebem vizitkártyákkal, mikkel egyik protectorom a másikhoz küldött,
mint a csizio: «menj medvétől rozsomákhoz!» S legjobban bántak velem a
roszakaróim, mert azok első intrádára megmondták, hogy itt nem
osztogatnak semmit! De a jóakaróim: azokat verje meg a Pilátus! Azok nem
utasítottak el egyenesen, hanem feljegyezték a nevemet, elvették a
folyamodásomat, terminust adtak; biztattak, lóttattak-futtattak; a minek
mind nem lett más eredménye, mint hogy – kilyukadt a csizmám talpa.
Egyszer aztán az az eset történt meg, hogy elfogyott az utolsó forint is
a háznál. Az utolsó forint! Ha én nekem mondta volna azt valaki, hogy
lehet még olyan eset is, a mikor a bankók legkisebbike, az egy forintos
is, magvaszakadttá lesz a háznál. A feleségnek nincs mit küldeni a
piaczra: ma nem főzhet ebédet. De hisz ez olyan képtelenség, hogy az
ember nem akarja elhinni. Egy forint? Hisz az nem is pénz. Utolsó egy
forint? Az meg épen chimaera! Mesebeli sárkány. Pedig hát csakugyan
létezik, s akkor győződik meg felőle az ember, hogy «van», mikor már
«nincs».
De hiszen «egy forintnak» olyan bizonyosan kell lenni a világon, mint a
hogy van «egy nap», a mi mindennap feljön, meg lemegy! Eszembe jutott,
hogy ismertem én egy embert, a kinek volt tizezer ismerőse; mindegyiktől
kért kölcsön egy forintot, arról mindegyik elfelejtkezett s ő kapitálist
csinált belőle. Hátha én is tudnék hozzá. Van ezer ismerősöm, a kik
közül akármelyiket megszólítom, hogy adjon tiz forintot, hát azt se
kérdi, minek? nyomja a markomba. Csakhogy nagyon rossz ábrázatom van
ehez a mesterséghez. Tiz lépésnyiről kinézik a szememből, hogy mi
járatban vagyok. Egyik barátomnak rettentő sietős dolga van, szaladnia
kell, nem állhat velem szóba; a másik odahúz közénk egy harmadik embert,
s beszél vele mindenféléről, hogy négyszem közt ne kaphassam; a
harmadikat úgy előveszi a köhögés, hogy nem tudok tőle szóhoz jutni; a
negyedik végre nem menekülhet tőlem: az utczán találkozunk, két felől
nagy a sár: kénytelen rámjönni. De az meg feltalálja magát s mielőtt én
szóhoz juthatnék, azzal üdvözöl, hogy «ugyan kedves barátom, otthon
felejtettem a tárczámat, nem adhatnál holnapig tiz forintot?» – Ettől
legalább tanultam valamit. Az ötödik ismerősömet már én szólítom meg
azzal, hogy «ugyan kedves barátom, nem adhatnál kölcsön tiz forintot?
otthon feledtem a tárczámat, majd holnap megadom». Ez szabódni kezd,
hogy neki sincs több a tárczájában, mint épen tiz forintja s az erre
kell, meg arra kell. De én csak nem eresztem ki a körmöm közül s addig
szorongatom, hogy felében kapitulál s kiszúrja az egyik öt forintost.
Azzal aztán futok haza. Van már pénz a háznál! De milyen pénz? Az első
öt forintos, a mit úgy csaltam ki! Kicsalt pénz! Júj! Hallja az úr; de
rettenetes pénz az! odaadtam mind az asszonynak. Vajjon meddig tart el
neki? Vajjon meddig fog tűz égni a tűzhelyen, rántásszag illatozni a
konyhában, leves párologni az asztalon? Hogy mentül tovább tartson:
lemondtam a boritalról. Azt mondtam, hogy rosszat tesz; nem tudok tőle
aludni éjszaka.
Hiszen igaz is, hogy nem tudtam aludni. Egész éjjel azon törtem a
fejemet, hogy mit fogok csinálni, ha az az öt forint is elfogy?
