Koltó műkincsei nagybecsüek a műértőre nézve; gazdája kedves nekem, a
régi jó barátnak, de a magyarra és az irodalmárra nézve legnevezetesebb
Koltó, mint Petőfi legboldogabb napjainak fészke.
Vázlatos rajzomon az a kinyitott redőnyű ablak jelöli azt a szobát,
melyben ő muzsájával és feleségével legédesebb napjait élte. Akkor még
vadszőlő futotta be köröskörül ezeket a falakat egész a tetőig. A házi
úr bujdosása alatt vetkőztették le a falakat is, a kik ellenségei minden
költészetnek.
Ugyanabba a szobába szállásolt be engem is a közös jó barát; ott aludtam
én is abban az alkovenben, mely Petőfi szentélye volt egykor. A hosszú,
mély szobának háttere altató árnyék, míg elől két szöglet-ablak vet
kettős világot az asztalra, melynél a költő ábrándjai fény-alakját
megörökíté. A falakon fegyverek; Teleki Sándor valamennyi kardja, miket
különböző országok hadseregében viselt – és művészi képek: az
alcoven-bolthajtás élén Delamonica ecsetjéből Teleki Sándor genialis
tréfás torzképe. Az egyik ablakból a mármarosi havasokra látni, hol a
fernezelyi völgyből felszáll az érczolvasztók füstje s a hegy lábánál
Felsőbánya kettős tornya ragyog.
Petőfi két izben volt itt egymásután házassága előtt. A barátság, a
vendégszeretet, s a politikai izgalom köté őt le e vidékhez.
Koltó körül őserdők terülnek, gyönyörűn mivelve, (fájuk a legszebb
dongáknak használtatik fel). Nagy-Bánya felé regényes hegylánczolat,
megannyi dombordad hegy egy tömőr csoporttá egymásfölé rakva. A hegyeket
szelid gesztenyeerdők fedik s ez erdőknek már medve és vadkan a lakója,
történeti multja Dénes nádor elzüllött fiának: Pintye Gligor rabló-név
alatt ismeretes kalandhősnek szikla-emlékeit mutogatja. Ez volt kedvencz
mulatóhelye Petőfinek. A nagybányaiak most is a bálványozásig menő
szeretettel emlékeznek a költőről, ki sokáig mulatott közöttük s minden
ereklyéjét hiven őrzik.
A koltói muzeum sok levelét tartogatja a költőnek, miket Teleki
Sándorhoz írt Pestről, s aztán Bernát Gazsihoz Koltóról, (miket az agg
humorista végrendeletében Telekinek hagyományozott) s e levelek
némelyike éles világot vet a költő akkori élményeire, miket egyes
részletekkel én is ki tudok egészíteni: emlékszem a levelek
keletkeztének okára s mihelyt Teleki Sándor barátom azon szeretetreméltó
igéretét beváltja, hogy a Petőfi-adatokat saját jegyzéseivel
megvilágítva, megküldi nekem, igen érdekes járulékot fogok a Petőfi
életíróknak nyujthatni azokban.
Már pedig, hogy Teleki Sándor mennyire teljesíteni szokta azt, a mit
barátainak megigér, azt egy intermezzóval bebizonyítom. A
Petőfi-szobában áll egy kályha, melynek tetőzetén meglepett a genialis
compositió. A majolica-mű alján a phönix lángot gyújt szárnyaival s a
tetején jegesmedve mászik elő a barlangból kifűtve. A nekem nagyon
megtetszett művet lerajzoltam albumomba; Teleki Sándor rajta kapott:
«soh se vesződjél vele, mondá: elküldöm én neked azt a tetőzetet.» Azt
hittem, hogy tréfál, hisz a vendége kedveért csak nem szedi szét az
ember a kályháját, ha még olyan szivesen látja is. Dehogy nem szedi
szét! – Mire hazaértem, már itt volt a majolica párkánymű. – Most
dolgozószobám kandallóját diszíti.
Addig is, mig a leggenialisabb toll után közölhetném a Petőfire
vonatkozó legérdekesebb epizódokat, csupán emlékül feljegyzem azoknak
vázlatait.
Legelső idejövetelével megragadta Petőfit a baráti rokonszenv, a
gyönyörű táj és a politikai izgalmas élet, a hogy ezt minden levele
tanusítja.
