Fa sem maradt már meg azokból, a miknek kérgébe a költő és ifjú szép
neje neveik előbetüit vésték a koltói parkban. A szőlőlugas is
elveszett, mely forró sohajtásaiktól rezgett egykor. Új ültetés van a
helyén.
Hanem a czigányleány még most is él, s őrzi a fájó emléket lelkében.
Teleki felkerestette őt s én beszéltem vele. Az az, hogy én csak
hallgattam, hogy mit beszél. Egy kedves barátom, a megye főorvosa
kérdezé az árvát testi betegsége felől. Azt mondta a leány, hogy itt fáj
nagyon a baloldalon valami. Azt talán a czigány leánynál is szivnek
híják. – Panaszolta, mikor Teleki Sándor kérdezte, hogy éli világát?
hogy sok rossz időt megért, kivált a míg a nagyságos úr nem volt a
hazában: de most már jobb idő jár, mióta haza jött; ő jó úr, nem hagyja
elveszni a régi cselédjét; segíti, ha nagy az inség.
Nem régen is, szegény Anikó más kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé
került, megtudta ezt Teleki, csak e szót mondá a csendbiztosnak:
«Petőfié volt» s rögtön szabadon bocsátották Anikót. Egy sugára ennek a
csillagnak olyan varázszsal bir e földön, hogy rabokat kiszabadít!
Én is adtam szegény Anikónak három forintot s irtam róla egy verset, biz
az csak bankópénz volt, nem fényes huszas; s csak az én versem, nem
Petőfié; – de hát az ember olyan pénzzel törleszti a maga és barátjai
tartozásait, a milyen van.
Mikor Petőfiről kérdezték, hogy emlékszik-e még rá? sietett ki a
gyertyavilágról a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol «oda»
Segesvárhoz, a hol hir szerint, a költő nyugszik.