Valami borzasztó az, mikor egy becsületes ember azon kezd el
gondolkozni, hogy hogyan lehetne egyszerre gazemberré lenni? Mikor az
ember egész éjszaka egyik oldaláról a másikra forog az ágyában s nem tud
menekülni azoktól a rettenetes gondolatoktól. Minden eszébe jut
ilyenkor, a mit csak hallott, olvasott. Hogyan hamisított egy
házbirtokos telekkönyvi kivonatot, s hogy csalt meg vele egy
pénzintézetet sok ezrekig? valaki meg hivatalszerző intézetet alapított,
az ajánlkozóktól összeszedte a biztosítékot s aztán elszökött vele. Más
meg betett hat forintot a takarékpénztárba, aztán csinált a hatos
számból hatezrest; nem vették észre, kifizették neki: eltünt vele. Hát a
ki utánvét mellett küldözött szét ismerős kereskedőknek, szénával,
téglával töltött ládákat, drága kelmék czíme alatt. Meg az, a ki nagy
összegre biztosíttatta az életét; hanem a magáé helyett egy végsőt járó
mellbeteg nevét diktálta be. Az meghalt nagyhamar s ő beseperte helyette
a pénzt. Még száz ilyen más! S én valamennyinek a helyébe odaképzeltem
magamat. Utóbb már postaszekereket is raboltam ki és zsiványbandákkal
léptem orgazdai szövetségre. Elkezdtem félni magamtól, s sokszor rámjött
az a gondolat, hogy elkezdjek mezítláb tánczolni a szobában, hogy aztán
vigyenek el a Lipótmezőre, mint bolondot. Nappal meg nem birtam otthon
maradni, mintha az lett volna a hivatalom, hogy mérjem meg, hány lépés a
rakpart? nap-estig ott jártam végtől-végig s nem tudtam menekülni attól
a tépelődéstől, hogy vajjon ha én most ezt a szemközt jövő urat leütném,
mennyi pénzt találnék a tárczájában? Rettegve kerültem haza, mikor aztán
kifáradtam. Mindig azt hittem, hogy most azzal fogad az asszony, hogy
megint elfogyott az utolsó forint. Várom, hogy mikor mondja? mint a hogy
várja a halálra itélt katona a rászegzett puska végén, hogy mikor sütik
már el? De csak nem mondta. Elmult egy hét, elmult tiz nap is s csak nem
kérnek tőlem otthon több pénzt s én csak terített asztalt találtam
délben, este. Sőt az az itcze borocskám is megjelent az asztalon, a mi
nekem nagyon jól esett. A nélkül én nem tudok elaludni. Elmult két hét
is. Öt forintból annyi ideig ki nem futja. Szeget ütött a fejembe: mi
ez? Nem jót sejtek. Semmiből nem lesz semmi, legkevésbbé kenyér. A
feleségem, meg a leányom mindig suttognak a hátam mögött: valamit
titkolnak előlem. Az csak rosz lehet. A leányom szép, nagyon szép. Hej
az az istentelen Jupiter még most is aligha állatban nincs? s az én
leányom már tanulta a mythologiát! Majd megfojtott ez a gyanakodás. Egy
este nem ittam meg a boromat, hogy el ne alugyam. Hanem azért lefekvés
után mégis úgy tettem, mintha aludnám, még horkoltam is hozzá. Egyszer
aztán azt veszem észre, hogy a leányom a szomszéd szobából lábujjhegyen
kioson, az ajtót olyan csendesen nyitja, hogy ne nyikorogjon. Egészen
fel volt öltözve. Gyanum megerősödött. Felforrt bennem a vér. Hát ilyen
úton szerzik az én házamhoz a pénzt? No hát majd ott leszek én is és
nyugtatványozom! Felkeltem: előkerestem a fejem alól az öreg kést.
– No ne rémledezzen az úr! Nem az úr nyakát vágom el vele. A leányomét
akartam elvágni. Utána lopózkodtam én is csendesen. A konyhaajtó
kulcslyukán vettem észre, hogy ott világosság van. Benyitottam hirtelen
s ott leptem a gonosztevőt! S hát mi bűnön kaptam rajta? Ott ült a
varrógép mellett és dolgozott egy csomó ruhán. Így szokott dolgozni
egész éjjel, félrelopva magát a konyhába, hogy engem a gép zörgése fel
ne keltsen. Az a szerencsém, hogy ő is észrevett és a nyakamba rohant:
mert abban a perczben el akartam vágni saját torkomat azzal a késsel; a
mit aztán szépen kikönyörgött a kezemből. De azóta nem kell az élet.
Keserű a számban a kenyér, mintha torma volna s az orromat csavarja,
attól a gondolattól, hogy ezért a kenyérért a gyönge leányomnak éjszaka
kell elhagyni az ágyát, hogy azt keserves munkával megkeresse. Mindent
el tudtam viselni! Tudtam már koldulni, csalni, még talán rabolni is
megtanultam volna; de ettől a gondolattól a falnak megyek a fejemmel.
Már most tudja ön, hogy miért akartam azt a fekete kávét meginni, a mi
úgy világított a sötétben? Hát mit szól ehhez?
A két nyári kabátos fiatal ember nem szólt semmit, mert az most az orrát
fújta; úgy elérzékenyíté ez a történet; de választ adott a kérdésre egy
harmadik beavatkozó. A jámbor szerb atyafi volt az, a ki ez elbeszélés
alatt egyre közelebb rukkolt a szegletből s most már beállt harmadiknak
az inséges csoportba:
– Azt, hogy bolond az úr! Hiszen ha én nekem olyan szép nagy szederfám
volna, mint az úrnak, a melyik már ki is van próbálva, hogy megbirja a
terhét, hát nem kellene nekem gyufa kávéval. Ereszszen csak az úr oda;
majd megmutatom én ezzel a kóczmadzaggal mindjárt magamon, hogyan kell
nagy hirtelen leszámolni a világgal?
– De biz az én szederfámra nem akasztja kend fel magát. Hát kendet mi
lelte?
– Hogy engem mi lelt? Hisz az, a mit az úr itt elpanaszolt, még csak
komédia ahhoz képest, a mi én rajtam esett.
– Elmenjen már innen, édes barátom! Én nálamnál csak ne akarjon külömb
szerencsétlen ember lenni.
– De pedig külömb szerencsétlen ember vagyok! Nagyobb úr voltam én, mint
az úr: házas, telkes gazda, ökröm, lovam elég, semmi adósságom. Aztán
most nézzen ide rám. Ez a rongyos gunya az enyim, meg ez az üres
tarisznya. Pedig még hat esztendő előtt volt huszezer forint értékem; és
mind azt kihuzta alólam – négy forint!