«Ez a három hét, a mit itt töltöttem, testvérek között is megér három
mennyországot.» Azt írta hozzám egy levelében Nagy-Bányáról. Egy más
barátjához Nagy-Bányára írt levelében azt mondja: «minthogy megírtam,
hogy ott legyek eltemetve, a hol születtem, az alföldi rónán, ha úgy
találnék elhalni, hogy oda nem vihetnének, hozzatok akkor ide: itt
temessetek el.»
A politikai mozgalmak közepett egy küzdelmes vármegyegyűlés előtt a
szathmári casinóban Teleki Sándor kértére mondott Petőfi egy toasztot,
mely leirhatatlan lelkesedésre ragadt mindenkit. Később egy hirre kapott
költeménye vált e toasztból.
Egy más költeményt is hagyott itt, a minek a tárgya egy szegény czigány
legény népballadai története.
A czigány kocsis volt egy falusi uzsorásnál, kit egyszer valamelyik
adósa, a kit exequálni készült, agyon akart lőni. A hű cseléd odavetette
magát gazdája elé s a lövést saját mellével fogta fel. Nem halt bele,
kigyógyult. Mikor a kórházból kikerült, felkereste gazdáját, a kinek
életét megmenté, hogy szolgálatát folytassa. A szívtelen uzsorás azt
mondta neki, hogy ő beteges embert nem fogadhat házához ingyenélőnek s
elkergette magától. Hol talált volna aztán a szegény czigány másutt
menedéket, mint Teleki Sándornál? Az befogadta őt fölösleges lovásznak.
Ez a legény tanította Petőfit lovagolni. Véletlen baleset következtében
a czigány legénynek régi sebe kiujult s belehalt. Petőfi nagyon szerette
a fiút s balsorsáról egy szép románczot írt, s ezt ott hagyta Koltón. Ez
a románcz Petőfi kiadatlan költeményei közé tartozik.
Ez időben Petőfi költői lelkesedése sokszor fellobbant a czigányokért.
Azok közé tartozott a szép Pila Aniko is, a kinek lángoló fekete
szemeiről, picziny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a
lepkék, melyek egy este a koltói ház szeglet-ablakából alászállongtak.
Petőfi sajátszerű heves jellem volt: büszke és sértékeny, igazi
népembere a magánál kisebbek előtt, fidelis czimbora azok közt, kiket a
barátság vele egy arányuvá tett, azok gúnyolhatták még verseit is, de
hajthatlan kevély satrapa volt mindenki irányában, a kiről azt
gyanította, hogy magát nálánál jobbnak tartja. Egy levélben Teleki
Sándorhoz azt írja: «ön az egyetlen mágnás, a kit a világon tisztelek.»
Járt ő már akkor Erdődre is s költő szelleme már akkor meghódította
részére a környék egyik legszebb és szellemdúsabb leányának
rokonszenvét.
S tudott hű lenni hozzá.
Jelen utazásom alatt Szathmárban ugyanazon úri család szives
vendégszeretetét élveztem én is, melynek házánál Petőfi jegybenjárása
első évében gyakran szivesen látott vendég volt.
Ez úri családnak két leánya volt: Lilla és Berta.
O*i Lilla (K. Ágostonné, még most is kedves, szeretetreméltó hölgy,
fiatal nagyanya) akkor ünnepelt szépség, derült kedély, művelt lélek,
gyakran tartott Petőfivel költői versenyt, versekben beszéltek együtt,
Szathmár vidékén ez megszokott társalgási tréfa. Az urak egymás közt
versekben leveleznek, adomáikat versekben örökítik meg, áldomásaikat
versekben mondják el; s Petőfi kitünő volt a rögtönzésben, O*i Lilla a
tárgy feladásában.
Berta ellenben még alig tizennégy éves, ábrándos szelid szőke szépség, a
gyermek naivság vonásaival arczán: valódi kis angyal volt akkor. (E naiv
vonások még most is emlékeztetnek a hajdani eszményi alakra).
Petőfi ezt mondá e szőke angyalnak:
– Ha Juliámat oly nagyon nem szeretném, önnek a lábaihoz borulnék, hogy
imádjam.