– Négy forint! kiáltá fel elszörnyedve a másik kettő.
– Igenis, négy forint, kezdé el ujra a szerböltözetü polgártárs, a mi
ekképen történt: Az aratás közeledett: megfogadtam a részeseket; de azok
kikötötték, hogy még pálinkát is kapjanak. Én hát elküldtem egy husz
itczés csobolyót a Kóbihoz, hogy töltse meg törköly pálinkával, a minek
husz krajczár itczéje. A Kóbinak akkor nem volt otthon a felesége, annál
volt a pinczekulcs, azt mondta, csak hagyják ott a csobolyót, majd
délutánra megtölti és haza küldi ő maga.
– Nagy vigyázatlanság volt otthagyni a csobolyót. Jegyzé meg a
háromemeletes ház ura.
– Tudom biz azt. Hanem másnak én is tudok tanácsot adni, magának pedig
az úr sem tud.
– Bizonyosan fele vizet töltött bele a korcsmáros.
– Nem tudom én; mert én bele se kóstoltam soha ebbe a pálinkába; mégis
ettől estem hanyatt. Hát délután csakugyan megtöltötte a csobolyómat a
Kóbi pálinkával s rábizta a hetesére, hogy hozza el hozzám. A hetes
felvette a csobolyót a feje tetejére, úgy hozta el. Mikor a kapum elé
ért, rálépett egy dinnyehajra, azon elcsuszott, s a csobolyót úgy vágta
a fabakterhez, hogy egyszerre kiugrott a feneke.
– S a Kóbi pálinkája kifolyott }
} kiáltá egyszerre a két hallgató.
– S a kend pálinkája kifolyott }
– Itt van ni! Még az urak közül is az egyik azt mondja, hogy a Kóbi
pálinkája folyott ki; a másik meg, hogy az én pálinkám folyott ki. Hát
hisz ebből támadt a veszedelem. Én azt állítottam, hogy a pálinkát nem
kaptam meg: a mi igaz is; mert szétfolyt az utczán; de a Kóbi meg azt
állította, hogy ő kimérte nekem a pálinkát s annak is csakugyan igaza
volt. Ő azt mondta, hogy az enyim a pálinka, mert az én hordómba volt
töltve; én meg azt mondtam, hogy az övé a pálinka, mert az ő hetesének a
fejéről csuszott le. Ebből nagy veszekedés lett; kiálltunk az utczára
ketten a Kóbival, úgy szidtuk egymást: ha napszámba kinálnának négy
forintot, hogy kiabáljak érte annyit, hát nem fogadnám el. Utoljára
össze is verekedtünk, betörtük egymásnak az orrát, meghempergettük
egymást a sárban. Már most ha régi módi falusi biró lett volna a
községben, az odahivatott volna mind a kettőnket magához, rám is
csapatott volna tizenkettőt, a Kóbira is tizenkettőt s azzal szépen
kiegyeztünk volna a kár felében. De hát most több «igazság» van a
földön, mint hajdanában. Volt a helységben egy furfangos prókátor, az
odajött hozzám; azt mondta: ne hagyjam magamat! Vigyem a dolgomat a
szolgabiró elé. Nem hogy én fizessek négy forintot, de még a csobolyó
árát is a Kóbinak kell megfizetni. Az első szónál egy kicsit borsózott a
hátam. Hallottam már hirét egyszer-másszor, hogy mi az a stempli, meg az
a prókátor kontó? De csak azzal biztatott, hogy nem kell nekem ott egy
krajczárt se kiadnom, mert a perköltséget mind megfizeti a Kóbi. Az
pedig bizonyosan el fogja veszteni a perét; mert a szolgabiró a mi
pártunk főkortese, a Kóbi pedig az ellenpárt tanyása; ezért ez most
nagyon kapóra fog neki jönni. No hát hagytam szolgabiró elejbe kerülni a
négy forintos peremet. Csakugyan igaza volt a prókátornak. A szolgabiró
azt itélte, hogy a Kóbié volt a pálinka; nem tartozom a négy forinttal;
a Kóbi fizeti a perköltséget. Hanem a Kóbi prókátora sem volt ám mai
gyerek, megappellálta az itéletet s felment az a törvényszékre. De
bolond egy szokás! Hogy egyik biró rontsa el, a mit a másik megcsinál.
Hiszen minden pert el kell veszteni egy embernek, a másiknak pedig meg
kell nyerni. Annak, a ki a pert elveszti, minden biró rossz biró, annak,
a ki megnyeri, minden biró jó biró. De biz a törvényszéken már mink
vesztettük el a pert. Ott azt mondták, hogy enyim volt a pálinka, most
már a perköltség is az enyim. Fizethetek négy forint helyett negyvenet.
De ezt már én nem hagyom megappellálatlan! Vigyük feljebb! Egész fel az
Ararát hegyére, s ha még azon van egy torony, fel annak a tetejébe. A
pálinka-processus felment a királyi táblára. Most már aztán dolgozni
kell! Most ne hagyjuk már az igazságunkat! Most már a prókátornak fel
kellett menni Budapestre, ott lakni két hétig, informátiókat nyomatni,
azokat a nagyságos biró uraknak kiosztogatni. S csakugyan addig járt,
addig beszélt, a míg kicsinálta, hogy a királyi táblán megint én nyertem
meg a pert; a Kóbi lett elmarasztalva a perköltségekben. Mikor ezt a
sententiát megkapta a Kóbi, felakarta magát akasztani ijedtében. A
felesége, meg a gyerekei alig tudták lejajgatni a padlásról. De utoljára
is az átkozott prókátora, az volt, a ki megakadályozta őt e kegyes
elhatározásban s rávette nagy unszolással, hogy ne hagyja magát, még
feljebb appellálja a pert, van még egy harmadik emeleten tul padlás is,
abban is birók laknak; úgy hiják, hogy semmivé tevő törvényszék. Már a
neve is mutatja, hogy mi vár ott a nyomorult emberre, a kit oda visz a
bűne?
Mindjárt vége is lesz a történetemnek. A legfelső appellátán megint én
vesztettem el a pert. Most aztán az én nyakamban maradt a perköltség. Az
volt aztán a szép kontó. Nem csak azt a nyúlpecsenyét kellett nekem
megfizetnem, a mit a saját ügyvédem megevett Budapesten; hanem még azt a
fáczánpecsenyét is, a mivel a Kóbi ügyvéde élt; s ugyan drága lehet a
tinta itt Budapesten, mikor a prókátor azt irja a kontóba, hogy egy
instantia irása husz forint; hanem az is bizonyos, hogy aranyszáju Szent
Jánosnak a szája nem volt olyan arany száj, mint az én prókátoromé, mert
az, a kivel csak beszélt, mindig tiz forint árát beszélt annak. A négy
forintom hatszáz forintra nőtt már meg. Azt hittem, hogy csak tréfálnak:
meg akarnak ijeszteni. Akkor aztán a saját ügyvédem exequált a
perköltségekért. Lefoglalták, dobra ütötték minden ingó-bingómat; abból
nem telt ki a költség. Akkor elárverezték a házamat, telkemet. Futottam
fel Budapestre, szaladtam a képviselőmhöz, s a miniszterhez; audiencziát
is kértem, elvették az instantiámat, most is ott tartják. Nekem pedig az
alatt elkótyavetyélték mindenemet, az árverésen nem jelent meg más vevő,
csak a prókátorom, az vett meg mindent, bele is költözött a házamba
szépen. Én meg itt maradtam egy szűrrel, egy tarisznyával; a mi
rosszabb, mint ha üres volna, mert teli van irással, s ha a
sertéshizlalóban nem fogadtak volna be napszámosnak, a hol naphosszant
kukoriczát morzsolok, hát most nem volna mit ennem. Hát ugy-e külömb
szerencsétlen ember vagyok az úrnál?
Mint az Ezeregy éjszaka mesélői között, végre a két nyári kabátos ifjura
került a sor.
– Hát urak, kezdé, két veres kezét egymáshoz dörzsölve, hogy ne fázzanak
olyan nagyon; ezek bizony mind igen szomoru történetek, a miket az urak
itt elbeszélni sziveskedtek; de azért még nem elegendő indokok arra,
hogy az ember akár a világossággyujtásra rendeltetett anyagot használjon
ezzel egészen ellenkező czélokra, akár pedig a szederfát kényszerítse a
természettől nem számára rendelt gyümölcsnek hordozására. Az urak
legalább voltak már «urak» egyszer. Duskálkodtak, parádéztak, ettek,
ittak, kedvüket töltötték; de én még soha életemben egyszer se laktam
jól. Az apám szegény bányatiszt volt, és volt tizenegy gyereke.
Képzelhetik az urak, hogy mikor a koplalást elosztják tizenegy felé,
milyen nagy porció jut abból egy-egyre. Hanem ütlegből annál többet
kaptam. Megvert mindennap mind a tiz bátyám, mert én voltam a legkisebb;
megvert az apám, mert én maradtam leghátul, mikor a többit kergette;
megvert mindennap az iskolamester, mert én ijedtem meg tőle legjobban.
Mit tudják azt a boldog hentesek, meg a szerencsés földmivesek, hogy
mennyi ütlegbe kerül a szegény tudós gyereknek a hic-haec-hoc? hány
körmöst kell kapni az orthographiáért? hány pofon és fabaraczk jár ki
addig, a míg megtanulja az ember, hogy Jupiter genetivusa: Jovis? Ők a
nélkül mind el lehetnek. De a szegény tanuló gyereknek azt mondják, hogy
ha nem tanulod meg a «quae maribust», ha nem tudom mi a «τὑπτω»-nak az
aoristus primusa, nem kapsz majd hivatalt.
Az apám pedig mindenképen hivatalnoknak akart nevelni. Azt mondta: a
hivatal meg nem csal. A mint otthon kikoptam az iskolából, felküldött a
lycæumba.
– No oda én is szerettem járni. Szólt közbe a házi úr.
– De ugyan minek?
– Madárfészkeket szedni.