– Engem bizony ne imádjon, mondá neki a szőke gyermek, mert én nekem
maga úgy se kellene, hanem ha maga olyan nagy költő, hát írjon nekem egy
verset, de mindjárt: hadd látom, hogy csinálja?
Petőfi rögtön írószereket adatott magának s csak arra kérte a szép
felszólítót, hogy üljön ott előtte, a míg költeményét megírja, hogy
arczáról gyujthassa meg költői föllángolását. S aztán úgy irta meg e
költeményét, mint egy arczképfestő, az előtte ülő mintáról:
Szép mulatság téged néznem
Szőke kis lány…
A két kedves hölgy így mondta el nekem e szép epizodot Petőfi életéből,
mikor harmincz év után szerencsés voltam vendégük lehetni. Mind a
kéziratot, mind a tollat, mely azt megírta, mind ez idő óta ereklyéül
őrzik.
Ugyanazzal a tollal írta meg Petőfi Tompának és nekem a meghívást, hogy
legyünk násznagyai, Juliával való egybekelésénél.
S néhány hét mulva már össze volt tépve a rózsaláncz.
Petőfi azt írta nekem:
«Nem veszem el már, mert megtudtam, hogy egy német katonatiszt gróf
udvarolt neki! Német, katonatiszt és gróf! Háromszoros ellenség!»
Pedig csak azt beszélték neki, hogy «udvarolt», s lehet, hogy az is csak
mende-monda volt. Kis városban elég valakivel egy fordulót tánczolni a
bálban, már kész a pletyka.
De ő neki az is elviselhetetlen volt. Egész tündérvára összeomlott.
E korszakra emlékeztetnek ez időben írt költeményeinek egyes részletei;
a lemondás:
«Most már egyéb sincs hátra,
Mint őt felejteni,
Ki innen, ki szivemből
Emlékem kincsei!»
Majd a könnyüvérüséget hazudó daczolás:
«Mi most nekem
A szerelem?
Rózsafán kis madár fészek,
S ha földulja a fergeteg,
Odább szállok, mást épitek.»
S utóbb az önvallomás, mikor Juliát kiengeszteli:
«Könnyelműség szárnyát
Vállaimra vettem,
És a csapodárság
Pillangója lettem.»
E pillangó hajnalka-virága volt a Pila Aniko.
Lelke bálványát meg nem tagadta volna a szőke angyalért; hanem a mikor
azt a bálványt detronálta, akkor odaültette helyébe a puszták szülöttét,
a rongyos sátor leányát, a kóbor czigányvajda princessét.
Az idő mult aztán, a szív felejtett; egy napon ismét vendégül állt
Petőfi a koltói kastélyhoz. Szivesen látott, üdvözölt jó barát, mint
azelőtt. De kedve nem volt; látszott, hogy valami nehéz feladaton töri a
fejét.
Estenden még is csak előadta a baját Teleki Sándornak:
– Valamit szeretnék tőled kérni: de az igen nagy dolog.
– A mi emberileg lehető, teljesítem.
– Én házasodom. Nőmet nem tudom hová vinni. Utazásra pénzünk nincs;
engedd meg, hogy mézes heteinket itt tölthessük Koltón.
– A legnagyobb örömmel.
– Még ez nem minden. Tovább is megy a kivánságom. Arra kérlek, hogy az
alatt te tünj el a házadtól, hadd legyünk mi itt egyedül.
– Az is meglesz.
– Még többet is kérek. Küldj el ettől a háztól minden cselédet, hogy ne
maradjon itt velünk egy élő lélek se.
– A Pila Anikót is?
– Azt legelébb!
És Teleki Sándor rögtön intézkedett, hogy minden cselédje elköltözzék a
kastélyból ki ide, ki amoda; a gazdatiszt lett megbízva, hogy az
érkezendő vendégek ételéről s felszolgáltatásáról gondoskodjék, míg itt
lesznek; ő maga átadta Petőfinek a kulcsokat s elment Kolozsvárra ő is.
Pila Aniko pedig Petőfi Sándortól kilencz szép új máriás huszast kapott
s azzal vette a vándorbotot és ment a nagy világnak. A koltói ház
szögletablakából pedig széttépett papirrongyok lepkéi szállongtak szét a
levegőbe kiszórva. Ezek azok a lepkék, a mik a szép czigány leányról
tudnának beszélni, ha valaki összeszedte volna őket!