– Az lycium volt, kerítés-bozót. Az pedig lycæum, a hol filosofiát
tanítanak, meg hydrodynamicát, oratoriát, ornata syntaxist, sublimior
mathesist, antiquitates romanæ-t és græcæ-t; a mikből mind nem lesz soha
gáliczkő. A milyen idős koromban én a coquia mécse mellett egész éjjel
biffáltam az (a+b)/c = x–q elevatum ad ypsilont, olyan korban az urak
már régen bele is untak a korcsmajárásba is. Mert nappal az iskolát
kellett sepernem, meg a nagy diákok csizmáit tisztítanom. Mendikás
voltam. Kaptam mindennapra fél czipót, meg rántott levest. Csak sátoros
ünnepen tudtam meg, milyen íze van a husnak? mikor a legátus batyuját
vittem gyalog faluról falura. Később magam próbáltam azt a mesterséget,
egy pár forintért végig prédikáltam fél Slavoniát; ott volt olyan
legatió, a melyik senkinek se kellett. Aztán egész nap studiumokat
másoltam. Szép irásom volt: szerették. Körmöléssel kerestem magamnak
annyit, hogy egy-egy tisztességes öltönydarabot szerezzek a testemre. De
egy teljes öltözet ruhám soha egyszerre nem volt. Mint a hogy
Lukács-napkor kap a juhász egyszerre új szűrt, kalapot, csizmát,
rézinget, nyakravalót. Ha kabátot tudtam venni, akkor bizonyosan a
csizmám volt rongyos, s mire annyit összekuporgattam, hogy egy új
fischléder topányt tudjak beszerezni, már bizonyosan a kabátom könyöke
mosolyogta ki a világ mulandóságát. Ezért soha nem is váltottam szót
leányfélével. A kopott ruha a férfiui bátorságot lehűti. Nem is értem
volna rá. Nem is tudtam hozzá. Aztán meg azt hiszem, hogy a fehér
személyek mind olyan büszkék, hogy ha egy férfi hozzájuk szól, sértve
érzik magokat általa. Ha pedig olyan némberrel találkozom, a ki maga a
szemem közé néz, attól én úgy megijedek, hogy a fülem is veres lesz
szégyenletemben. Bort sem ittam még soha. Pénzem sem volt rá. Az ingyent
pedig nem szerettem. Nem is akartam megtudni, hogy milyen az íze? hát ha
megszerettem volna, s aztán mindig kivánnám? A jó csak úgy jó, ha
mindennap van. Attól is féltem, hogy ha bort innám, dalolni találnék
tőle s azzal alkalmatlanságot szereznék más embernek.
– No akkor csakugyan szerencsétlen ember hát az úr! szólalt fel a
háromemeletes házi úr, ha még soha bort nem ivott.
– Pálinkát sem? szólt kétkedőn az extelkes. De már akkor sajnálni lehet.
– Pedig hát nem éreztem ám magamat szerencsétlennek soha. Nem hallotta
azt senki én tőlem, hogy valami bajom van. Még ha catarrhusom volt is,
úgy tudtam kicsinálni, hogy ne köhögjek. Medveczukornál egyéb orvosságom
soha se volt. A mint kikerültem az iskolából, egyszerre nagy szerencse
ért. A legnagyobb, a miről álmodni mertem valaha. Valóságos ternó volt,
mintha számokat álmodtam volna. A mint belenézek a hivatalos lapba,
meglátom, hogy a szülővárosomban törvényszéket állítanak fel. Kell oda
ember! Rögtön sietek a folyamodásomat a legszebb calligráphiámmal
megirni, beadom nagy szivdobogással s harmadnap megkapom rá a kedvező
választ: kineveztettem hatszáz kemény forintokkal telekkönyvi
segédiktatónak. Hatszáz forint! Hisz ez annyi pénz, hogy azt el se lehet
költeni! Mit csinálok én ezzel a pénzzel? Hogy leszek én ilyen nagy úr
egyszerre? Felét hazaküldöm az anyámnak, annak jól fog esni. Hogy
eldicsekszik majd vele! Hanem hát nem ér semmit az embernek jámbor
fogadásokat tenni. Az úr Isten olyan nagy úr, hogy őt nem lehet
megvesztegetni. Megvesztegetni csak az ördögöt lehet. Ha azt mondtam
volna magamban, hogy nosza most már nagyokat iszom én is! vagy pedig
azt, hogy a mi pénzt megzsugorgatok, azt majd kiadom százas uzsorára a
kollegáknak, mert sehol úgy nem virágzik az uzsora, mint a
hivatalszobákban a tiszttársak között: hát akkor hiszem, hogy még most
is ott ülnék a hivatalomban. Mert hogy kicseppentem belőle, annak
tanusága az, hogy most itt ülök. S ennek pedig igen egyszerü története
van. Hanem erre hadd iszom elébb egy pohár vizet, hogy belemelegedjek.
Mert hát tudják az urak: az így van. Mikor Bécsben beüt a krach, s a
bankok bukfenczet vetnek, mikor Magyarországon a jég, rozsda,
vándorhörcsög elpusztítja a vetést, hát akkor nem a bankár, meg a földes
úr bukik meg, hanem én: a kinek soha se volt egyéb status-papirosom,
mint a retourbillet a közuti vaspályán, s a föld minden termékeiből
egyedül a földi szeder az enyim, a mi a garádon terem. Hanem azért még
is én bukom meg. És az így megy. A krachos bank nem fizet adót; a
rozsdás földes úr nem fizet adót. A nem fizetett adó a pénzügyminiszter
tárczájában lyukat csinál. A pénzügyminiszter, hogy egyik lyukat a másik
lyukkal foldozza be, előveszi a miniszter társai tárczáját s azt mondja:
ti is üssetek a magatokén lyukat! Redukáljatok. A miniszterek aztán
keresik, hogy mit redukálhatnának? Persze, hogy sokkal könnyebb öt darab
hatszáz forintos hivatalnokot kitenni a hüs szellőre, mint egy darab
háromezer forintost. Egy szép napon hivatja a főnök a szorgalmas fiatal
hivatalnokot. Ez megörül, bizonyosan drágasági pótlékkal lesz
megbiztatva. Vagy valami exmissió. A főnök azon kezdi, hogy megdicsér,
milyen szorgalmas, pontos, értelmes hivatalnok vagyok. Valóban nagy
szükség volt rám, mert a hivataltársam nagyon öreg már; s olyan rosszak
a szemei, hogy csak a nyulat látja meg a mezőn, a betüt alig a
papiroson, azért inkább is szeret vadászni járni, mint irodában ülni. No
de dolgozom én kettő helyett. A mióta itt vagyok, csak úgy ég a
retardatumhalmaz a kezem alatt. Igazán példánya vagyok a
hivatalnokoknak. Én hiztam a nagy magasztalástól. Nem merek a szemközti
tükörbe nézni, nehogy szétnyomjam a rámát felfuvalkodásomban. Akkor
aztán előrukkol a főnök, hogy itt van egy miniszteri rendelet, mely két
számtiszt közül egyiknek elbocsáttatását elrendeli. Most mit csináljon
ő? adjak neki tanácsot. Kettőnk közül melyikünket ereszszen szélnek?
Igaz, hogy én szorgalmas vagyok, társam pedig rest is, vak is; de ez már
itt öregedett meg, felesége, négy gyermeke; hogy ereszsze azt el? Igaz,
hogy ha én megyek el, majd megint felnő a retardatum halom. De hát mit
csináljon? ő nem tudja. No hát tudom én. Vedd az iszákodat a hátadra,
barátom, s indulj neki a világnak. Hadd maradjon itt a másik. Igaz, hogy
az több hasznot tesz a mezőn, mint az irodában, mert ott csak nyulat lő,
de itt bakot; hanem hát négy gyermeke, felesége van, te neked csak egy
anyád. Rajtad a sor. Elég nagy a világ. Majd eltart az.
El is tart. Nem lehet ellene semmi panaszom. Eleinte ugyan egy kicsit
nehezen ment, a míg bele nem tanultam a dologba. Én is abba a hibába
estem, a mi minden kezdő emberrel közös, hogy a nagy urakhoz megy
könyörögni. Legtöbb esetben annyira sem jut az ember, hogy beszélhessen
velük. S a melyiknek nagyon jó szeme van, s meglátja, hogy télen is
nyári kabátban járok: megszán, és ád egy forintot köpönyegre, de aztán
már most neki békét hagyjak. Hivatalról persze szó sincs, hisz annyi
most a hivatalkereső Pesten, hogy ha az utczán egy kutya megtámad, kő
helyett egy hivatalkeresőt kapok fel s még a kutya helyett is egy
hivatalkeresőt hajítok meg vele. Még a szabók, csizmadiák is odahagyták
műhelyeiket s hivatal után járnak. Eljártam a szerkesztőkhöz is, s
ajánlottam magamat mindennek a világon, a mihez irástudás kell. Azt
mondták: prænumeráns kell nekik több, nem munkatárs. Utoljára kitaláltam
a nyitját. Az irodaszolgákkal tettem magamat összeköttetésbe. Ez az
igazi patronatus. Egy ilyen derék ember megigérte, hogy segít ő rajtam.
Elárulta, hogy az ő szerkesztőjének a lapja correctura nélkül szokott
sajtó alá menni; a minap is a helyett, hogy «félisten» az jött a
lapjában, hogy «filister». Mert a corrector, a ki százhúsz forintot kap,
este a kispipában sörözik s a kire bizza a dolgát, a segédcorrector,
negyven forintért, nem bolond, hogy végig olvasson tizenkét hasábot, ez
nekem hajlandó lesz kiadni subárendába a correcturát tizenöt forintért.
Ez aztán már valami. Mindennapra ötven krajczár. A kinek annyi van, az
nem megy koldulni. Bezzeg nincs azóta sajtóhiba a lapban; még a
helyesirási hibákat is kiigazgatom, sőt ha észreveszem, hogy a
szerkesztő munkatársai egy dolgot kétszer is megirtak, vagy egymásnak
ellentmondanak: azt a metteur-en-pages-al kiigazíttatom. No már most mi
lesz ebből? Egyszer a szerkesztő majd csak észreveszi, hogy nem a
főcorrector corrigálja a lapját, hanem én, s akkor aztán majd megmutatom
én, hogy milyen okos dolgok fognak abba a lapba jönni. Hát aztán?
Egyszer csak a kiadó majd észreveszi, hogy nem a főszerkesztő szerkeszti
a lapját, hanem én. S akkor megtesz engem szerkesztőnek.
– És már most hallgassák meg az urak tovább az én nagyszerü tervemet.
Olyan átlátszó az, mint egy szappanbuborék. Ha elmondom, egy gyerek is
utánam csinálhatja.
Ha egyszer én lapszerkesztő leszek, ez az archimedesi pont: ebből én
kifordítom az egész világot sarkából. Körülöttem olyan pártot gyűjtök,
hogy a montenegrói fejedelem kávéháza hirhedettebb lesz a
világtörténetben még a kávéforrásnál is.
Mert tudva van jól, hogy minden bajunk összefügg egymással s minden
bajunknak kutforrása a közös vámterület. Ez az oka, hogy az úrnak a
házában üresek maradtak a szállások, hogy hypothecájára csak uzsorás
pénzt kaphat; ez az oka, hogy kendnek polgártársai elkótyavetyélték a
telkét, házát; ez az oka, hogy én nekem oda kellett hagynom a
hivatalomat. Mert ha az osztrák a mi határvámunkon megfizetné azt a
vámot, a mivel a mi deficzitünk fedezve lenne, akkor a miniszter cassája
nem lenne üres, nem eresztené szélnek a fiatal hivatalnokokat; ha a
fiatal hivatalnokok odabenn maradhatnának, akkor azok velem együtt téli
kabátot csináltatnának a szabónál. Ha minden ember, a kinek szüksége van
téli kabátra, csináltatna magának egyet, akkor a szabók meg tudnák
fizetni a házbért a házi uraknak. Ha a házi urak megkapnák a házbért,
akkor ők is meg tudnák fizetni az adót s ekképen kétszer telnék meg a
miniszter cassája. És e lánczolat folytán, ha a miniszter cassáján túl
csorogna a pénz, akkor ő fel tudná állítani a magyar bankot; akkor a
magyar bank az olyan polgártársaknak, a kik a telkeiket négy forint
miatt engedik exequáltatni, potom kamatra tudná a pénzt kölcsönözni. S
ha a házi úrnak is volna pénze, a földbirtokosnak is volna pénze, akkor
azok mind jó prænumeransok volnának, a hirlapirónak is volna pénze.
– No ennél már szebben meg nem magyarázhatná a dolgot senki, véleményezé
mindkét hallgató egyhangulag.
– Mit látunk most uraim? Azt, hogy legelébb is megbukik a miniszter,
utána esik a hivatalnok, a hivatalnok hegyébe bukfenczezik az iparos, az
iparosra zuhan hanyatt a ház- és földbirtokos; rájuk nyekken aztán a
kereskedő, s valamennyire esik végül az ujságiró, s aztán még egyszer a
miniszter.
Az én nagyszerü tervem mind e bajokon segíteni fog. Csak én egyszer
lapszerkesztő lehessek! A mit az eddigi ujságirók firkáltak, az nekem
mind nem elég. Azok csak félrendszabályok. Én egyszerre kétféle
mozgalmat fogok megindítani. Az egyik az lesz, hogy a mit a német
hozzánk behoz, attól fizettessünk busás behozatali vámot. A másik
mozgalom pedig az lesz, hogy mi pedig semmit se vegyünk a némettől,
hanem vegyük azt, a mi idehaza készült. Így a német azt, a mit behozott,
idebenn nem adhatva el, kénytelen lesz visszavinni, s akkor fizet tőle
megint kiviteli vámot. És így kétszer fizeti meg a vámot.
– Ez úgy segéljen okos gondolat!
– És ha én ezt a kettős mozgalmat megindítom a lapomban, én egyszerre
olyan népszerü ember leszek ez által, hogy megbuktatok vele minden régi
slendrián ujságirót. A jövő választásoknál (de odáig sem várok), hanem
még az idén, a mint egy képviselőnek a helyét a hitelezői expropriálják
adóssági incompatibilitas alapján, abba engemet rögtön beleültetnek. A
maidenspeechemmel egyszerre új pártot fogok alakítani. A miniszteriumot
megbuktatom. Helyébe én magam fogok lépni olyan programmal, melyet az
egész ország üdvriadása fog követni. Felállítom rögtön a vámsorompót. S
attól számítandó egy esztendő alatt ez a négyszegletü tér, a milyen tele
van félszemü földszinti viskókkal, úgy lesz körülrámázva három emeletes
palotákkal, az úrnak a házát egy millióért fogják kérni s bolond lesz,
ha odaadja, s a montenegrói fejedelem kávéházának az lesz a czíme, hogy
«grand cafée à l’empereur de Macedoine!»
De már erre a szóra a kávés és a teke-őr is tapsolásnak indultak.
A kétnyárikabátos fiatal ember pedig lelkesülten hajtva fel a pohárban
megmaradt vízvezetéki italt (nem mondhatjuk, hogy «vizet») ezzel zárá be
nemzetgazdászati értekezését:
És akkor, a mikor én majd ilyen nagy úr leszek; üveges hintóban járok,
audientiákat osztok; lesz rá gondom, hogy olyan törvényt készítsenek, a
minél fogva mindazon polgártársak, a kiknek a birtokát potom áron
elvesztegették, azt mind visszakapják. Ennek az lesz a neve, hogy
«neoacquistica». Nem is példátlan törvénykönyvünkben. S akkor ön
polgártárs oda lenn, ismét visszaülhet a házába és ültethet paprikát, ha
még kiadja az idő. Ön pedig, háziúr polgártárs, meg fogja látni, hogy
«honores non mutant mores». Én még nagyméltóságos úr koromban is minden
délután ide fogok járni ozsonnára az úr kávéházához. Lehetetlen, hogy
egyszer össze ne találkozzam a kisasszonyával a kapuban. Meglehet, hogy
akkor épen eső fog esni. Én felajánlom neki a hintómat, ő arra azt
feleli, hogy jó erkölcsü leánynak nem lehet idegen úr hintóját
elfoglalni. Erre én felfedezem a kisasszonynak, hogy hiszen régi
ismerősök vagyunk az édes papával, s engedelmet fogok kérni, hogy
meglátogassam. Arra ő a papához fog utasítani. Én egyenesen azon fogom
kezdeni, hogy komoly szándékaim vannak s boldognak fogom magamat érezni,
ha elválhatlan kapcsokkal fűzhetem magamat a szeretetreméltó családhoz.
A kisasszony testvérét kinevezem miniszteri titkárnak: ott nem lesz
semmi dolga. A papát nemesi rangra emeltetem: «Edler von Szalonnavár»
előnévvel. Az esketési szertartást pedig maga az esztergomi primás fogja
végezni. És akkor azután úszni fogunk a boldogságban és örömben! A
főkérdés csak az: hogy meg tudjuk érni ezt az időt! Ez a tudományok
tudománya. Mert, hogy elérjük, annyi bizonyos. Csak türelem kell hozzá
és kitartás. A mostani nyomoruság csak átmeneti korszak. Olyan, mint a
tengeri betegség az utazónak. A mint száraz földre léptünk, egyszerre
vége lesz. Én tehát addig is, míg rám kerülne a sor, szép rendesen
eljárok betűket igazítani a nyomdába, naponkint ötven krajczárért.
Hiszen csak fél napig vagyok szegény ember; a másik felét (mikor alszom)
úgy élem át, mint egy herczeg. Ön, excellás polgártárs (ne vegye
titulusnak, kérem, «ex»: ki; «cella»: pincze; «excellás» «pinczéből
kitett») duplán jobban van situálva nálamnál; mert ön a kőbányai
sertés-hizlalóban hordja a moslékot egy forint napszám mellett s a
disznónak ünnepnapon is kell moslék, nem úgy, mint az
olvasó-közönségnek. Ön pedig háziúr polgártárs, előveszi addig, a míg
ama boldog idők bekövetkeznek, ismét a vágóasztalt, a melyen annyi szép
nótát lemuzsikált hajdan a kettős baltával s még egyszer megismerteti az
epedő közönséget azokkal a felséges kolbászkákkal, a mik mellett pirulva
bujhatnak el a frankfurtiak és bécsujvárosiak. (Hisz azzal hazafiui
érdemet is fog szerezni azonfelül). A nagyságos asszony egészsége is
mindjárt visszatér, mihelyt a húsfüstölő egészséges tavaszi levegőjét
szivhatja ismét. Az én kedves reménybeli sógorom pedig egészen boldoggá
lesz téve, ha azt, a mit az athletikai klubban szerzett, a
vivás-tudományt, hozzá méltó ellenfelek legyőzésével érvényesíti,
üldözvén frischlingeket, mangaliczákat minden reggel. Csak azt a drága
jó kisasszonyt méltóztassanak figyelmeztetni, hogy a varrógép mellett ne
üljön egész nap; mert az megrontja a mellet, elfogyasztja az életerőt,
kimeríti az idegeket; ő ne dolgozzék olyan sokat. Hiszen csak rövid
ideig tart ez az egész. Úgy vegyük, mintha szinészek volnánk, aztán az
volna szerepünkben, hogy most szegény emberek vagyunk, aztán dolgoznunk
kell. Mentül jobban tudjuk adni a szegény embert, annál nagyobb lesz a
dicsőség és a jövedelem. A mikor vége lesz a darabnak, akkor levetjük a
rongyainkat, lemossuk kezeinket bimssteinnal s egyszerre urak vagyunk
megint. Aztán háladatos szerep a szegény emberé, a ki dolgozik. A ki
dolgozik, annak nem jut eszébe zugolódni. Ha a hitelező meglátja, hogy
az adósa dolgozik, békét hágy neki. Még az ördög sem viszi el az embert
akkor, mikor a mestersége szerszámját látja a kezében. A kik dolgoznak,
nem veszekednek egymással. A ki dolgozik, nem szégyenli magát senkitől;
a munka minden aristocratikus rangfokozatok legmagasabbika. A ki
dolgozik, az az egyedüli úr a földön. A ki dolgozik, az nem esik
kétségbe. No hát, tisztelt polgártárs, házi úr! adja a kezét: ugy-e nem
téveszti össze többet a czukros dobozt a gyufás skatulyával? Nem kivánok
semmi hálálkodást; ingyen teszem, nem került semmibe. Ezüst medaillont
sem fogok igényleni azért, hogy egy ember életét megmentettem a kávés
pohártól. Hanem ha valami jót akar tenni velem, s csakugyan komolyan
veszi mind azt, a mit itt beszéltem, akkor kérek valamit. Óh, nem azt,
hogy engedje meg házához járnom, engedje kisasszonyát megismernem. Mire
való volna ez nekem, a míg ilyen szegény ördög vagyok? Minek lopnám el
az időt egy olyan derék kisasszonytól, a ki az alatt is másolhatok, s
abból az anyámnak van kenyere. Hanem, ha megérdemlem, és megteheti az
úr: ajándékozza nekem a drága jó kisasszonynak a fényképét. «Addig»
nekem az is elég lesz.
* * *
«Akkor» majd talán a neveiket is megmondják egymásnak.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Barátságosan figyelmeztetünk minden jámbor férjet, hogy ezt
a novellát dugja el a felesége elől.]
[Footnote 2: Kutforrásunk szerint: «Le Sultan fut sous d’un coup fléchi;
il fit retirer son armée, reçut la Princesse avec une grande joie; il
l’épousa le même jour dans son camp, et l’on vit avec étonnement une
fille de Souverain épouser le meurtrier de son père presque encore
couvert de son Sang.